Megvigasztalni a vigasztalhatatlant #papinapló 36.

Az elmúlt héten papiszabin voltam, ami inkább Virunak jelent egy kis pihenést. Napközben is ott vagyok, tudok mimózni, amíg ő picit pihen. Végre el tudott menni egyedül tornázni, és először szülőségünk történetében leutazott Pestre egyedül egy egész délutánra. Nagyon cuki volt, mert úgy készült rá, mint egy kamaszlány az első igazi bulira: végre nem hányásfoltos, játszós ruhában ment emberek közé, hanem igazán csini ruciban. Meg kell hagyni, rendkívül dögös volt a szettje.

Ezalatt nem sok kedvem volt a lakásban maradni, mert nem csak szép idő volt, hanem kis kalandot is szerettem volna belecsempészni a papi-fiú délutánunkba. Elindultunk hát lesz, ami lesz alapon. Mimó persze az első sarkon megunta a babakocsit. Még szerencse, hogy Viru megtanította a karikás kendő használatát, így egyből átváltottunk arra. Újabb két sarok után be is aludt a kisfiam. Szerencsére ez éppen a parknál történt, így kiültem az egyik padra csilllezni. Ő csámcsogott álmában, én meg a könyvem olvasgattam. Milyen szerencse, hogy teljesen átszoktam az e-bookra, mert így mindig nálam van az aktuális olvasnivaló.

Miután Mimzi felébredt és meguzsonnázott, jött az ötlet: de hiszen a horányi révnél lakunk, ki kellene próbálni. A mamája soha nem akart eddig kompozni velünk, mert szerinte nem túl izgi elfoglaltság. Persze nincs igaza, így most kihasználva, hogy a két Andrassew-fiú kettesben van, jól áthajóztunk a Szentendrei-szigetre. Annyira jó volt, hogy el is határoztam, hogy tavasszal veszek egy bicajt, meg egy fullos babaülést hozzá, és majd eltekerünk egészen a szigetcsúcsig, ahol csodálatos a strand.

Történelmi pillanatnak is részese volt Baba úr a héten, hiszen kölyökkorom egyik kultikus filmje, a Vissza a jövőbe most teljesedett be. A történet szerint ugyanis éppen ezen a szerdán, 2015. október 21-én, 16:29-kor érkeznek meg McFly-ék a jövőbeli Hill Valley-be. Ezt a jelenetet Mimó pont akkor látta is, ami így olyan volt, mintha élőben nézte volna a landolást. Most még nem értékeli ezt, de majd kamaszként nagyon fog örülni, hogy a papija dokumentálta ezt a fontos pillanatot. Vagy nem, de én akkor is örülök, hogy sikerült. Volt, aki szerint az időeltolódást nem vettem számításba, hiszen közép-európai idő szerint mindez csak a következő nap hajnalban volt aktuális nálunk. Erre az a válaszom, hogy egy időutazós filmben, egy fiktív város időzónája igazából tökmindegy.

Miután pár hónapja felismertük szükségességét, elmondhatjuk, hogy mostanra igazi hagyománnyá vált a gyerek nélküli randizás a gyönyörű feleségemmel. Amíg Mimzerre Nagyanyó vigyázott, elmentünk egy közeli étterembe, csak kettesben. Kellenek az ilyenek, mert amellett, hogy szülők vagyunk, szükséges fenntartanunk a férfi-nő kapcsolatot is. Bár a randit kétórásra terveztük, 45 perc után rohantunk a két saroknyira lévő étteremből, mert jött a hívás, hogy Mimó „vigasztalhatatlanul” zokog. Amikor megérkeztünk, úgy bújt hozzám, mint kismajom a szőranyához. Kevés ennél meghatóbb történik az emberrel. Valószínűleg a hiányunk és az új hely együttesen okozta az ijedtséget.

A sok cukiság mellett, amit Mimó varázsol nekünk, sajnos kénytelenek vagyunk egyre inkább arra nevelni, mi az, ami tilos. Mostanra kezd teljesen önjáró lenni, aprócska, csattogó humántankként felfedezi a lakás számára eddig rejtett, és nem véletlenül tiltott helyeit. Folyamatosan rá kell szólni, hogy ne bontsa le az infrastruktúrát. Amit lehetett, bevédtünk előle, de ez mindennel lehetetlen. Most tartunk a „NEM!” tanulásánál. Kicsit büszke vagyok, hogy az esetek többségében hallgat erre a tiltásra, bár volt olyan, hogy egymás után 17-szer (számoltam) kellett mondanom, mire kapitulált a szekrény elleni támadásból. Van egy kis lelkifurkám emiatt, mert én is utálom, ha rám szólnak. De sajnos ez ilyen.

A hétvégén már a második óraátállítást éltünk át családként. A tavaszinál még olyan picike volt a kisfiam, hogy nem is érzékeltük a csalást. Most, hogy visszaállt a rendes időszámítás, sok örömünk nem volt a nyert idővel, mert Mimó biológiai óráját pont nem érdekli, mennyit mutat a vekker. Így viszont mi jócskán nagyobb veszteségnek éreztük, hogy reggel hatkor még csak hajnali öt óra volt.

Mimó nem fél, sajnos #papinapló 35.

A hét nagy újdonsággal indult Mimónak és nekünk is, mert vasárnap este megérkezett a járóka. Mielőtt először beletettük, kicsit féltünk, hogy mi lesz, ha nem szereti. Szerencsére nem akadt ki nagyon inkább csak meglepettem pislogott. Persze, ez is olyan, mint minden: megtervezed ezerszer, hogy mi lesz, és mire az összes habtapival előkészíted az eszköz helyét, akkor derül ki, hogy baromi hangos, ahogy a fiad lóbálja a lábát. Mivel az alsó szomszéd felkopogós fajta, azonnal vészterv kellett. Végül egy vastagabb takarót vetettünk be nagyágyúként, ami meg is oldotta a problémát.

Nagy szükség volt a járókára, mert amióta Mimzi felállt, dől mindenfelé. Még nem túl erősek a lábai, viszont ülni sem tud. És ha ez nem lenne elég, nulla a félelemérzete. Tényleg nincs neki. Megállás nélkül belegyalogol a szakadékba, ami a kanapé széle után jön. Mondhatnám, hogy nem értem, ez mitől van, de sajnos ebben rám ütött. Nekem sem volt soha, egészen addig, amíg az SM miatt el nem vesztettem az egyensúlyérzékem. Azóta már óvatosabb vagyok. A családi legendárium szerint egészen kiskölyökként felmásztam a pajta tetejére egy esernyővel, hogy onnan bizony leugrom, mert láttam a mesében, hogy ez így tök oké. Az utolsó pillanatban állítottak meg, így megúsztam a bajt. Viszont nagyon sokáig a családban egy gyerek sem nézhette a Tom & Jerry-t, mert az ötlet nyilván onnan jött.

Ha éppen minden jól megy, nyilván akkor következik be olyan, amitől egy valamirevaló szülő azonnal bepánikol. Ilyenünk is volt a héten. Egyik reggel még semmi baja nem volt Baba úrnak, estére azonban égő vörös lett az álla környéke. A fogzás miatti nyáladzás totál kimarta. A körömvirág krém rendbe is hozta másnapra, de nem volt elég, mert estére újra bedurrant. Végső elkeseredésünkben jött az ötlet: Mimó születésekor vettem egy babanyál elleni, lanolinos bimbivédő kenőcsöt Virágnak, amit akkor nem használtunk. Hát, most elővettük, és működik.

A hétvégén állatkertben is voltunk hurcikendővel, amit felváltva hordtunk, mert a babakocsizást túl macerásnak gondoltuk. Utólag már tudjuk, hogy valójában nem Prüntyit vittük el, hanem Virágot koalát nézni, mert a kisfiam a hátamra kötve szinte az egészet végigaludta. Nem baj, megyünk majd még eleget. Addig meg szeretheti az új kisbarátját, a plüsshomárt, amit az első állatkertezés emlékeként kapott a mamájától.

Most még csak személyit kapott Mimó, de hamarosan már ő kap föl engem #papinapló 34.

A kisfiam megkapta élete első személyi igazolványát. Most már utazgathatunk vele határokon túlra is.

Visszagondoltam, hogy is volt ez kölyökkoromban. A szüleim útlevelébe voltam beírva, ami jó volt úgy, mert amúgy sem mentem mással nagyon messzire. Aztán eszembe jutott, hogy ez már nem működne, mert nincs is útlevelem. Ami volt, azt mindössze egyszer használtam egy szerbiai kiruccanáshoz, de már az is lejárt évekkel ezelőtt. Ráadásul már oda sem kell ilyesmi. Azért furcsa ez a korai igazolvány, mert emlékszem, amikor én kaptam meg a sajátom. Csakhogy akkor tizennégy éves voltam, és nagyon büszkén óvtam mindentől a füzetkém. Az első kalandom vele kamaszként volt, amikor egy mulatozás után a kispajtásaimmal találtunk egy magányosan álldogáló rendőrt az éjszakában. Oda is mentünk, hogy ellenőrizzen már minket, mert velünk még olyan soha nem történt. Egy ideig próbált elhessegetni minket, de mi hajthatatlanul vágytuk az intézkedést. Végül beadta a derekát, szalutált, majd elhangzott a „személyi igazolványt kérem ellenőrzésre” felszólítás. Nagyon boldogok voltunk, ő meg valahogy kibírta röhögés nélkül. Ez így már biztosan nem fog megtörténni Mimóval. Mindegy is, majd lesz más nagyfiús kalandja.

A takonyidő beköszöntével, gondos anyukaként Virág elkezdett felkészülni a télre. Nagy volt a dilemma, hogy overállal vagy valami mással küzdjünk a várható hideg ellen. Talált egy babakocsit bebugyoláló bundazsákot, amiben Baba úr kényelmesen ellehet majd. Egyelőre ezen a télen még nem tervezzük, de ha hosszú lesz a zimankó, lehet, hogy még beszerzünk egy kezeslábast is. Ehhez persze az is kell, hogy Prüntyi túl legyen a leginkább Elvis Presley-re jellemző remegő lábmozgáson, amit felállás közben produkál. És persze legyen igénye a hóban mászkálásra.

Amikor a múlt héten Mimó egyszer csak fölállt, egyből sejtettük, hogy új korszak kezdődik, és naná, hogy igazunk lett. Azóta volt olyan, hogy még szopizni is állva akart. Azonnal leengedtük a kiságyát, mert így már nem volt biztonságos a magas pozíció, és egy mobil járókát is rendeltünk. Ráadásnak, ha már lett hely a kiságyban, és főleg, mert Viru elég kreatív hippi, a hordozókendőjét felkötötte benne. Így egy olyan függőágya lett Mimónak a lakáson belül, amire évtizedekig vágytam a galériámra. Nekem soha nem lett, de legalább a fiamnak összejött.

A héten megérkeztek a babaúszáson készült képek. Jó látni kívülről, milyen, amikor a kezemben van a fiam. Picike kis töpörtyű hozzám képest. Nem sokáig lesz ez így, mert ha úgy járunk, mint velünk a szüleink, akkor nagyon hamar felfelé kell majd néznünk beszélgetés közben. Így járt velem Papa is, akivel kölyökkoromban sokat bunyóztunk. Persze nem úgy, hogy baj legyen, csak brahiból, hogy érezzem, milyen, ha legyőznek. Tizenhat éves voltam, amikor a tengerben aláúsztam, felkaptam a nyakamba és elkezdtem vele röhögve sétálni. Ettől persze egyrészt megijedt, nehogy összeroppanjak a súlya alatt, másrészt utána megbeszéltük, hogy itt a vége annak a korszaknak, hogy erősebb nálam. Ugyanezen a nyáron történt, hogy szétment a cipőm, és kénytelen voltam az övét fölvenni. Vagyis csak pár percig próbáltam felgyömöszkélni, mert egyszerűen nem fért bele a 43-as cipőjébe a lábam, ami akkor még csak 45-ös volt. Akkor hirtelen elmúlt az az érzés, hogy az én Papám a Bud Spencer.

Nem úgy, hanem amúgy, de Mimó fölállt #papinapló 33.

Azt hittem, az a két szuperképesség, hogy Mimó mászik és próbálkozik a térdeléssel, egy ideig érdekes lesz. De nem tartott sokáig, hogy már el is felejtsük, milyen volt, amikor még egy helyben maradt, ha letettük. Most ott tartunk, hogy nem csak feltérdel, hanem fel is húzza magát. Nem tudom, egy héthónapos gyereknél ez mennyire szokványos, de pár pillanatig nem kaptam levegőt, amikor megláttam, hogy áll. Oké, csak felhúzta magát, de akkor is. Úgy, hogy amúgy ülni még nem tud.

Amikor ilyet lát az ember, óhatatlanul eszébe jut, hogy mi lesz a következő. Aztán az, hogy hoppá, mindjárt itt a karácsony, meg kell tervezni, hogy mi lesz így a karácsonyfával. Tavaly szereztem egy atombiztos, bowdenes talpat, ami akkor kiállta a macskapróbát. De Pizsi közel sem végez akkora pusztítást, mint Mimzi. Mamónál és Papónál egy szekrényen áll mindig a karifa, de ott nagy a belmagasság, van hely bőven. Eszembe jutott, hogy Papánál viszont a plafonra volt felkötve a fa, ezzel oldotta meg a rohangáló gyerekek generálta problémakört. Most nagyon jól jön a plafonba fúrt hintakampó, azzal fogjuk megoldani, hogy ne legyen baj. Remélem.

A héten két nagyon fontos dolog is történt úszásfronton. Az egyik, hogy Mimó hatalmas győzelmet aratott a babauszoda fotóversenyén. Nagyon érdekes, hogy a több tucat indulóból összesen egy baba volt, aki majdnem annyi szavazatot kapott, mint Prüntyi. Ők ketten nagyságrendekkel előzték a mezőnyt úgy, hogy a napokig tartó versenyben az utolsó fél óráig fej fej mellett haladtak. A munkám miatt láttam már sokféle választást közelről, de azokon sem izgultam annyira, mint most. Végül az uszodától – nagyon korrektül – nem csak Mimó, mint abszolút győztes, hanem a másik gyerek is ugyanazt a fődíjat, egy havibérletet kapott. Ez így van jól. A véghajrában eldöntöttem, hogy legközelebb akkor fog a kisfiam versenyezni, ha majd ő szeretne, és a saját lábán megy, mert ez a szülői párviadal igazából csak egyszer vicces. Igaz, ahogy elnézem Mimó fejlődését, nem is lesz az olyan sokára.

A másik, hogy végre készültek víz alatt képek a gyerekekről az órán. A kezdetektől erre vártam, még víz alatt is használható eszközt is beszereztem. De béndzsó vagyok, sose sikerült igazán jó képet készítenem. Szóval, ez most nagy öröm. A képek majd a jövő héten érkeznek.