Elveszett papiságom #papinapló 97.

Mostanában már majdnem igaziak a beszélgetéseink Mimóval. Mindent megért, és a saját szavaival válaszolgat, amik javarészt amúgy csak kicsivel mások, mint az igaziak. Ha például megbeszélem vele, hogy csak akkor kenem be a bibijét az állán, ha hagyja megmosni a fogát, minden teketória nélkül sikerül a művelet. Ha kérem, hogy keressen meg valamit a másik szobában vagy az ágy alatt, felkutatja a bármit. Olyan is volt, hogy nagyon nem akart elaludni, ezért közel hajoltam, mélyen a szemébe néztem, és halkan megkértem szépen, hogy feküdjön le, mert már nem bírják az idegeim aznapra a prüntyögést. Erre adott egy puszit, és ledőlt aludni.

A nevek kicsit másképp alakulnak, mint gondoltuk, de így is jó. Amikor Mimm megszületett, elterveztük, melyikünket, hogyan szólítson. Virág Mamaci szeretett volna lenni, én meg ugye Papi. Az elmúlt hetekben végre eljutottunk oda, hogy már a nevünkön hív minket, de persze nem úgy, hanem amúgy. Virág Mama lett mimóul, ami tök oké. Pizsi, a macskánk Cicó. Ez is rendben van. Saját magát Miminek hívja, ez meg az ő dolga. Ha így tetszik neki, hát hajrá. Engem pedig Pipónak nevez. Egyszer elszólta magát: a Pipó a Papapipi igazából. A Pipi a plüsscsirkéje, amit mindenhová magával hurcol. Szóval kénytelen vagyok elengedni papiságom, és elfogadni, hogy én lettem Pipó, a kipárnázott csirkember. Na, mindegy.

Másfél év után eljutottunk oda, hogy elfogadtuk az esernyőként becsukható babakocsi létjogosultságát. Beláttuk, hogy nagyon praktikussá teszi az életünket. Autó nélkül, nem alacsonypadlós vonattal lejárni Pestre, vagy akár csak elmenni a lépcsős pékhez, így tényleg sokkal egyszerűbb. Főleg a mi állomásunk esetében, ahol csak meredek lépcső van, lift vagy legalább mellette sík sáv babakocsinak és/vagy kerekesszéknek egyáltalán nincs. Ráadásul, hiába van Virágnak több hurcikendője, meg csatos hordozója is, amik remek találmányok, de Mimi már túl nehéz a hosszabb gyalogutakhoz.