Elveszett papiságom #papinapló 97.

Mostanában már majdnem igaziak a beszélgetéseink Mimóval. Mindent megért, és a saját szavaival válaszolgat, amik javarészt amúgy csak kicsivel mások, mint az igaziak. Ha például megbeszélem vele, hogy csak akkor kenem be a bibijét az állán, ha hagyja megmosni a fogát, minden teketória nélkül sikerül a művelet. Ha kérem, hogy keressen meg valamit a másik szobában vagy az ágy alatt, felkutatja a bármit. Olyan is volt, hogy nagyon nem akart elaludni, ezért közel hajoltam, mélyen a szemébe néztem, és halkan megkértem szépen, hogy feküdjön le, mert már nem bírják az idegeim aznapra a prüntyögést. Erre adott egy puszit, és ledőlt aludni.

A nevek kicsit másképp alakulnak, mint gondoltuk, de így is jó. Amikor Mimm megszületett, elterveztük, melyikünket, hogyan szólítson. Virág Mamaci szeretett volna lenni, én meg ugye Papi. Az elmúlt hetekben végre eljutottunk oda, hogy már a nevünkön hív minket, de persze nem úgy, hanem amúgy. Virág Mama lett mimóul, ami tök oké. Pizsi, a macskánk Cicó. Ez is rendben van. Saját magát Miminek hívja, ez meg az ő dolga. Ha így tetszik neki, hát hajrá. Engem pedig Pipónak nevez. Egyszer elszólta magát: a Pipó a Papapipi igazából. A Pipi a plüsscsirkéje, amit mindenhová magával hurcol. Szóval kénytelen vagyok elengedni papiságom, és elfogadni, hogy én lettem Pipó, a kipárnázott csirkember. Na, mindegy.

Másfél év után eljutottunk oda, hogy elfogadtuk az esernyőként becsukható babakocsi létjogosultságát. Beláttuk, hogy nagyon praktikussá teszi az életünket. Autó nélkül, nem alacsonypadlós vonattal lejárni Pestre, vagy akár csak elmenni a lépcsős pékhez, így tényleg sokkal egyszerűbb. Főleg a mi állomásunk esetében, ahol csak meredek lépcső van, lift vagy legalább mellette sík sáv babakocsinak és/vagy kerekesszéknek egyáltalán nincs. Ráadásul, hiába van Virágnak több hurcikendője, meg csatos hordozója is, amik remek találmányok, de Mimi már túl nehéz a hosszabb gyalogutakhoz.

Minden és az ellenkezője sem #papinapló 91.

Durván fokozódik a dackorszak, Mimó már önmagával is ellenkezik. Elkeseredetten kiabálja például, hogy Hinta! Hinta! Hinta!, aztán amikor be akarjuk ültetni, még hevesebben tiltakozik ellene. A végén meg kiszállni nem akar. De a gyakori dacolások között ott van még a Hú! felkiáltás is. Ezzel altatáskor Bruno Mars vagy Justin Timberlake dalát kéri, amiben huhognak. Esetleg Israel „IZ” Kamakawiwoʻole ugyancsak huhogós dalát. Szóval végig kell ezeket próbálgatni, aminek általában az a vége, hogy valami tök mással megelégszik. Eljutottam oda, hogy ha az mondjuk Marley bácsi csimpolyazenéje, akkor már boldog vagyok. Ezt sem gondoltam volna.

A fürdéssel is volt fennakadás. Úgy menekült a fürdőszobától napokig, mintha valami szörnyűség lenne ott. Pedig nyilván nincs, csak éppen ezt találta ki. Aztán, amikor meguntam ezt a lehetetlen állapotot, mondtam Virágnak, hogy Baba úr márpedig fürdeni fog. Aztán persze a lágy zuhany után már kijönni nem akart a kádból. Viszont cserébe az eddigieknél is bújósabb és puszilkodósabb lett. Legalább. Így enyhíti az őrületünk.

Eredetileg Virággal közösen szerettünk volna mindketten esküvői tetkót. Mivel azonban másfél hónappal a lagzi utánra volt időpontunk, csak Mr. Fusion, a robotom készült el akkor. Mimó már a nászúton bekopogott, terhesen a tetoválás pedig nem ajánlott, de még szoptatás alatt sem. Így ez a sztori egészen mostanáig húzódott. Sőt, a tágra tárt időablak miatt már nem is esküvői, hanem szülinapi tetkó lett belőle.

Amíg Virágot hímezték, Mimóval pasinapot tartottunk. Találkoztunk az egyik tesómékkal, de előtte elmentünk mekizni. Ketten még soha nem voltunk, így legalábbis nekem ez egy fontos móka volt. Papával nagyon sokat jártunk bigmacezni, de először Mamával toltuk a sajtburgert a Nyugatinál, amikor megnyílt, valamikor '90 körül a McDonald's. Egy nyári táborból hazaérkezve ez volt a meglepi. A mostani akciónk vége az lett, hogy Mimó végtelenül cukin belealudt a burgonyába két falat között, így újra segítségemre sietett az egyik kendő. Nem győzöm méltatni ezeket a végtelenül egyszerű, de roppant hasznos eszközöket. Szerencse, hogy Virág igazi hurcibubus, ezért van is mindenféle hordozónk. Mind közül nekem a karikás kendő jön be legjobban továbbra is.

Hirtelen felborult napi rutinok #papinapló 64.

Ideje törlesztenem a felhalmozódott restanciáimat. Olyanokat, amiket az elmúlt hetekben elfelejtettem megírni. Pedig igazán szerettem volna. Tényleg.

Talán mind közül a legfontosabb, hogy úgy tűnik, sikerült kitalálnunk egy módszert, hogy Viru el tudjon járni egyedül(!) tornázni. Azokon a napokon, amikor délután/este ügyelek, délelőtt otthon maradok Mimóval kettesben. Voltak korábban mindenféle próbálkozások, amik hamar elbuktak. Ez azonban már hetek óta egész jól működik. Láthatóan nagyon jót tesz a kis feleségemnek, hogy sikerült nagyjából rendszeresíteni ezt a programot.

Mint mindig, ha egy probléma megoldódik, jön helyette másik. Most is így van. Láthatóan éppen szintet ugrik Prüntyi, az eddigieknél is jobban érdekli a bármi. Mondhatjuk úgy is, hogy ha Kim Dzsong UN, akkor Mi Mó ÉRDEKLŐDIK. Ez azzal jár, hogy sokkal jobban pörög, mint eddig: napközben alig áll meg, az esti rutin pedig unalmas már neki. Emiatt ki kellett tolnunk egy órával a fürdetést, és az altatás sem megy úgy, mint eddig. Már nem a hintában kezdünk, és aztán fejezi be a misönt Viru. Ehelyett elvonulunk a hátsó szobába, és táncolunk vele. Viru a kedvenc zenéire, én meg a jamaicai csimpolyazenére. Ha én altatom, csak akkor adom át a mamájának, ha már szuszókál a vállamon. Legújabban magamra is kötöm a karikás kendővel, és ez egyelőre hatékony módszernek tűnik. Már csak azt kell megoldani, hogy a saját ágyában aludjon, mert az most nem akaródzik.

Egy másik elmaradásom is nagyon fontos. A kisfiam már hosszú másodpercekig, néha négy-öt lépés erejéig totál elfelejti, hogy nem tud kapaszkodás nélkül járni. Ez nagyon nagy dolog ám. Szerintem csak pár hetünk van addig, hogy egyedül szaladgáljon. Már most is simán lehet vele sétálni egész nagy távokat (pár métert) kézen fogva. Ilyenkor pont úgy dülöngél, mint én. Csak nála ez cuki. Ha pedig egyedül akar messzire menni, a cipőfelvételhez rendeszesített műanyag stokit tolja maga előtt. Ahogy átöleli az ülőkét, pont úgy néz ki, mint egy apró buszvezető a nagy kormánnyal.

Beadtuk a derekunk, és kapott egy pici, műanyag babaendurót is. Néha persze eldől vele, de inkább ezen tanuljon meg esni, mint majd a biciklin. Ebben van egy vitánk Viruval, de Mimzi előbb-utóbb mindenképp fog esni. Szóval szerintem ez a kisebbik rossz. Majd kap egy kicsi bukósisakot. 

Azt is elfelejtettem elmesélni, hogy Anita pajtásunk készített rólunk egy fotósorozatot hetekkel ezelőtt. Ezeket technikai okok miatt csak a Facebookon lehet megnézni. Nehéz kiválasztani egy kedvencet. A személyes favoritom az, amelyiken Viruval próbáltunk komoly fejet vágni egy családi képhez, Mimó viszont gátlás nélkül széttrollkodta halacskafejjel. Ezt tuti megmutatom majd minden csajnak, ha kamasz lesz. Muhaha.

Azért újdonság is történt. A hétvégén megint sokat aktívkodtunk, főleg pajtikkal. Részt vettünk például egy igazi, családi kerti sütögetésen a barátainkkal és a gyerkőceikkel. Ez egy újabb jelentős lépés a régi tervem megvalósulása felé: szeretném, ha a barátaim gyerekei és a fiam is barátok lennének. Igazán kellemes volt nézni, ahogy játszottak a náluk jóval ifjabb kisfiammal. Az pedig külön öröm, ahogy Mimm nem csak nem félt a jelenlévő kutyától, de nagy szeretettel játszott vele és bújt hozzá. Ez jó, mert én például nagyon félek a kutyáktól. Ez ilyen káros belvárosi beidegződés. Szerencsére Mimóban nincs meg ez az érzés (miért is lenne?), és azon vagyunk, hogy ne is legyen.

Anyák napján a városi majálisba is elmentünk, ahol az a helyi fúvószenekar lépett föl, amiben korábban Viru is játszott. Jópofa dolog ilyen helyekre járni, de azért még mindig nem a világom a vattacukros-dodgemes-célbalövős/horgászos vurstli. Ráadásul nagyon bosszant, hogy fából készült fegyvereket árulnak gyerekeknek. De nem csak kardot ám, hanem lándzsát, sőt fapuskát is. Fapuskát! Hát hogy jön bárki ahhoz, hogy cukinak hitt gyilkos baromságokkal hülyítse a gyerekeket?

A tavaszköszöntés után meglátogatott minket egy Kanadában élő barátunk és az apukája. Nagyon jók az ilyen újratalálkozások, mert épp a nagy távolság miatt nagyon ritkán találkozunk. De hát így megy ez, amióta a barátaink egy része disszidált. Meg amúgy is, jó ha Mimmer ismeri a világjáró barátokat. Mert ugye, aki külföldre költözik, az onnantól rokon. Most épp Sophie néni Torontóból.