Aleppókeszi ostroma #papinapló 99.

Sok apró tulajdonságról derül ki állandóan, hogy tanítás nélkül is pont úgy csinálja ösztönösen Mimzer, ahogy Virág vagy én is tesszük. Általában picike dolgok ezek, el is felejtjük őket, annyira természetesek. De azért van, ami szemet szúr.

Aki ismer, tudja, hogy látványosan gyorsan eszem. Igazából olyan, mintha felszippantanám a kaját. Azzal szoktam megmagyarázni, ha valaki szóvá teszi, hogy aki lassan eszik, az sokáig célpont. De persze ez csak duma, hogy ne kelljen röstelkednem. Nincs ebben semmi tudatosság, sokáig azt gondoltam, hogy egyszerűen ezt tanultam el az anyukámtól. Engem nem zavar, sőt kifejezetten praktikusnak tartom. Enélkül a fícsör nélkül például soha nem nyertem volna óriáshamburger-evő versenyt. Se.

A múlt héten Mimm is tolt egy brutál hajrát: egy tál bulgurt baconbe tekert májjal úgy szippantott be humánporszívóként először villával, aztán inkább kanállal, mintha magamat látnám kicsiben. (Igaz, azt nem tudom,hogy ennyire ügyesen tudtam-e használni az evőeszközöket, de nem is ez a lényeg.) Virág ennek annyira nem örült, mert még terhesen előre aggódott, hogy mi lesz, ha tőlem tanul majd enni a gyerek. Ezért aztán tényleg visszafogom magam állandóan. Nincs más magyarázat, mint az, hogy bizony ez az ösztön öröklődik náluk már generációk óta. És nem is eltanultam Mamától, hanem egyszerűen ilyenek vagyunk. Értem, hogy Virág miért nem örül, de engem kicsit sem zavar. Azóta arra gondolok, milyen jókat fogunk majd együtt habzsolni a kisfiammal, ha nagyobb lesz.

Idén is úgy készültem a szilveszterre, mint aki az éppen érkező ukrán frontot várja rettegve. Nem is tévedtem túl nagyot. Akkora volt a robbantgatás és a rakétázás a ház körül, mintha Aleppóban laknánk. Még az egyik nyolcadik emeleti lakás erkélye is kigyulladt az utcában, mert a valamelyik gnómlelkű baromarc durrancsa berepült az idős lakókhoz. Szerencsére, nálunk nem volt tűz, csak a zajhatás volt gigászi, ami keveredett azzal a lármával, amit az alattunk lakó szomszédok és az alattuk lakók egymást túlharsogó, szokásos éves bulijai keltettek. Közben hosszú órákig tartott, mire Prüntyi el tudott aludni a megszokotthoz képest, de szerencsére egyelőre olyan, mint én: ha egyszer elalszik, akkor nehéz durva zajongással felébreszteni. Nekem ez a képesség évtizedeken át, több tucatnyi fesztiválon mentette meg a lelkem épségét.