Hirtelen felborult napi rutinok #papinapló 64.

Ideje törlesztenem a felhalmozódott restanciáimat. Olyanokat, amiket az elmúlt hetekben elfelejtettem megírni. Pedig igazán szerettem volna. Tényleg.

Talán mind közül a legfontosabb, hogy úgy tűnik, sikerült kitalálnunk egy módszert, hogy Viru el tudjon járni egyedül(!) tornázni. Azokon a napokon, amikor délután/este ügyelek, délelőtt otthon maradok Mimóval kettesben. Voltak korábban mindenféle próbálkozások, amik hamar elbuktak. Ez azonban már hetek óta egész jól működik. Láthatóan nagyon jót tesz a kis feleségemnek, hogy sikerült nagyjából rendszeresíteni ezt a programot.

Mint mindig, ha egy probléma megoldódik, jön helyette másik. Most is így van. Láthatóan éppen szintet ugrik Prüntyi, az eddigieknél is jobban érdekli a bármi. Mondhatjuk úgy is, hogy ha Kim Dzsong UN, akkor Mi Mó ÉRDEKLŐDIK. Ez azzal jár, hogy sokkal jobban pörög, mint eddig: napközben alig áll meg, az esti rutin pedig unalmas már neki. Emiatt ki kellett tolnunk egy órával a fürdetést, és az altatás sem megy úgy, mint eddig. Már nem a hintában kezdünk, és aztán fejezi be a misönt Viru. Ehelyett elvonulunk a hátsó szobába, és táncolunk vele. Viru a kedvenc zenéire, én meg a jamaicai csimpolyazenére. Ha én altatom, csak akkor adom át a mamájának, ha már szuszókál a vállamon. Legújabban magamra is kötöm a karikás kendővel, és ez egyelőre hatékony módszernek tűnik. Már csak azt kell megoldani, hogy a saját ágyában aludjon, mert az most nem akaródzik.

Egy másik elmaradásom is nagyon fontos. A kisfiam már hosszú másodpercekig, néha négy-öt lépés erejéig totál elfelejti, hogy nem tud kapaszkodás nélkül járni. Ez nagyon nagy dolog ám. Szerintem csak pár hetünk van addig, hogy egyedül szaladgáljon. Már most is simán lehet vele sétálni egész nagy távokat (pár métert) kézen fogva. Ilyenkor pont úgy dülöngél, mint én. Csak nála ez cuki. Ha pedig egyedül akar messzire menni, a cipőfelvételhez rendeszesített műanyag stokit tolja maga előtt. Ahogy átöleli az ülőkét, pont úgy néz ki, mint egy apró buszvezető a nagy kormánnyal.

Beadtuk a derekunk, és kapott egy pici, műanyag babaendurót is. Néha persze eldől vele, de inkább ezen tanuljon meg esni, mint majd a biciklin. Ebben van egy vitánk Viruval, de Mimzi előbb-utóbb mindenképp fog esni. Szóval szerintem ez a kisebbik rossz. Majd kap egy kicsi bukósisakot. 

Azt is elfelejtettem elmesélni, hogy Anita pajtásunk készített rólunk egy fotósorozatot hetekkel ezelőtt. Ezeket technikai okok miatt csak a Facebookon lehet megnézni. Nehéz kiválasztani egy kedvencet. A személyes favoritom az, amelyiken Viruval próbáltunk komoly fejet vágni egy családi képhez, Mimó viszont gátlás nélkül széttrollkodta halacskafejjel. Ezt tuti megmutatom majd minden csajnak, ha kamasz lesz. Muhaha.

Azért újdonság is történt. A hétvégén megint sokat aktívkodtunk, főleg pajtikkal. Részt vettünk például egy igazi, családi kerti sütögetésen a barátainkkal és a gyerkőceikkel. Ez egy újabb jelentős lépés a régi tervem megvalósulása felé: szeretném, ha a barátaim gyerekei és a fiam is barátok lennének. Igazán kellemes volt nézni, ahogy játszottak a náluk jóval ifjabb kisfiammal. Az pedig külön öröm, ahogy Mimm nem csak nem félt a jelenlévő kutyától, de nagy szeretettel játszott vele és bújt hozzá. Ez jó, mert én például nagyon félek a kutyáktól. Ez ilyen káros belvárosi beidegződés. Szerencsére Mimóban nincs meg ez az érzés (miért is lenne?), és azon vagyunk, hogy ne is legyen.

Anyák napján a városi majálisba is elmentünk, ahol az a helyi fúvószenekar lépett föl, amiben korábban Viru is játszott. Jópofa dolog ilyen helyekre járni, de azért még mindig nem a világom a vattacukros-dodgemes-célbalövős/horgászos vurstli. Ráadásul nagyon bosszant, hogy fából készült fegyvereket árulnak gyerekeknek. De nem csak kardot ám, hanem lándzsát, sőt fapuskát is. Fapuskát! Hát hogy jön bárki ahhoz, hogy cukinak hitt gyilkos baromságokkal hülyítse a gyerekeket?

A tavaszköszöntés után meglátogatott minket egy Kanadában élő barátunk és az apukája. Nagyon jók az ilyen újratalálkozások, mert épp a nagy távolság miatt nagyon ritkán találkozunk. De hát így megy ez, amióta a barátaink egy része disszidált. Meg amúgy is, jó ha Mimmer ismeri a világjáró barátokat. Mert ugye, aki külföldre költözik, az onnantól rokon. Most épp Sophie néni Torontóból.