Mimó első karácsonya #papinapló 45.

Ha valamit megtanultam március óta, akkor az az, hogy ha gyereke van az embernek, teljesen fölösleges megtervezni bármit lépésről-lépésre. Bőven elég nagyvonalakban elképzelni, hogy mi történik majd, mert úgy biztosan nem jön össze, ahogy az logikus lenne.

Így jártunk például a karácsonyfával. Hónapok óta tervezgettem, hogyan fogom felkötni a plafonra, a hin kampójára. Úgy lett? Nem úgy lett. Aztán azt gondoltam, hogy majd felteszem a kisasztalra, hogy Mimzer ne érje el. Feltettem? Nem tettem fel. Viszont a tavaly szerzett bowdenes karácsonyfatartó atombiztosan véd a dőléstől, így nem gond, hogy a kisfiam folyamatosan rángatja az ágakat. Csak elég kis béna, hogy a fa alsó fertálya nincs feldíszítve, még ha a díszek elvileg törhetetlenek is. Így megy ez. Majd jövőre.

Mivel ez volt Mimm első karácsonya, a család meg jó nagy, gondosan ki kellett találni, mi legyen a hagyomány. Vagyis a menet, hogy mindenhova eljussunk. Ez sem úgy alakult, ahogyan azt jó előre elterveztük, de sebaj, legalább letisztult a kép. Mimó mindenhol cukiskodott, nagyon élvezte az ünnep nyüzsgését. A végére azonban mindig nagyon kiborult, mert annyira felpörgött. Úgy sírt, hogy hiába éreztük, hogy már abba akarja hagyni, egyszerűen nem sikerült kiszabadulnia a spirálból. Cserébe viszont, minután megnyugodott, átaludta az egész éjszakát. Persze ez teljesen normális így, mert egy felnőtt is simán bele tudja hajszolni magát a féktelen bulizásba, amitől aztán szinte ájultan esik össze. A gyerekeknél ez nyilván fokozottan így van, hiszen minden történés új élmény. Ha meg nagy dózisban kapja a vidámságot, akkor főleg.

A fogmanókat viszont kicsit sem érdekli a meghittség, ilyenkor sem pihennek. Egyre-másra bukkannak elő a fogacskák, a velük járó fájdalommal együtt. Merthogy közben a második is kikandikált, és ez megadta az alaphangulatot az ünnepléshez. Kiindulva a saját fogfájásélményeimből, csak elképzelni tudom, milyen gyötrő érzés lehet ez a soha nem tapasztalt fájdalom. Borzasztó látni, ahogy a kisfiam szenved tőle. Az viszont jópofa volt, amikor nagy pattanó roppanással eltörte a bulátát, amit éppen nyammogott. Utána pedig úgy beleharapott az ujjamba, hogy ott maradt a bőrömön egy fognyom. Ha más csinálná, nyilván haragudnék, de most büszke voltam nagyon.

Az ünnepekre tekintettel Viru Maminbaba órái szünetelnek, mert téli álmot alszik az edzőterem. Ennek kicsit örülök, mert így láthattam végre, mi is ez az egész. A szünet alatt ugyanis otthon nyomja az edzéseket, az internetről letöltött edzővel. Most értettem meg, hogy a tévétorna, amit mindig valami kényszeres túlbuzgóságnak gondoltam, társadalmilag mennyire hasznos műsor volt. Azt pedig nagyon érdekes volt látni, hogy Mimzi a második szám végére simán bealudt. Mindig elmondja Virág, hogy a tornateremben ez van, és úgy látszik, ezt itthon is zokszó nélkül produkálja a mamája hátán.

Hopp, egy fogacska már kikandikál! #papinapló 44.

Az elmúlt hét egyértelműen legnagyobb eseménye az volt, amikor Virág lelkendezve hívott a Duna partjáról, mert kibukkant Mimó első foga. Hónapok óta vártunk már erre. Még az ősz elején voltak az első jelei annak, hogy hamarosan megtörténik az áttörés. Aztán sokáig semmi. 

Most egy kis fehér csík látszik már az ínyén. Az lenne a legnagyobb buli, ha egyik reggel komplett fogsorral ébredne, de persze az még messze van.

A másik nagy kaland az első Mimó-Papi egészestés muri volt. Amikor hazaértem, Viru már szaladt is a kollégáival karácsonyozni. Így ketten maradtunk. A fürdetés előtt volt egy is pánikszerűk szaladgálás, mire megtaláltam mindent. Aztán következett Mimzi szokásos, elalvás előtti magánszáma. Szokása, hogy elalvás előtt még lenyomja a teljes ördögűző-repertoárját. Ez abból áll, hogy még rohangálva, mindenhova felmászva partyzik az ágyban, majd eldől, és elalszik. Az első fél órában azt hittem, hogy sose lesz vége, de az egyik pillanatban tényleg fogta magát, és elaludt. Ezután befeküdtem mellé a villanykönyvemmel, és úgy is maradtunk a következő órákra. Kevés annál kellemesebb állapot van, mint egy izgi regényt olvasni, miközben az ember gyereke ott szuszog pár centire. Igazi kozmikus világbéke-hangulat.

Mimm már ott tart, hogy nem csak darabokban eszi a banánt, de direktben is harapdálja a kőkemény ínyével. Mert azért az a kis fogkezdemény még csak mutatóban pislog a szájában. De a gyümölcsök mellett egyre többféle ételt is eszik, Viru ezért elkezdett neki babasütiket alkotni. Ezek persze mind olyan lágyak, amiken fogak nélkül is könnyen el lehet nyammogni. A babakeksznek hívott almás fincsiség például annyira ízlik, hogy többet kell belőle csinálnia, hogy nekem is jusson egy kevéske. Rendes sütiket is süt, amikben cukor helyett gyümölcsök és étcsoki van a túró mellett. Ezeket persze a kisfiam még nem eheti meg, de sosem árt idejében átszoknunk rájuk. Addig is lehet vinni a közös ünneplésekre, mint például Viru maminbabás tornacsoportjába,ahol nagy sikere volt.

Mimónak van humora! #papinapló 43.

Leírtam már többször, és most sem utoljára jutott eszembe. Roppant izgalmas, de azért kicsit félelmetes, hogy mennyire gyorsan történnek az események hétről-hétre, vagy inkább napról-napra. Persze ez kegyes izgalom, hiszen megdöbbentő, milyen gyorsan fejődik a kisfiam. Azt pedig azonnal el is felejtjük, milyen volt előtte.

Például folyamatosan kacag, sőt teli szájjal röhög. De nem ám azért, mert csikizem, hanem mert bohóckodom neki. Ez jó, mert azt jelenti, hogy van humorérzéke. Igaz, sokak szerint igen fárasztó a humorom, de ha Mimónak tetszik, akkor pont nem érdekel, ki mit szól hozzá. A gyerek legyen boldog, csak ez számít.

Amikor nem velünk foglalkozik Mimzi, akkor simán elmolyolgat magában. Pakolászgatja a mütyürjeit ide-oda olyan fejjel, mintha minimum precíziós műszerrel dolgozna. Közben meg oda sem figyel arra, hogy már nem csak áll vagy kapaszkodva sétál, de simán térdel egyenes háttal. És néha már ül is, ha olyan kedve van.

A kajálási szokások is rohamosan változnak. Eddig Viru mindent pépesített, hisz fogak nélkül nagyon nehéz lehet rágni. Hittük mi. Az Abonettel és a bulátával nem volt gond, azok a nyáltól felpuhulnak. De a banán, meg a mandarin azért pöttyet bonyolultabbnak tűnt. Hát nem az. Tanulság: az íny alatt megbúvó fogakkal is lehet baromi erősen harapni.

  

A mindennapi közlekedésben is nagy változások történtek. Na jó, csak egy, de az tényleg nagy. Mimmer érezhetően kíváncsi mindenre, és egy ideje már nem kedvelte, hogy hátrafelé utazik. Ez érthető, előrefelé sokkal izgibb a bármi. Viru gondolt hát egyet, és megfordította az ülését. Ettől hirtelen nem negyed óra után akadt ki Mimm, hanem csak másfél óra elteltével. Ezalatt bejártuk széles e hon minden zegét-zugát, miközben aludt is kicsit, és be is vásároltunk. Hurrá!

Csinglingling egyből kétszer #papinapló 42.

Nagyon érdekesen viselkednek az emberek mostanában. Bár Viru a kezdetektől, tehát kilenc hónapja kendőben is hordja Mimót, az elmúlt hetekben valahogy mégis különösen sokan csodálkoztak rá a technikára. 

Gyermeki csodálattal nézik, ahogy maga köré tekeri a színes vásznat, miközben a hátára varázsolja Baba urat. Sokan tették szóvá, hogy régóta érdekli őket, hogy működik ez a furmányos eszköz. Pedig lássuk be, ennél azért vannak sokkal bonyolultabb babahordók. Mintha soha nem láttak volna ilyet, pedig egyre több szülőn látni. Persze ez nem zavaró, sokkal inkább olyan, mintha a kisfiam és az őt bugyoláló mamája valami szenzációs látványosság lenne, amit a produkció végén elismerő pillantásokkal jutalmaznak. Büszke is vagyok rájuk nagyon. Főleg, mert nekem az elől hordott karikáskendőn kívül más nem megy. Az meg nagyon vicces, hogy ha két hordozós szembe kerül egymással, úgy viselkednek, mint a wartburgos sofőrök, akik mosolyogva villognak egymásnak az úton.

A héten nagy boldogság érte Mimzit, mert most találkozott először a Mikulással. Ráadásul egyből kétszer is, mert Viru és az én munkahelyem ünnepségére is elmentünk. Az külön öröm nekem, hogy az egyik kísértetiesen hasonlított oldalról Richard Attenborough-ra. Ő a kedvencem ebben a témakörben. És bár nem túl férfias, de a Csoda New Yorkban című filmet ezerszer láttam.

Igaz, nem most történt, hanem több, mint húsz évvel ezelőtt, de most van aktualitása elmesélni, hogy van egy felejthetetlen kalandom a Mikulással. Épp december 6-án mentünk haza a napköziből az egyik kisbarátommal, amikor megláttuk, hogy a sulinktól pár sarokra lévő állami nagyvállalat kapuján pont bement – akkor még – Télapó. Mi meg belógtunk, mert ezt a ziccert nyilván nem szabad kihagyni. Bent kivártuk a sorunkat, és ajándékra vágyva beültünk az ölébe. Ő megkérdezte a nevem, én meg mondtam, hogy Andrassew Dávid. Erre ő mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „de a te szüleid nem is itt dolgoznak”. Aztán adott egy csomagocskát, azzal, hogy feltétlenül adjam át Papának az üdvözletét. Azóta is sejtettem, de mivel most voltam először a saját fiammal ilyen eseményen, végre megértettem, hogy itt bizony nagyon komoly listák vannak a gyerekekről. Sőt, az is ott van, a szülők kérésére mit mondjon személyre szabottan a szakállas öregúr az ámulva pislogó csemetének.