A héten szabin voltam, ezért el tudtam menni a családommal a zenebölcsibe. Egy csomó anyuka és egy apuka volt ott a gyerekeikkel, és nagyon vidáman énekelgettek. Annyira cuki volt az egész, hogy szinte megirigyeltem Mimót és Virágot. Nagyon jónak gondolom, hogy mielőtt igazi bölcsibe megy a kisfiam majd hónapok múlva, lát ilyen jó, vidám társaságot. Azért is, mert megtanulja, mi a csoport, és mert megismeri a többi gyereket, akik koruknál fogva szerintem egészen sokáig ott lesznek körülötte a következő évtizedekben.
A héten végre megérkezett a napozósátrunk is. Ez arra kell, hogy ha majd nyáron sokat ülünk a ház mögötti Duna partján, ne kapjunk agylágyulást a hőségben. Mi Viruval még be tudunk menekülni a hideg vízbe, de Mimm még nem. Akármennyire is tiszta a víz itt, a Dunakanyar kapujában, kisgyereknek még nem való. A napozósátor az úgynevezett 2 másodperces fajta, ami rendkívül praktikusnak tűnik elsőre. Egyébként tényleg az, egészen amíg az ember össze nem akarja csukni. Az egy igazi rémálom volt, amíg rájöttük a turpisságra. Ez is feszegeti a házasság tűrőképességeinek határait, pont úgy, mint a IKEA. Ha nem a lakásban lettünk volna, lehet, hogy kárt tettem volna az apparátusban. Aztán persze megoldódott a baj, de még mindig nem biztos, hogy élesben is sikerül majd összecsukni.
Az egyik nap Mimmúr a nagy játszásban, valahonnan előszedett egy kazettát. Amikor megláttam, az jutott eszembe, hogy magyarázom majd el neki, ha nagyobb lesz, hogy mi az. Persze nagyon sok ilyenem volt régen, de már nagyon rég nem használtam. Az utána következő cd- és dvd-korszaknak is rég vége, de ez nem is zavar nagyon. Az a helyzet, hogy mindig utáltam ezeket, mert csak a baj van velük: nagyon sok helyet foglalnak, kicsit sem könnyű keresni rajtuk azt, ami épp érdekel, és nagyon könnyen tönkremennek. Amikor még tombolt a cd-láz, már akkor is digitalizáltam az összes korongom. Nem sokkal az ezredforduló után megvettem a legelső, 256 megás mp3-lejátszóm egy vagyonért, aminek a csodájára jártak az egyetemen. Igazi menőség volt akkor. Nagyon kevéssel utána pedig már elképzelhetetlen volt, hogy a nagy, bumfordi lejátszókon hallgasson az ember zenét.
Mivel az időjárás nem volt kegyes a héten, és a betegségem is kellemetlenkedett, mire kisütött a nap, még kórházba is kellett mennem miatta, nem mentünk a tervezett a helyekre. Például a gödi tanösvényre. Helyette viszont voltunk többször a játszótéren, ahol viszonylag keveset voltam eddig, hiszen általában dolgozom, amikor a többiek ott vannak. Másnak biztos nem nagy kunszt, de nekem igazi élmény látni, hogy Mimó mennyire kezd ráérezni a játékokra. A csúszda persze nagyon fontos, és a körhinta, meg a pókhinta is. És persze kiemelt helyen a homokozó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése