Dackorszak is Coming #papinapló 88.

Szóval dackorszak. Úgy tűnik, elkezdődött. Belegondolva, már hetek óta tart, csak eddig még viccesnek gondoltuk, ahogy Mimó NEM!-et mondogat. Miért is lenne ez AZ, hisz még olyan kis picurka. Aztán a NEM! mostanra sok NEM! NEM! NEM! lett, és azon kaptam magam, hogy esténként vitázunk, és végtelenül ismételgetem robothangon: Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Ő meg darálva sorolja az összes lehetőséget, amit szeretne alvás helyett: Isz! (ivás) Nyaminyama! (evés) Dudu! (tablet) Húúú! (csimpolyazene) Hintó! (hinta) Cipó! (cipő). Szóval tökmindegy, hogy mi, csak bármi más. De úgy tűnik, van megoldás: a bunkizás. Ha letakarom magunkat a takaróval, és sátrazunk alatta, akkor csöndben marad, és gyorsan el is alszik. Majd építek neki valamit, ha átköltözik a saját szobájába.

Ez van, most az a feladatunk, hogy úgy vészeljük át a következő időszakot, hogy elsősorban Mimm lelke ne sérüljön, hanem épüljön, és a miénk is ép maradjon. Ez az egész amúgy teljesen normális, jó esetben mindenki átesik rajta. Tulajdonképpen határvillong, próbálgatja, mire képes. Azaz épül-szépül a személyisége. Közben még az eddigieknél is cukibb. Láthatóan igényli a sok puszit és általában a közelségünket. Meg a csikit, ami nagyon fontos.

Csak attól félek, nehogy hülyeséget csináljon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha olyan, mint én, erre sajnos van esély. Egyszer csemetekoromban, amikor Mama dolgozni ment, úgy kiborultam, hogy bikából beöklöztem a bejárati ajtón az üveget. A csuklómon azóta is van egy nagy heg, nem messze az ütőeremtől. Nagyon gondolkodom rajta, hogy a készülő gyerekszoba ajtaján valahogy lefedjem az üveget egy lepellel vagy kartonnal. Egy biztos: a legjobb, ha keresek gyorsan egy bohócot, aki megtanít jó pofát vágni mindenhez. Sőt, mindenhez is!

Amíg Virág szerel, a fiúk a konyhában hermelnek #papinapló 87.

Felpörgött a gyerekszobaprojekt. A bútorok nagyjából megvannak, és a berendezés nagy része össze is állt. Ebben főleg Virág jeleskedett. Annyira élvezi, mint gyerek a legózást. A program első napján csodálattal néztem, ahogy tüsténkedik, és Mimó is úgy érezte, hogy nem maradhat ki ilyen izgalmakból. Azt a feladatot kapta, hogy adogassa a tipliket, amit olyan komolyan vett, mintha minimum ő szeretné bezsebelni a hónap élmunkása elismerést. Másnap Viru már egyedül rakott össze egy komplett polcot, amíg én Mimmerrel hermelint varázsoltam a konyhában. Ha így haladunk, hamarosan beköltözhető lesz a szoba. Szegény Pizsi, a macskánk most egyedül bitorolja a területet, és még nem tudja, de szerintem már sejti, hogy véget ér a nyugalma.

Fejlődéspszichológiai szempontból megnézték, hogy áll Mimzi. Nagyon büszke vagyok rá. A feladatokat remekül megoldotta, például a kockákat úgy pakolta sorrendbe az utasítások szerint, mint egy kockabűvész. Mondjuk a randa piktókon nem ismerte föl a kutyát. De ez nem para, mert a könyvekben, meg persze a valóságban ez nem okoz neki gondot. Sőt, állandóan vau-vauzik, ha a távolban feltűnik egy eb, meg a liftben is, mert a reklámmolinón van néhány. És nem csak a saját testén, de képen is simán megmutogatta, hol vannak a kezei, a lábai, a fülei és a szemei az ábralánynak. Meg persze a pocakja. Nem mintha nem tudtuk volna ezeket, de azért jó érzés, hogy a pszichomókus néni is így gondolja.

Mimó bohócot vacsorázott #papinapló 86.

Az elmúlt időszakban volt egy kis fognyugtunk, mert a metszőfogak szépen kinőttek, a hacacáré elült. Szegény Mimm azt is megsínylette, most azonban újra belendült a fognövekedés. Ezúttal a nagyobb, ezáltal gondolom fájdalmasabban feltörő őrlőfogak következnek. Láthatóan sokszor fáj szegény kisfiam arca, és a kapcsolódó orrfolyás és nyáladzás sem kellemes, ezért nagyon rosszul alszik: könnyen fölébred és nem tud visszaaludni. Próbálom elképzelni, milyen érzés lehet, de nem megy. Persze fájt már nekem is a fogam, de nem emlékszem olyan fájdalomra, ami újdonság lett volna. Szegénynek bármi is játszódik le az arcában, biztosan életében először érzi.

Amikor viszont nem zaklatja hullámokban a fogtroll Mimzit, minden olyan, mintha nem lenne semmi kellemetlenség. Sőt, érezhető a könnyebbség a lelkében, ettől pedig extracuki. Még poénokkal és trükkökkel is bepróbálkozik, amikkel például az altatást megnehezíti kicsit. Többször is előfordult, hogy felvette az alvópózt, és percekig úgy is tűnt, mintha bedobta volna a szunyát. Aztán egyszer csak azt kezdte el mondogatni, hogy „hááá, pityipűűű”. Komolyan. Ezt eltanulta tőlünk, mert Virággal így játsszuk, hogy már alszunk. Kipróbálta, hátha elhiszem. Aztán halkan kuncogott. Imádom a humorát. Olyan, mint aki bohócot vacsorázott.

Közben kezdek megbuggyanni Mimó zenei ízlésétől. Komoly lelki fájdalmat okoz Bruno Mars és divatból csípőficamos barátainak a huhogása. Bármennyire utáltam régen, remegek a boldogságtól, ha véletlenül hajlandó Marley bácsi csimpolyazenéjét hallgatni. Ezt meséltem a csikungedzőmnek is, aki azt ajánlotta, hallgassuk bele Rutkai Bori és a Specko Jedno zenéjébe. Az szerinte jó, és a fiának bejön, szóval  talán az enyém is megkedveli. Úgy fest, igaza van, mert Mimó megbabonázva nézi az egértévémen a klipeket. Tényleg tök jó zene.

A kiccsaládom uncsitesóstul az egyik nap felfedezte a Helloanyu maszatolót. A hely állítólag szuper, igazi mesebirodalom. Még akkor is, ha Mimmernek nem a tépkedés és a ragasztgatás volt a jó program, hanem az ablak, meg a játékok. Virág azt mondta, simán azt érezte, hogy ott igazán mindent lehet csinálni.

Hónapokkal ezelőtt, vagy talán már egy éve, amikor a kisfiam elkezdett a nyakamban ülni, sokat keresgéltem a neten, hogy nekem is legyen valami hurcicuccom, ne csak Virágnak. Találtam is egy SaddleBaby nevű nyakbanhordó csodaeszközt, de a papisors erősebb volt, így nem vettem meg. Most Rosi pajtásom felajánlotta egy időre a sajátjukat, mert a két gyereke közül a nagyobbat már, a kisebbet még nem tudja hordani benne. Úgy gondoltam, lesz pár hónapom, hogy kijátsszam, vagyis na, szóval kiélhessem magam turbó serpapiként. Ehhez azonban Mimó nem partner. Akárhogy próbáltam, nagyon nem szereti. Hát, így jártunk. De legalább ingyen megtudtuk. Jobban bánkódnék, ha tízezrekbe fájt volna.

Vakáció Calicingradban #papinapló 85.

Tényleg azt hittem, hogy a hányós-fosós kórság olyan, ami csak más gyerekével történhet meg. Elég nagyot tévedtem. Amikor Hafner Móni Menekülnek című kiállításának megnyitóján voltunk, a helyiség kertjében Mimó rendesen kidobta a dzsandát. Pedig a képek tök jók, tehát nem a véleményét öntötte broáfba. Azt hittük, biztos megnyomtam a hasát, amikor a nyakamban ült, de hazafelé is folytatta a gyomorparádét a vonaton, aztán pedig egész éjjel az ágyban. Reggel úgy döntöttem, hogy megmutatom a dokinéninek, aki elmagyarázta, hogy vagy ennyi volt, vagy ez még csak az eleje, lesz még cifrább is. Persze, hogy lett. Másnapra minket is megbúbolt Calici bácsi, így az egész család egy tábori elkülönítővé alakult át. Főleg az volt megagáz, hogy miközben Viruval az életünkért küzdöttünk, el kellett látnunk Mimmert. Kifacsarva ez elég nehéz volt. Szerencsére gyorsan elillant a pogány rontás, csak jó sokat fogytunk. Én például négy kilót és tizenegy centit egyetlen éjszaka alatt.

Amikor a kisbeteg fiam az ágyban feküdt, gondoltam kipróbálom a módszert, amit sokan tanácsoltak. Elmeséltem hát neki, milyen kiállításmegnyitón jártunk, miről szólnak a képek, és mi hozzá a háttértörténet. Másnap elmagyaráztam a vírusok terjedésének mechanizmusát, ha már részesei lettünk egy ilyen kalandnak. Azt nem mondom, hogy megértette a két sztori mondanivalóját, de elaludt tőlük. Szóval 2:0 a történetmesélésnek Benedek Elekkel szemben.

Azért történt igazi előrelépés is a héten. Jó ideje már érezhetően megérti Mimzi, hogy mit szeretnénk, és úgy tűnik, igényli is, hogy számára érdekes feladatokat kapjon. Eddig ezek apróságok voltak. Most viszont már ott tart, hogy ha indulunk valahova, kapcsiból odahozza a szandálját és a zokniját (vagy helyettük a cipőmet, de az már csak részletkérdés), kérni sem kell. Sőt, volt olyan, hogy krumplit hámoztam, aminek becsomagoltam a lehántolt héjat, és amikor megkértem, hogy vigye el a lakás másik végében lévő kukába a pakkot, mosolyogva szervírozta a küldeményt. Végtelenül cuki, ahogy örül, hogy segíthet. Bízunk benne, hogy ez a szokása megmarad. Közben pedig egyre inkább tisztában van önmagával is. A főbb testrészeit simán megmutogatja, és másokon is megtalálja a fontosabb szerveket.

Hát, ez nem jött be #papinapló 84.

A csimpolyakorszak lassacskán véget ér, mert az altatásforradalmunknak hála, Mimó már nem igényli esténként Marley bácsi zenéjét. Ennek egyrészről örülök, mert eddig Mimm, ha éppen nem reggae zenére dobta be a szunyát, akkor Bruno Marssal és barátaival nyomasztott. Így az is kuka legalább esténként. Óje. Viszont az a hülye helyzet állt elő, hogy hiányzik a jamaikai vutyuvutyuzás. Az elmúlt hónapokban annyira megszoktam, hogy meg is szerettem kicsit. Hát köszi, kisfiam.

Virág is újított, James Bluntot kérte föl altatósegédnek. Nem tudom ki ő és nem tudom, milyen zenét játszik. És az a helyzet, hogy szeretnék ebben a tudatlan létben megmaradni, mielőtt megutálok egy újabb remek zenészt. Félelmetes, hogy egy-egy muzsika agyonhallgatása, mennyire rossz érzéseket hoz elő. Nem úgy, mint régen, amikor volt olyan kazettám, amire összesen egy szám volt fölmásolva, nagyon sokszor.

Az esti mesélés viszont részemről úgy látszik, korai öröm volt. Hiába érdekes az Ezüst mesekönyv, Mimót egyelőre pont hidegen hagyja, ha csak mesélek, de nincsenek képek. A villanykönyvem persze nagyon érdekli, amit viszont nyilván nem adok oda neki. Szóval Benedek Elek bácsi egyelőre, remélem nem túl hosszú időre, parkolópályára került.

Már el is felejtettük, milyen jó átaludni az éjszakát #papinapló 83.

Kicserélték az összes ablakot a Hotel Kesziforniában, így megnyílt a lehetősége, hogy Mimó hamarosan beköltözzön a saját szobájába. Ennek felvezetéseként esténként én altattam, aztán kettesben aludtunk. Elértük, hogy egyelőre ugyan még a mi ágyunkban, de saját maga mászik a helyére, ahol felveszi az alvó pózt, aztán hajrá szundi. Ráadásul már négyszer egymás után végigaludta az egész éjszakát. Ez nagyon nagy szó ám, így azért csak könnyebb lesz. Reméljük. Sőt, amikor a bontási/építkezési munkák alatt a nagymamájánál hancúrozott, és eljött az ideje, átszaladtam T. Rezsővel, a horgolt dinóval, pikk-pakk elaltattam, és mentem is vissza a műveleti területre. Szerintem ez elég menő. 

Esténként végre meséltem is a kisfiamnak. Kicsit tanácstalan voltam, mi lenne a legjobb, ezért a mesemondók royalpimpőkéjéhez, Benedek Elekhez fordultam. A sok mesekönyve közül az ezüstöt választottam, amiben a világ legszebb meséit gyűjtötte össze. Úgy érzem, mostanában egyre fontosabb, hogy úgy neveljük a gyerekünket, hogy tudja: szerte a Földön nagyon sokféle ember él, akik épp csak annyival mások, mint mi, hogy érdekes a kultúrájuk, amit érdemes megismerni. Ennek a felvezetésére a mesék szerintem szuperek.

Mivel a villanykönyv feltétlen híve vagyok, abból olvastam a mesét. Azért jó ez az eszköz, mert gyorsan elérhető bármilyen könyv, ebben az esetben a mesekönyv. De azért is kiváló, mert nem kell felkapcsolni a lámpát altatásnál. Lehet töksötétben is olvasni a szöveget a háttérvilágítás miatt. Mimmert egyelőre jobban szórakoztatta a megvilágított fejem, ezért néha párnával püffölt, miközben harsányan nevetett. De az eddiginél jóval többször bújt hozzám, és nagy, igazi cuppanós puszikat is adott, amire mostanában kezd rászokni, nagy örömünkre.

És végre eljutottunk az Alma zenekar koncertjére is. Ez nagy szó, mert Mimó nagyon szereti a zenéjüket, és a helyzet az, hogy már mi is. Élőben még viccesebbek, mint YouTube-on. Viszont egy gyerekkoncerten is akadtak börhők, akik tülekedtek, lökdösődtek és a randa testükkel simán beleálltak Virág arcába, akinek a hátán figyelt Mimó. Aztán pofákat vágtak, amikor rájuk dörmögtem. Ez elég kiábrándító.

A Papad, a kismoci és a lagzi #papinapló 82.

Van egy pad a pesti Szent István parkban, Fejtő Ferenc szobránál, amin Papa szeretett üldögélni. Ezt a padot a volt kollégái kezdeményezésére a héten hivatalosan is róla nevezték el. Így lett Papad. Még emléktáblát is kapott. Biztos úgy érezné, hogy ez nagyon menő, igazán hozzáillő. Mert olyan volt, aki a kicsi, de fontos dolgoknak nagyon tudott örülni. Ha valaki kitalálta volna, hogy utcát nevezzenek el róla, tuti kérte volna, hogy maximum egy picike zsáksikátort kapjon. De egy pad? Az tényleg valami!

Nem csak mi, a gyerekei hívtuk Papának, de rajtunk kívül nagyon sokan mások is. Egyszer, a parlamentben az akkori kormányszóvivő megkérdezte tőlem, hogy „Mi van Papával?” Nem értettem mit akar, mert azt hittem, csak mi nevezzük így. Erre nevetve mondta, hogy „De hát mindenki így hívja!"  Amikor Mimó megszületett, gondolkodtam, hogyan hívjon majd. Innen jött a Papi. Mert bár Mimó és a nagypapája már nem ismerhették meg egymást, Papa az nem én vagyok.

Egy ideje már megvan Mimm kismotorja, de eddig csak pipiskedve ért le a lába. Ezért sokat borult. Emiatt csak a lakásban használhatta a gyerekendurót. Útközben, nem is értem mikor, úgy megnőtt, hogy Virág úgy döntött, eljött a szabadtéri suhanás ideje. Ezért vett neki egy bukósisakot, aztán hajrá. (Amikor megláttam ezt a videót a munkahelyemen, bemümükézett a szemem a büszkeségtől. Ez van. És?)Ha így megy tovább, karácsonyra simán megkaphatja a pedál nélküli futóbringát.

Azt hittük, ezzel megoldódik az a probléma, ami a babakocsi elhagyása után bukkant föl. Vagyis az, hogy nagyságrendekkel lelassult a közlekedésünk. Hát nem. Ha lehet, most még lassabb lett a haladás, mert Baba úr juszt sem a jó irányba akar menni általában. Sőt, rájött, mekkora buli a tolatás.

Arra is fel kell mostantól készülni, ha menet közben, lehetőleg az indulás után nem sokkal úgy dönt, hogy leszáll a járgányról. Már meg is rendeltük a hevedert, hogy ne kézben vagy táskára kötve (ami nincs mindig nálunk) kelljen hurcolni a mocit. Főleg, hogy sanszos ilyenkor, hogy a nyakban folytatja az útját.

A héten voltunk villámnyaralni, vagyis igazából egy lakodalomban jártunk, amire kicsit ráhúztunk. A barátaink, akiknek az esküvője volt, gondoltak a sok gyerekre is, berendeztek nekik egy külön emeletet mindenféle játékokkal. Mimó eddig sose engedte, hogy idegenekkel hagyjuk, akár csak kis időre is. Most azonban fél óránál is többet töltött a három szuper vigyázólánnyal, teljesen belemélyedve a játékba. Még műanyag zöldségekkel is kínálgatta őket, mert igazi kis úr. De a legnagyobb öröm az volt, amikor érte ment Virág, és mondták neki a lányok, hogy egyértelműen jelezte nekik, tehát idegeneknek, hogy szomjas. Ez szerintem egy másfél évesnél elég menő.

Mamaci elmagyarázza a mágnest #papinapló 81.

Nem csak hét fagyizó és nyolc játszótér van a közvetlen közelünkben, de egy brit használtjáték-bolt is nyílt pár hónapja. Egészen érdekes játékokat lehet ott kapni, és annak ellenére, hogy legalább egy tulajdonosa volt már, kiváló állapotban vannak a színes mindenfélék. Virág (és néha én is) rendszeresen benéz, hátha van valami szuperség. Most talált egy komplett építőkészletet, aminek az a furfangja, hogy mágneses. A mágnes pedig az egyik legkirályabb dolog, még engem is lenyűgöz. Mimó eddig bármivel eljátszadozott, de általában csak rövid ideig. Tényleg bármivel, akár egy flakonnal is. Ez a készlet most annyira bejött, hogy órákig elszöszmötöl vele, sőt, a reggeli ébredés után azonnal megy építkezni. Az meg extracuki, amikor Virág segít neki, és elmélyülten építkeznek.  Ez az igazi royalpimpőke.

A család nagyon rákapott a strandolásra, mert egyik nap, amíg dolgoztam, megint átmentek Gödre csobbanni. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jó ötlet volt a babaúszásra beíratni Mimó. Azért is, mert ez egy fix program vasárnap reggelente, de főleg azért, mert felnőtteket megszégyenítő vízbiztonsága van a kisfiamnak másfél évesen. Úgy is, hogy nyilván még nem tud úszni. Eljön majd annak is az ideje.

Az elmúlt hónapokban úgy alakult, hogy amikor hétvégén dolgozom, meglátogatnak minket, de főleg Mimót Mamáék (akik már Nagyi és Pesti Papó). Most Virág gondolt egyet, és ők mentek le Pestre. Nagyon jó látni, hogy ugyanazon a játszótéren (leánykori nevén Néphadsereg tér, ma Honvéd tér) kalandozott Mimm, amin én is töltöttem a gyerekkorom. Igaz, akkor még betonból és vasból volt minden, és a spanyolországi nemzetközi brigádok magyar harcosainak szobrai között rohangáltunk. ¡No pasarán! és ökölbe szorított kéz, ugye.

Már tudom, milyen a szaranyavagyok-érzés #papinapló 80.

Végre felavathattuk rendeltetésük szerint a gumicsimmócskákat. Akkora vihar volt az egyik éjjel, hogy reggelre kívánták az óriástócsák, hogy Mimó össze-vissza locspocsoljon bennük. Kicsit úgy nézett ki a színes csizmákban és a pufimellényben, mint egy újhullámos kisgazda. Meg is kérdeztem tőle, mi a helyzet a földeken, de inkább trappolt a vízben úgy, mintha mindig ezt csinálta volna. Egyszer meg is csúszott, de egy kis meglepődést leszámítva nem izgatta a sár.

Virágnak néha szüksége van egy kis éniődre, amikor azt tehet csini ruhában, amit gyerek mellett képtelenség. Ezért az egyik este elment bulizni, így estére velem maradt kettesben Mimmer. Ez nem újdonság, nem is izgultam. Hiba volt. Éppen abban az időszakban vagyunk, amikor a kisfiam extramód kötődik a mamájához. Akárhova megy Viru a lakásban, csimpaszkodik, nem engedi távol magától. Most, hogy nem volt a közelben, látszott Mimzin, hogy ez így nem jó, azonnal kéri vissza az anyukáját. Annak ellenére, hogy nevető öleléssel fogadott, amikor hazaértem, később csak állt az ajtóban, és vigasztalhatatlanul sírt, miközben azt a brümmögő hangot adta ki, ami nála az igényt jelenti a szopira. Még a rendes vacsoráját sem fogadta el. (update: Azóta miattam is sírt egyszer, amikor elmentem. Egy szeretethullám tombolt végig bennem emiatt.)

Végül kitaláltam egy trükköt: Mimm kedvenc klipjeit tettem be, de nem az ócska zenével, amik hozzájuk tartoznak, hanem Marley bácsit és az ő csimpolyazenéjét kevertem alá (az elmúlt hónapokban egészen megkedveltem). Ettől megnyugodott, és kicsit duzzogva végül elaludt. Ahogy álmában ringattam a hintában, gondolkodtam azokon, amiket az anyukablogokban olvastam. Arról, hogy hibába tesznek meg mindent, mégis azt érzik, hogy ők a világ legrosszabb anyái. Ez nyilván a legigazságtalanabb érzés, és most már értem is miért. Borzasztóan nyomasztó, világvége hangulata lesz tőle az embernek. (update: Aztán persze, mire ezt megírtam, fölkelt és rajtam aludt el.)

Most, hogy Mimmúr már jószerivel gyalog jár, sokkal több kutyához kerül közel, mint eddig. Nem mintha bármikor is gondja lett volna velük, de így sokkal több alkalma van simogatni őket. Az elmúlt napokban több kutyás is elismerően jegyezte meg, hogy tapasztalataik alapján igen ritka, hogy a gyerek ennyire közvetlen legyen. Nagyon okosan, vélhetően ösztönösen, mindig előbb a tenyerét szagoltatja meg az állatokkal, és csak aztán kezdi el őket simogatni, meg gyömöszkélni. Ha pedig úgy alakul, visszahozza a kutyáknak eldobott labdát. Ez érdekes, mert amikor kölyök voltam, Papa úgy tanított meg úszni, hogy amikor Tahiban levittük a kutyákat a partra, nekem is dobott egy fát, én meg kutyaúszásban utána mentem. Hiába jártam uszodai oktatásra, a Duna és az Adria volt, ami először biztonságot adott az úszáshoz (ezt majd elmesélem, ha lesz Mimónak karúszója). Azóta is jobban szeretek folyóvízben lubickolni, mint medencében.

Lassan már csak tolja a babaverdát #papinapló 79.

Megvan az első játszótérszleng, amit másoktól tanult el Mimó. Ha valamit nagyon szeretne, akkor harsányan kiabálja, hogy „ANYA! ANYA! ANYA!” Ez azért biztosan nem tőlünk ered, mert mi nem használjuk soha ezt a szót. Virág az Mama vagy Mamaci, de tutira nem Anya. Nem igazán örülök ennek, mert nem véletlenül használunk más szavakat. Én sem szeretnék simán Apa lenni. Papi vagy Papa, esetleg kedves édesapám (ezt tényleg vicces lenne megtanítani neki).

Van még egy új szövege Mimzinek, ami szintén nem tőlünk származik, bár ebben benne vagyunk nyakig. Vannak ugye a Minyonok, amire egy teljes globális iparág épül. Az animációs filmeken és a mindenféle játékokon kívül a digitális tér is tele van velük. És minyonkodva dumcsikálnak, ami a normál emberi beszédnek egy vicces halandzsaváltozata. A kisfiam pedig simán leutánozza. Mivel nyilván ez a világ gyereknépességének nagy részére igaz, úgy hiszem, nagy eséllyel egy idő után ez lehet az a nemzetközi nyelv, amivel a Föld emberei kommunikálnak egymással. Ideje megtanulnunk nekünk is.

A hét nagy újdonsága a strand volt, ahova Mimmúr az anyukájával és a nagymamájával ment. Én azért nem voltam ott, mert egy ügyetlen botlás miatt igencsak megütöttem a bordáim, na meg az állam, amin emiatt van egy jókora seb. Azt nem akartam a közösségi lébe mártani. A lányok elmondása szerint Mimm nagyon élvezte a vizet, kicsit sem félt tőle. Ellentétben néhány nála idősebbel, akik mélán álltak a parton. Úgy fest, beérett a babaúszás.

És végre eljutottunk a Szob-Nagybörzsöny erdei kisvasút Márianosztrán túli szakaszaira is. Eddig többször próbálkoztunk továbbmenni, de sohasem fértünk föl. Most is volt ott egy felvidéki nyugdíjas csoport, de már rutinosan beelőztük őket. Az élménynek csak az egyik fele volt csodálatos, mert elképesztően szép útvonalon haladnak a vonatok. Ipari szerelem ez, na. És éppen a többesszámban van a rossz, hiszen hiába hirdetik mindenhol úgy, hogy „Szob-Nagybörzsöny vasútvonal”, valójában ez egy kétátszállásos kanosszajárás, a leggusztustalanabb hármas díjszabással. Egyszer kell fizetni Szob és Márianosztra, aztán Márianosztra és Nagyirtás, végül Nagyirtás és Nagybörzsöny között. Ez alsó hangon hétezer forintnál is több egy szülőpárnak oda-vissza, amire ráadásul semmi nem figyelmeztet előre jól láthatóan. Szóval kisvasút nagy pénzzel.

Az első bolti parádé is megvolt. Az illatszerboltban a kisfiam elkezdte lepakolni a színes és illatos mindenfélét, aztán amikor ezt próbáltuk megakadályozni, eléggé kiakadt. Eszembe jutott az a kisfilm, amikor a gyerek a boltban minden leborogat hisztizve, a végén pedig kiderül, hogy egy kotonreklámról van szó.

Virágnak régóta mondom, hogy írjon Maminaplót, de nem szeretne. Alkalmanként viszont ír olyat a Facebookra, ami annyira kedves, hogy simán bemümükézik tőle a szemem. Most, hogy Mimmer stabilan, már inkább gyalog közlekedik, ugyanezt tette, ezért orvul közzéteszem vendégposztként. Íme:

Három éve világraszóló lánykérés, ma pedig az én kis gyönyörűségem gyalog jött hazafelé 30 percet egyhuzamban. Életében először gyalog szállt be a liftbe és jött be a bejárati ajtónkon. Mostanában elég sokat kínlódunk az altatással, pedig igazán mindent bevetünk. Ma viszont különlegesen sikerült összekapcsolódnunk. Végigmutogatta a képeskönyvét többször (éreztem, hogy tanulni akar) megnéztük minden állatka szemét a babakönyvben, és hosszasan telefonáltunk a banán rágókán a pesti Papónak (hihetetlen, ahogy lemásolta a mimikámat). A büdi lábakat pedig többször ellenőrizni kellett, szuper illatosak lettek a fürcsi után. Mostanában ennyi jut nekem: este másfél rész a sorozatomból és egy kis horgolás, most mégis azt kívántam, tartson tovább az esténk. Jövőre már ezt dobja majd föl az Orcajegyzék.

Már értjük, mit mond #papinapló 78.

Tényleg csak pár lépésre vagyunk attól, hogy beszélgessünk Mimóval. Már nem csak ő érti, amit mondunk neki, hanem egészen érthető, ha mond valamit. Például a mama és a papapa mellett, hogy hoppá (minden, ami csúszdázás vagy bármi leejtése), isz (ivás), alma (minden gyümölcs vagy buláta), vauvau (kutya vagy néni), hinta (hinta), brübrübrü (szopi) és dudu (a tablet a minyonos hangok miatt). Persze ez még kevés, de egyelőre ezek az igazán fontosak a mindennapjaiban.

És szerintünk többször mondta azt is, hogy repülő. Ezt akkor használjuk, amikor azt játsszuk, hogy nekimászásból rám ugrik az ágyon, én meg félredobom a párnakupacra. Ez a szó amúgy két okból is tök jó, hogy az elsők között került elő. Egyrészt azért, mert a raccsolás miatt nem lehettem óvóbácsi. Állítólag hibásan tanulnának meg tőlem beszélni a gyerekek. Hát, a saját fiam mégis egész jól mondta többször a repülőt.

Másrészt a családban több híres pilóta is van. A kolozsvári nagyapám egy időben a világ legfiatalabb utasszállító pilótája volt: 1936-ban, 18 évesen a Bukarest-Párizs járatot repülte. Erről még egy oklevél is van. Később a Magyar Repülő Szövetség ügyvezető elnöke volt. A nagybátyám pedig a Malév főpilótája volt. Ő felvételiztette, képezte és vizsgáztatta a pilótákat, az augusztus 20-ákon pedig többször ő vezette a maléves Boeinget a Duna fölött, ami évekig a napközbeni repülőnap egyik főattrakciója volt. Abban meg reménykedem, hogy az unokaöcsém is egyszer leteszi a pilótavizsgát.

A lenyűgöző gumicsimmócska #papinapló 77.

Már régóta mondják sokan, hogy a gyerek mindent ért ám, csak még nem tud beszélni. Ezt lehet kötelező cuki okoskodásnak nevezni, attól még igaz. Mimó például mostanában majdnem mindent megcsinál, amit kérünk tőle: hozd ide ezt; tedd oda azt; ne csapkodd Pizsit, hanem simogasd; adj egy pacsit; meg ilyenek. Lehet azt gondolni, hogy nem nagy dolgokról van szó, de mi a nagy dolog? Vélhetően ez egy igazi korszakhatár, hiszen így már igazán aktívan jelen van a családban. Nem csak a baba, akit gyömöszkélünk egész nap, hanem egyre inkább partner a mindennapos dolgokban, és egyre érthetőbben ki tudja fejezni a véleményét. Például Virág mesélte, hogy bedobta a szennyesbe a ruháit, amikor azt kérte tőle. Aztán egyszer csak majd beviszi az anyjának a reggeli kávét, mint én régen az enyémnek. Éljen az instant kávé.

Abból is látszik, hogy rohamosan okosodik a kisfiam, hogy elkezdte majdnem rendeltetésszerűen használni a tabletet. Van otthon egy, de igazából soha nem vettük semmi hasznát. Van majdnem akkora, de sokkal okosabb telefonunk mindkettőnknek. Mimmer viszont megtalálta, és elkezdte nyomkodni. Az elején még csak össze-vissza, de idővel láthatóan célirányosan a rajzolós, meg a lufis program miatt. Ráadásul már töltőre is fel akarja dugni, ha lemerül, mert rájött az összefüggésre.

A korszakhatár egy számunkra kevésbé kellemes módon is jól megmutatkozik. A korábbi majdnem egyszerű altatás most már kicsit sem megy olyan könnyen. Ahogy napról napra okosodik Mimm, úgy érdekli egyre több dolog. Vagy inkább minden. Vagyis a helyes: minden is. Láthatóan nagyon nem akar aludni, mert a világ tele van érdekes élménylehetőséggel, kár elpocsékolni alvással az időt. Például már unja az altatóhatású csimpolyazenét, amit eddig nagyon szeretett. Pedig az elmúlt hónapokban már kezdtem megszokni Marley bácsit. Klipek is kellenek, mert nézni akarja őket. Virág nevében nem akarok nyilatkozni, de nekem néha frankón kifoncsordik az agyam azoktól a magas hangon éneklő pasiktól, akiket a kisfiam szeret hallgatni. Brrr. De van remény: Mozartot is felkértük az altatáshoz, és lekopogom, elég jól működik.

Megkapta élete első gumicsizmáját Baba úr, ami vitathatatlanul fontos lépés egy férfi életében. Rögtön másnap nyoma is veszett az egyiknek. Kizárásos alapon kiderült, hogy csak Mimó pakolhatta el valahova, és persze a mamája sehol sem találta. Erre mondta neki, hogy mutassa meg, hol van. És megmutatta. Ezzel le is nyűgözött minket. Még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy eztán mindent eldugdos majd. Az pedig kicsit sem érdekli, hogy otthon nincs sár. Bármikor fölveszi a csimmócskát, mert szereti. Ez kicsit olyan, mint amikor kaptam egy új görkorit, és este abban aludtam az ágyamban. Mert csak.

Azért, hogy Virág kicsit kikapcsolódhasson, a hétvégén elment moziba. Addig a kisfiammal egy gigászi lufiparty után, ketten elindultunk játszóterezni. Mivel semmi árnyék nem volt azon a téren, ahova eredetileg mentünk, elkezdtünk keresni egy árnyékosabbat. Útközben találkoztunk barátainkkal, így végül fagyizás után megszálltuk a gyerekekkel a mi kis Dunánk partját. Utána pedig a sógoromékkal, sőt még egy olyan volt kolléganőmmel is találkoztunk, akivel már nagyon régen nem láttuk egymást. Pedig az egyik kedvenc munkatársam volt. Azt tudtam, hogy a közelben lakik, de azt nem, hogy a szomszéd utcában. Nagyon jó érzés amúgy lépten-nyomon pajtikba botlani, mert végre kezdem úgy érezni évek után, hogy szuburbániában is kezd kialakulni az ismeretségi kör. Úgy, mint régen a belvárosban.

Ész és értelem, meg a lufik #papinapló 76.

Egyik hétről a másikra simán megtanul Mimó korábban elképzelhetetlen dolgokat. Jó, oké, amióta megszületett ezt csinálja, de mostanában mintha SPM-fokozatba kapcsolt volna. Pár hete még azon örömködtünk, hogy kapaszkodás nélkül mászkál a lakásban. Aztán azon, hogy a játszótéren a homokozó és a csúszda között egyedül totyog. Most meg azon kaptam magam, hogy jött velem szembe az utcán, amikor hazafelé tartottam a munkából. Persze tisztes távolból ott volt mögötte Virág és Nagyanyó. De akkor is. Ráadásul az elmúlt napokban megtanult célirányosan szaglászni. Például útközben a virágokat és a bokrokat. Emiatt a sétálás kicsit lassabb, de sokkal cukibb lett.

A szagolgatás mellett, most, hogy már tudja a turpisságot, mindenfélét szeret fújdogálni. Fürdésnél mindig nagy hab van a kádban, egy ideje azon tanítgatom a fújás rejtelmeire. Mostanra kisebb pamacsokat már el tud helyezni légáramlattal a kád különböző pontjain.

Úgy alakult, hogy maradt egy zsák lufim, aminek Mimm nagyon örül. Ha egyet kidurrant, egyből fújhatom neki a következőt.  Egyáltalán nem ijed meg a durranástól, sőt, már felmerült bennem, hogy direkt pukkantgat. Végtelenül aranyos, ahogy a hirtelen, nagy zajjal eltűnő lufit keresi, és nem érti a varázslatot. Annyira élvezi, ahogy nő a gumibuborék, hogy már magának is fújna, ha bírna. Egyelőre a már kész lufikon gyakorol.

Úgy érzem, hamarosan bukfencezni is fog. Ennek csalhatatlan jelei vannak: egyre többször kapjuk azon, hogy a lábait és a karjait kifeszítve lenyomja a fejét. Mint ahogy azt a klasszikus bukfenc-kezdőállásban kell. Már csak rá kell jönnie, hogyan tudja magát ellökni az átforduláshoz, és meg is vagyunk.

Az eszkimópuszi #papinapló 75.

Virág az egyik nap bemümükézett szemmel mesélte, hogy Mimó a babamamatornán odaült egy szomorú kislány mellé, finoman megsimogatta a fejét, és odanyomta a homlokát az övéhez. De úgy, hogy összeérjenek az orraik. Tulajdonképpen adott egy eszkimópuszit, hogy megvigasztalja. Ezt az orrdolgot születése óta tanítom neki. Amikor a szülőszobában a kezembe adták, először maszkban voltam, így ez logikus volt. Aztán, amikor mondták, hogy nyugodtan vegyem le, nem mertem igazi puszit adni neki, nehogy megszúrja a borostám, ezért így örültem neki. Azóta egyre többször csinálja, de csak nekünk. Eddig. A mostaniból jól látszik, hogy éles helyzetben is igen jól alkalmazza a technikát. Minden apa másképpen éli meg a fiával a kapcsolatot, emiatt mindenki más miatt büszke a gyerekére. Most nagyon az vagyok. Felvillant bennem, ahogy nagyfiúként ezzel is hódít majd, és előre sajnálom a többi apát. Hehehe.

Mivel szabin voltam, kihasználtuk, hogy hétköznap is lehet aktívkodni. Például kipróbáltuk a mi kis Dunánk partján a vadiúj, ejtőernyőselyemből készült szülinapi függőágyam. Sose voltam egy igazán ügyes kezű krapek, amióta meg bekrepált mindkét kezem finommotorikája, még annyira sem jellemző ez rám. Mégis, ez az egészen picire összecsomagolható eszköz olyan könnyen beüzemelhető, hogy ihaj. De tényleg. Viruval csak pislogtunk, aztán meg csüngtünk. Döbbenetesen kényelmes, bár Mimzinek szoknia kell, mert egyedül még nem szereti használni.

Miután ezt megírtam, történt egy igazán reménykeltő eset: Mimm szabályosan megtapsolt, miután visszafúrtam neki az előző nap leszakadt hintáját. Ő még azt hiszi, ügyes vagyok.  

Mivel Viru kicsit beteg volt, hogy tudjon pihenni, az egyik nap csak ketten mentünk a játszótérre Baba úrral. Ilyen még nem volt, kicsit féltem az ismeretlen mamáktól. Eddig kizárólag úgy láttam a játszótéri anyukákat, hogy ott volt a személyi testőröm is, aki már rutinosan járja a környék tereit. Nyilván teljesen alaptalan volt az aggodalom, mert nagyon cukik ők is, és a gyerekek is. Volt például egy kislány, aki boldogan ment oda a kisfiamhoz, és a következő pillanatban már egymás fejét simogatták. És a lány kezdte, láttam! Mondom, hogy izgulhatnak az apák.