Dackorszak is Coming #papinapló 88.

Szóval dackorszak. Úgy tűnik, elkezdődött. Belegondolva, már hetek óta tart, csak eddig még viccesnek gondoltuk, ahogy Mimó NEM!-et mondogat. Miért is lenne ez AZ, hisz még olyan kis picurka. Aztán a NEM! mostanra sok NEM! NEM! NEM! lett, és azon kaptam magam, hogy esténként vitázunk, és végtelenül ismételgetem robothangon: Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Ő meg darálva sorolja az összes lehetőséget, amit szeretne alvás helyett: Isz! (ivás) Nyaminyama! (evés) Dudu! (tablet) Húúú! (csimpolyazene) Hintó! (hinta) Cipó! (cipő). Szóval tökmindegy, hogy mi, csak bármi más. De úgy tűnik, van megoldás: a bunkizás. Ha letakarom magunkat a takaróval, és sátrazunk alatta, akkor csöndben marad, és gyorsan el is alszik. Majd építek neki valamit, ha átköltözik a saját szobájába.

Ez van, most az a feladatunk, hogy úgy vészeljük át a következő időszakot, hogy elsősorban Mimm lelke ne sérüljön, hanem épüljön, és a miénk is ép maradjon. Ez az egész amúgy teljesen normális, jó esetben mindenki átesik rajta. Tulajdonképpen határvillong, próbálgatja, mire képes. Azaz épül-szépül a személyisége. Közben még az eddigieknél is cukibb. Láthatóan igényli a sok puszit és általában a közelségünket. Meg a csikit, ami nagyon fontos.

Csak attól félek, nehogy hülyeséget csináljon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha olyan, mint én, erre sajnos van esély. Egyszer csemetekoromban, amikor Mama dolgozni ment, úgy kiborultam, hogy bikából beöklöztem a bejárati ajtón az üveget. A csuklómon azóta is van egy nagy heg, nem messze az ütőeremtől. Nagyon gondolkodom rajta, hogy a készülő gyerekszoba ajtaján valahogy lefedjem az üveget egy lepellel vagy kartonnal. Egy biztos: a legjobb, ha keresek gyorsan egy bohócot, aki megtanít jó pofát vágni mindenhez. Sőt, mindenhez is!