Hihetetlen, Mimó már egyéves #papinapló 54.

El sem hiszem, hogy holnapután Mimó egyéves lesz. A legérdekesebb ebben, hogy lépésről lépésre megvannak a fejlődési szakaszai, most mégis olyan, mintha mindig is ilyen lett volna. Pár év múlva ezt a kijelentésem nem is fogom érteni, mert akkor meg majd olyan lesz, mintha mindig is olyan lett volna. Amikor pár hete a sógoromékhoz mentünk megcsodálni az újszülött uncsitesót, egészen fura volt egy igen csöpp gyermeket a kezemben tartani. Pedig tényleg nem sokkal korábban a kisfiam is pont ekkorka volt.

Most meg már ott tartunk, hogy egészen komolyan észrevehető a személyisége. Varázsütésre megváltozott például az esti procedúra. Fürdés után jön a vacsora, de ezzel még nincs vége a programnak. Mimm leül a kanapéra, és hancúrozik még pár kört, mert az neki fontos. Odabújik nevetve a mamájához, aztán átrobog hozzám, és hozzám is odabújik. És ezt többször. Aztán közös családi éneklésbe fogunk. Nevezzük így, bár igazából valami egészen fura közös hangoskodás. Az egész azzal kezdődött, hogy Baba úr elkezdte utánozni a robotgép zúgását. Aztán Viru becsatlakozott. A vége az lett, hogy ha Virág elkezdi kiadni a hangot, Mimó csatlakozik, én meg rákontrázom, nehogy már kimaradjak egy ilyen jó buliból. Oké, ez még nem családi kánonban éneklés, de alapnak azért nem rossz.

A babajelnyelv használat is egyre csak bővül. A lámpa és a szopizás után a labda is bekerült a jel-szókincsbe. Sőt, a labdázás már szintén családi program lett, mert ha hárman körbeülünk, majdnem szabályosan gurítgatjuk ide-oda a felfújt gumibogyót. Néha meg cicáztatjuk Mimmert. Nagyon jót mulat azon, hogy próbálja elkapnia zsákmányt.

És eljött a bújócskakorszak is! Egyik reggel azt vettem észre, hogy Mimmúr eltűnt a spájzban. Nem egy nagy hely, szóval furmányosnak kellett lennie. Persze láttam, hogy kilóg a lába, de nem rontottam el a poént. Vártam hát egy kicsit. A következő pillanatban Mimó kikukucskált az ajtófélfa mögül nagyon mosolyogva, hogy megnézze, mi van, és nagyon nevetett, amikor észrevette, hogy lebukott. Másnap Viru a kisasztalból és a takarómból épített egy csodálatos odút, ami tökéletesen alkalmas a bunkizásra. A kisfiam egyből befoglalta a területet, annak ellenére, hogy eddig utálta az ilyesmit. Persze a lába innen is kilógott, ami elképesztően cuki.

Parapapi vagyok, már biztos #papinapló 53.

Tök jó programot talált megint Viru, ezúttal zenebölcsibe mentek Mimóval. Óriási szerencsére remekül szórakoztak. Ez azért fontos, mert korábban már próbálkoztak egy mondókás csoporttal, ám arról hamar kiderült, hogy egészen más világ, mint a családkám. Ez a mostani az utca végén lévő vasutas művházban volt, amit József Attiláról neveztek el. Amióta ezt megtudtam, nem tudom eldönteni, hogy a névadónak igazán kifinomult, abszurd humorérzéke volt, vagy egyszerűen egy műveletlen emberre bízták a feladatot. Bízom benne, hogy az első. Mindegy is, a lényeg, hogy Mimmer és Viru is nagyon jól érezték magukat, és ami fontos, hogy a foglalkozás vezetője kifejezetten szimpi volt. Ha szabin leszek, szeretném majd megnézni én is.

A következő nap folytatódott a pörgés. Amíg Virág fodrásznál volt, addig végre újra bevittem a kisfiam a munkahelyemre. Ezt már csináltam, és a jövőben is többször tervezem, mert reményeim szerint Mimm is örül neki. Amikor kölyök voltam, nagyon szerettem bejárni Mamához a fotólaborba, és Papához is a szerkesztőségekbe. Ez egészen varázslatos élmény egy gyereknek. Mindig lenyűgözött a képek szárítására használt gép működése, meg a furán érdekes illata. Az MTI híreit ontó telexgép előtt pedig nagyon szerettem feküdni és figyelni, ahogy végeláthatatlanul ömlik az infó. Egyszer pont lapzártakor voltam bent az egyik lapnál, és észrevettem, hogy mindenki tanácstalanul mörmög egy hírrel kapcsolatban. Én meg gyerekként elmondtam mindent, amit az ügyről tudni kell, mert történetesen nagyon érdekelt a téma. Viccelődtek is, hogy na, majd én is újságíró leszek. Ezt akkor kategorikusan elutasítottam, mert egészen az érettségiig biztos voltam benne, hogy óvóbácsi leszek.  Amikor azonban a raccsolás miatt ez nem jött össze, megfordult minden, és elmentem az újságíró suliba. Így megy ez. Mindenestre Mimzi nagyon élvezte, hogy nem csak cuki kollégáim vannak, de mindenféle térképekkel vannak teleaggatva a falak. És bár biztosan nem érti még őket, de mivel otthon is van ilyen, már gyakorlott tapicskoló. Neki még egy kis képtaperolás is óriási öröm.

A hét második fele sajnos nem alakult jól, mert Mimmúr benyelte az éppen turnézó vírust. Még mielőtt kidőlt volna, átragasztotta rám is, így szegény kis feleségemnek két pasi nyüglődését kellett elviselnie. Szerencsére Mimó megint lenyomta az egészet két nap alatt, mint ősszel. Jó tudni, hogy ilyen erős a szervezete. Rólam meg megint kiderült, hogy igazi parapapi vagyok, aki túlaggódja magát.

Mimerlin, Keszifornia legkisebb varázslója #papinapló 52.

Most már biztos, hogy érik a babajelnyelv-tanfolyam gyümölcse. Mimó egyértelműen jelzi a lámpa jelével, ha azt szeretné, hogy kapcsoljuk fel a villanyt. Sőt, azt is így jelzi, ha játszani szeretne Virág sötétben világító horgolótűjével. Imád vele megvizsgálni mindent közelről. Olyan, mint egy egészen picike varázsló, amikor lóbálja a ragyogó eszközt.

De már nem csak a lámpát tudja jelelni, kibővült a jelkincse: a szopizás jelét is megérti. Amikor látja, frankón izgalomba jön, mint én a Mekiben. Nagyon kíváncsi leszek, hogy lesz-e még több jele, vagy itt megállunk.

A hétvégén egy hosszú délelőttöt töltöttünk kettesben. Egyre kevésbé izgulok, ha ilyen van. Imádom figyelni, ahogy az okosodó és ügyesedő kisfiam egyre inkább kisfiúsodik. Sokszor esik meg, hogy teljesen magában üldögélve elmütyürkézik a dolgaival. Most például elvette a könyvet, amit együtt nézegettünk, és majd’ negyedórán keresztül lapozgatta, nézegette olyan buzgalommal, mintha egy jó regény lenne. Pizsivel is szoktak közösen játszani. Az egyik plüssegerét például nagyon szereti bedugdosni az aktuális cicadobozba. Nem tudom biztosan, mi a célja vele, de azt gondolom, egyfajta ajándéknak szánja.

Amíg mi fiús napot tartottunk, Viru elment egy táskakészítő workshopra. Számomra az ilyen kézműves rendezvények mindig misztikusak voltak. Titokban nagyon irigylem a kis feleségem, hogy nem csak türelme, de képzelőereje és kézügyessége is van hozzá. Amikor hazajött fülig mosollyal, nála volt a maga tervezte táska, ami használt molinóból és felújításnál használt reklám-védőhálóból készült. Csodálatos a női kreativitás, na.

A csillagokig és tovább #papinapló 51.

Amikor az embernek van egy gyereke, óhatatlanul is eszébe jut egy rakás ötlet, amit saját korábbi tapasztalatai alapján mindenképpen szeretne megosztani a csemetével.

Ilyen például az amatőr csillagászat. Amikor kölyök voltam, Papával sok éjszakán át ültünk a tahisi háza kertjében egy távcsővel, és lestük az eget. Borzongatóan csodás élmény volt, és persze rengeteget gondoltam arra, hogy „na, majd én jól fogok egy ufót”. Nyilván minden műholdra azt hittem, hogy repülő csészealj. A repülőkre viszont nem, mert biztos voltam benne, hogy bármikor látok egy repcsit a magasban, azt tuti, hogy a pilóta nagybátyám vezeti. Mint ahogy egy részüket bizonyára tényleg ő repülte az évek során.

Utoljára akkor használtuk azt a távcsövet, amikor az internet (és főleg a mobilinternet) hőskorában, a kilencvenes évek végén egy akkor újdonságnak számító digitális fényképezővel kváziélőben tudósítottuk Papával és a barátaimmal az INteRNeTTót a napfogyatkozásról, Tihanyból.

A Papinapló kapcsán megjelent velem egy interjú, amiben arról is mesélek, hogy majd szeretném, ha Mimóval lenne egy távcsövünk, és együtt fürkésznénk az eget. Ezt olvasta Bakonyi Ági, akinek éppen volt egy ilyen szuper eszköze, de ő nem használta, így felajánlotta nekünk. Ági a barátaim főnöke volt több helyen, így barátkoztunk össze nagyon sok évvel ezelőtt. Ez nem volt túl nehéz, mert mindig irigyeltem a pajtásaimat, hogy vele dolgoznak. Azt szerintem egyikünk sem gondolta, hogy egyszer egy ilyen véletlen miatt ekkora hatással lesz Mimm gyerekkorára. Az is kiderült, hogy az öcsémmel egyidős fia egy olyan vízilabdacsapatban játszik, ami a tesóm csapatának nagy riválisa. A világ márpedig icipici, és ha az emberek beszélnek egymással, mindig kiderül, hogy egy zsákfalunál is sokkal kisebb.

A múlt héten írtam róla, hogy Mimmer szinte azonnal bealszik a reggae zenétől, ha ringatom közben a hintában. A héten több alkalmam is volt tesztelni, mert úgy néz ki, lassan sikerül valami rendszert vinnünk a mamiszabikba, hogy Viru is elszabaduljon néha több órára. Az egyik hétköznap például este eljutott végre a zumbaórára, szombaton pedig a nap hasznos részét hármasban töltöttük a kisfiammal és Pizsivel. Nyilván kipróbáltam, hogy működik-e a bobmarley-elméletem. És igen, hibátlanul. Napszaktól függően egy-két vagy négy-öt dalt is meg kell hallgatni, mire édesen elszuszókál a hintájában. Bár eddig nem bírtam elviselni ezt a fajta zenét, az elmúlt hetekben egészen megkedveltem. Miközben ringatom Mimzert, én is teljesen lenyugszom tőle.

Erről eszembe jutott az egyik barátom papája, aki szintén a barátom sok ideje. Őt úgy ismertem meg, hogy járt a gyerekeivel, ezáltal pedig velünk Kispál koncertekre. Volt egyszer egy nagyobb beszélgetésünk a szülőségről, amikor mondtam neki, hogy sok szempontból ő egy példakép apa számomra, mert én is szeretnék majd a fiam barátja is lenni, nem csak az apja. Erre nevetve azt mondta, hogy ez úgy van, hogy hallgatja az ember ugyanazokat a zenéket, amiket a gyerekek, aztán egyszer csak megszereti őket. Asszem most ezzel a raszta csimpolyazenével pont így jártam.

Annyira unalmas, hogy Mimó rögtön bealszik tőle #papinapló 50.

Minden jel szerint megtaláltuk a villámaltatás titkát rejtő szelencét.

Egy véletlen zeneválasztás miatt Bob Marley válogatott dalait kezdte el játszani a gép, éppen akkor, amikor Mimót próbáltam elaltatni. A kisfiam pedig visongva tiltakozott az ellen, hogy akár csak pár lépésre is eltávolodjak tőle, hogy lekapcsoljam a rasztakirály csimpolyazenéjét. Szerencsénkre. Ugyanis az első dal után kábulatba esett, és hosszú időre elaludt a hintában. Ez persze lehetett véletlen, gondoltam, ezért egy másik napon kipróbáltam újra a módszert.  Ugyanaz történt, a második dal alatt már durmolt Mimzi. Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a fajta – szerintem – unalmas zene a hinta lengésével kombinálva beindít valami alvóreflexet.  Az az egy probléma van ezzel, hogy kénytelen vagyok én is hallgatni, mert magától nem leng a hinta.

Volt még néhány apróbb, de azért előremutató sikerke is héten. A hónapokkal ezelőtti babajelnyelv-tanfolyam gyümölcse például kezd beérni. Ha rákérdezünk, hogy hol a lámpa, Mimó már egyértelműen használja a jelet, vagy a csillárra mutogat. Ez persze csak kis siker. De siker. Közben meg úgy néz ki, mint egy kis filozófus, aki éppen hevesen magyarázza a bármit.

Egy másik, még nagyobb öröm, hogy láthatóan pár lépésnyire vagyunk attól, hogy Mimm kapaszkodás nélkül fel tudjon állni. Van egy doboza, amire mostanában egyre ügyesebben mászik föl. Az egyik ilyen csúcstámadás után egészen hosszú időre állva maradt, mindenféle kétségbeesés nélkül. Azóta többször megismételte a mutatványt. Ahogy ismerem, simán lehet, hogy a következő hetekben addig nem nyugszik, míg stabilan meg nem áll. Már csak egy hónap van hátra az első szülinapjáig, még az is lehet, hogy addigra a kizárólag kapaszkodva járás már csak emlék lesz. Vagy nem. Meglátjuk.

Volt egy nem túl sikeres esemény is a héten. Úgy volt, hogy az egyik este Virág elmegy zumbázni, amíg vigyázok Baba úrra. Akinek viszont ez az ötlet annyira nem tetszett, ezért addig sírt, amíg Viru végül otthon maradt. Egyszerűen nem volt szíve otthagyni Mimmert, mert nem lett volna kikapcsolódás, ha végig ez a tudat nyomasztja. Ez talán legközelebb már nem így alakul, ha bevetjük a reggae-mámort.