Mimó és a híres egyfejű #papinapló 10.

A múlt héten a legfontosabb újdonság Viru úgynevezett maminbaba edzése volt. Ennek a lényege, hogy nők magukra kötik a gyereküket, és úgy (latin)táncolnak. Az első edzés után Virág hónapok óta nem látott lelkesedéssel mesélte el, hogy mennyire csodás volt végre mozogni. Már nagyon sok ideje aggódik, hogy mi lesz a testével, mert ugye minden felborult. Nem ehet azt, amit akar, nem csinálhat rengeteg dolgot, amihez kedve lenne, és a terhesség alatt csak olyan ruhákat hordhatott, amik rámentek, nem pedig olyanokat, amik tetszenek is neki. Azt mondta, katartikus élmény volt számára az edzés, végre újra a réginek érezhette magát, és a legjobb benne, hogy mindezt Mimóval tehette.

Egy másik újdonság is volt: eddig lehetett filmet nézni, míg Mimó este elaludt, most viszont mintha megunta volna, vagy inkább elkezdte zavarni a butadoboz. Emiatt új módszerrel kell elaltatni, és igyekszünk egy rendszert is kialakítani. Nagyon aranyos hallgatni a távolból, ahogy Virág mesét olvas.  Főleg, hogy a gyerek már egyértelműen beszélget, bármit is jelentsen a „piú”, a „gugu”, a „gag” és a „humbl”.

Túl vagyunk az első vonatozáson is. Ez sajnos nem volt túl jó élmény. Az a helyzet, hogy imádom a vonatokat, és a MÁV is a szívem egyik csücske. Azt viszont katasztrófának tartom, hogy nincs egy olyan menetrend vagy információs oldal, ahol egyértelműen meg lehet tudni, hogy az érkező vonat alacsonypadlós-e vagy sem. Pedig felénk sok vadiúj szupervonat jár, de még a kaller is azt mondta, hogy nem tudják, mikor mi jön. Már az is rémálom, hogy a vasútállomásunk kialakításánál mindent elkövettek évtizedekkel ezelőtt, hogy esélytelenek legyünk az akadálymentesített állomások versenyén, de a vonaton is éppen csak szorongva tudtunk állni. Ez így nagyon nem jó. Pedig remélem, hogy Mimó is úgy fogja szeretni majd a vonatokat, mint én.

Az utazással viszont elértük a célunk, és a Margitszigeten a család minden tagja nevében ültettem virágot. Remek alkalom volt ez a szoponcsó felavatására, hiszen senkinek nem tűnt fel, hogy Mimó éppen étkezik az egyik padon. Még Süsünek sem

Poplacsek bácsi felgyújtotta a hegyet #papinapló 9.

A múlt héten volt hathetes Mimó, ezért Virág el is ment az ekkor esedékes kontrollra, immár az új doktorhoz. Kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben van, és a doki is jó fej. Ami pedig a legjobb, hogy itt van Dunakeszin, nem kell lemenni érte Pestre.

Amíg Viru a dokinál volt, a hazaérkezésemig az anyukája, aztán pedig én őriztem Mimót. Ebben benne volt az etetés és a fürdetés is, minden velejárójával. Ezeket most egyedül kellett megoldanom. Imádok a fiammal lenni, mert tök jó arc, de már nagyon vártam, hogy megérkezzen a feleségem. Most pillantottam csak bele igazán, mit csinál egész nap Virág. Minden pasinak tudnia kellene ezt, mert elképesztően nehéz munka anyának lenni. Nem csak azért, mert folyamatosan tenni-venni kell, úgy, hogy közben ne legyen baj, de a gyerek ordít, ha unatkozik ezért szórakoztatni is kell. Vagy kitalálni, mi baja van éppen. Mindezt úgy, hogy egész nap be van zárva, és csak a sétáltatásnál jut ki az utcára. Szóval tisztelet a nőknek, és nem csak egy szál virággal nőnapon vagy anyák napján.

Egyre többet beszélgetünk Mimóval. Nem gügyörészve, mert arra úgysem reagál. Virág énekel neki sokat, én meg inkább a kedvenc idézeteimet mondom el. Nem mintha értené őket, de egyre több jut így eszembe. Nekem agytorna, neki meg majd egyszer talán hasznos tudás lesz.

Próbálom összeszedni az álbölcsességeket is, amiket a szüleim mondtak gyerekkoromban. Például Papa szerint a járdán a puklik úgy keletkeznek, hogy törpék üldögélnek a földön, akiket nem látnak a munkások. Véletlenül aszfaltozzák le őket, mert nem figyelnek. Logikus magyarázat, és megtanulja általa az ember, hogy mindig figyelni kell a lábad elé, meg a kisebbekre. A másik ilyen a hétvégén jutott eszembe, mert jól látszik tőlünk a távolban, a Duna másik oldalán a Vöröskő nevű hegy. Papa a lábánál lakott régen, mindig láttuk, ha valaki avart égetett a kertjében. Ilyenkor Papa azt mondta, hogy Poplacsek bácsi megint felgyújtotta a hegyet. Kisgyerekként ez nagyon misztikus volt, mert ugye a hülye Poplacsek bácsi minden hétvégén gyújtogatott. Mire felnőttem, megtanultam, hogy nem szabad csak úgy mindenfélét elégetni az udvaron, és figyelni kell, nehogy szétterjedjen a tűz. Majd Mimó is megtanulja, mert miért ne lehetne neki is egy Poplacsek bácsija.

Volt nagy öröm is a héten: az új hinta. Elég meglepő, de ha leng, akkor Mimó csöndben marad, aztán percekkel később elalszik. Egyelőre még fekvő, de átállítható ülőhintává is, amiből ki lehet dugni a lábakat. Ha lenne a méretemben, csak abban henteregnék. De persze ahhoz még legalább kilenc lukat kellene a plafonba fúrni, hogy elbírjon.

A másik nagy újdonságot akkor próbáltuk ki, amikor jöttek vendégek gyereknézőbe. Persze Mimó pont a közepén éhezett meg nagyon, így kipróbálhattuk a leplet, amit Virág anyukája varrt az ilyen esetekre. Ez eltakarja az éppen étkező gyereket, úgy, hogy nem kell otthagyni a társaságot. Valójában egy vékony szoptató poncsóról van szó, amit elneveztem szoponcsónak. Nehogy már ne legyen neve egy hasznos eszköznek.

Mimó megtanult madárul #papinapló 8.

Minden ésszerű kórisme alapján hamar át kellett volna szaladnia rajtam a vírusnak, mégis másfél hétig húzta bennem. Emiatt extra sokáig volt gyötrelmes távolról szeretni a családom. És egy tapasztalattal is gazdagabb lettem: ha kezet mosol szappannal, utána nehogy használd a gélszerű fertőtlenítőt, mert leeszi a kezed. Legalábbis, ha napokig együtt használod őket.

A kézmizéria miatt komoly gondban voltam a fürdetésnél, mert bármennyire is langyos volt víz, égette a kezem. Ráadásul fogni sem tudtam. Így nehéz egy majd’ négy kilós gyerekkel. Merthogy beindult ám Mimó. A kezdeti stagnáláshoz képest rohamtempóban kezdett nőni. Le is álltunk a tápszerrel, ami így bevégezte feladatát: beindította a növekedést, pont. Már azt számolgatjuk, hogy ha ilyen gyorsan gyarapodik, akkor nem kell egy újabb százas pakk újszülött pelenkát venni, hanem egy méretet ugorhatunk. A ruhákkal ugyanez a helyzet, tényleg elkezdte kinőni őket egyik napról a másikra. Kár értük, megszerettük őket.

A hét nagy újdonsága, hogy Viru megfigyelt két új hangot, amit Mimó rendszeresen hallat. Ezek egy hete talán még sírástípusok voltak, mostanra azonban mindentől elkülöníthető közlések. Azt nem tudjuk, mit jelentenek, de biztosan nagyon fontosak. Az is lehet, hogy az ablak alatt fészkelő madaraktól leste el a csiripelést. Sose árt, ha már korán megtanul valamilyen hasznos idegen nyelven. Az is egyre biztosabb, hogy a gyerekek álmodnak. Legalábbis a fiam alvás közben csámcsog, és jól láthatóan kamuszopizik. Mivel nem használunk cumit, csak az lehet, hogy képzeletben egy mellen csüng.

A kezdeti ellenállásomat kicsit visszább vettem, mert láthatóan Pizsi, a macskánk barátkozni próbál Mimóval. Nagyon utáltam, hogy beugrál a gyerekágyba, de most már megengedem neki. Persze szigorúan csak a végébe, úgy, hogy a légzésfigyelő zónáján kívül legyen. Jó, ha megszokják egymást, nehogy sértődés legyen belőle, ha véletlenül élő plüssjátékká alakul rövid időn belül.

A megvalósult rémálom #papinapló 7.

A múlt héten volt egy nap, amikor Mimó egész nap hangosan szuszogott, de nem olyan cukin, mint szokott, hanem elég intenzíven. Először még azt hittük, hogy csak a szokásosnál vadabbul vágyja a kaját, de aztán horkantott is párat. Úgy döntöttünk, hogy ideje kipróbálni az orrszívó porszívót, mielőtt nagy baj lenne. Egy kis kapálózás után elő is került a gigászi takonygombóc a járatokból. Persze gusztustalan, meg minden, de az igazság az, hogy egy valódi remekmű volt. Simán indulhatna a „kinek nagyobb a takonylabdája” versenyen. Amíg viszont nem tud nevezni ilyesmire, Viruval egymás között versenyzünk, ki szippant ki nagyobb galacsint. Amire viszont nem számítottunk, hogy amennyire féltünk ettől a vitathatatlanul élelmes kis porszívótoldalékról, annyira vicces eszköz. Na jó, nem tudom nem elmesélni: szakadtunk a röhögéstől, ahogy az éppen tisztuló gyerekünk Mr. Bean fejeket vágott. Azóta már mindennap porszívózunk, ha kell, mert egyáltalán nem zavarja. Sőt, magamon is kipróbáltam, hogy tudjam, mit érez a gyerek. Teljesen oké, nem szívja ki az agyat. De az nagy szerencse, hogy soha nem fogtuk be a másik orrlyukát, mert az kegyetlen érzés.

Megvolt az első néhány apa-fiú óránk. Az elején általában csak fetrengtünk, de aztán Rinya úr elkezdett nyekeregni, így magamra vettem. Kölyökkoromban sokat laktam Papa pocakján, így emlékszem rá, hogy ha ritmusra mozgatom a testem, a rajta fekvő gyerek azonnal megnyugszik. Így tulajdonképpen a közös kalandjaink nagy, közös ritmusos henyélések lettek.

A hétvégén durván kikészültem, és már ötödik napja tart. Az elején azt hittük, hogy az új gyógyszerem mellékhatása, de aztán kiderült, hogy benyeltem valami hasmenéses-hányós vírust. Emiatt rettegek, hogy Viru és Mimó elkapják. Távolságot tartok tőlük, persze csak annyira, amennyire lehet, ha együtt él az ember a családjával. Ez még annál is rosszabb, mint amikor nem mehettem be a kórházba az influenzajárvány miatt: mellettem sír a gyerek, de nem érhetek hozzá és nem ölelhetem meg, de még csak nem is pelenkázhatom be, vagy fürdethetem meg, mert megbetegszik. A puszi és a csók is tiltott. Kevés ennél nyomasztóbbat tudok elképzelni. Igazi rémálom, ami maga a valóság.