Már tudom, milyen a szaranyavagyok-érzés #papinapló 80.

Végre felavathattuk rendeltetésük szerint a gumicsimmócskákat. Akkora vihar volt az egyik éjjel, hogy reggelre kívánták az óriástócsák, hogy Mimó össze-vissza locspocsoljon bennük. Kicsit úgy nézett ki a színes csizmákban és a pufimellényben, mint egy újhullámos kisgazda. Meg is kérdeztem tőle, mi a helyzet a földeken, de inkább trappolt a vízben úgy, mintha mindig ezt csinálta volna. Egyszer meg is csúszott, de egy kis meglepődést leszámítva nem izgatta a sár.

Virágnak néha szüksége van egy kis éniődre, amikor azt tehet csini ruhában, amit gyerek mellett képtelenség. Ezért az egyik este elment bulizni, így estére velem maradt kettesben Mimmer. Ez nem újdonság, nem is izgultam. Hiba volt. Éppen abban az időszakban vagyunk, amikor a kisfiam extramód kötődik a mamájához. Akárhova megy Viru a lakásban, csimpaszkodik, nem engedi távol magától. Most, hogy nem volt a közelben, látszott Mimzin, hogy ez így nem jó, azonnal kéri vissza az anyukáját. Annak ellenére, hogy nevető öleléssel fogadott, amikor hazaértem, később csak állt az ajtóban, és vigasztalhatatlanul sírt, miközben azt a brümmögő hangot adta ki, ami nála az igényt jelenti a szopira. Még a rendes vacsoráját sem fogadta el. (update: Azóta miattam is sírt egyszer, amikor elmentem. Egy szeretethullám tombolt végig bennem emiatt.)

Végül kitaláltam egy trükköt: Mimm kedvenc klipjeit tettem be, de nem az ócska zenével, amik hozzájuk tartoznak, hanem Marley bácsit és az ő csimpolyazenéjét kevertem alá (az elmúlt hónapokban egészen megkedveltem). Ettől megnyugodott, és kicsit duzzogva végül elaludt. Ahogy álmában ringattam a hintában, gondolkodtam azokon, amiket az anyukablogokban olvastam. Arról, hogy hibába tesznek meg mindent, mégis azt érzik, hogy ők a világ legrosszabb anyái. Ez nyilván a legigazságtalanabb érzés, és most már értem is miért. Borzasztóan nyomasztó, világvége hangulata lesz tőle az embernek. (update: Aztán persze, mire ezt megírtam, fölkelt és rajtam aludt el.)

Most, hogy Mimmúr már jószerivel gyalog jár, sokkal több kutyához kerül közel, mint eddig. Nem mintha bármikor is gondja lett volna velük, de így sokkal több alkalma van simogatni őket. Az elmúlt napokban több kutyás is elismerően jegyezte meg, hogy tapasztalataik alapján igen ritka, hogy a gyerek ennyire közvetlen legyen. Nagyon okosan, vélhetően ösztönösen, mindig előbb a tenyerét szagoltatja meg az állatokkal, és csak aztán kezdi el őket simogatni, meg gyömöszkélni. Ha pedig úgy alakul, visszahozza a kutyáknak eldobott labdát. Ez érdekes, mert amikor kölyök voltam, Papa úgy tanított meg úszni, hogy amikor Tahiban levittük a kutyákat a partra, nekem is dobott egy fát, én meg kutyaúszásban utána mentem. Hiába jártam uszodai oktatásra, a Duna és az Adria volt, ami először biztonságot adott az úszáshoz (ezt majd elmesélem, ha lesz Mimónak karúszója). Azóta is jobban szeretek folyóvízben lubickolni, mint medencében.