Először úszott egyedül Mimó #papinapló 90.

Óriási áttörés volt a múlt heti babaúszáson: Mimzi most először úszott egyedül pár métert, közben nagyjából helyesen lábtempózott éles helyzetben. Kezdetben nagyon nem akarta felvenni a karúszókat, végül persze felkerültek rá, amitől kicsit megijedt. De csak annyira, amennyire az normális ilyen esetben. Megnyugtató, hogy nem esett kétségbe, hanem nagyjából fél perc után elkezdett lábtempózni. Mivel beugrani már nagyon ügyesen tud a medencébe, ha ott vagyok, hogy elkapjam, nyilván nem lehetett kihagyni a csobbanást. Most ettől is félt kicsit, mert tudta, hogy más a szitu. Amióta megszületett, először látszott rajta, hogy igazán izgul valami miatt. Végül kis segítséggel négyszer is beugrott. Az elején még csöppet kétségbe volt esve, a végére azonban csak a szemében látszott a bizonytalanság, mert közben nevetett. Úgy érzem, tavaszra rendben lesz, Kínában izzíthatják a strandkellék-gyárakat, mert szükségünk lesz saját karúszókra.

Nem valószínű, hogy ez az élmény megmarad Baba úrnak, bár ki tudja. Nekem is az egyik meghatározó gyerekkori élményem a karúszókhoz kötődik. Igaz, nem húsz hónapos, hanem hatéves voltam, amikor Jugoszláviában, Hvar szigetén nyaraltunk a nagy családdal. Úszkáltunk a tengerben, ám egyszer csak Papáék azt vették észre, hogy egyre beljebb megyek, de nincs rajtam az egyik karúszóm. Valahogy lejött rólam és elsodródott, én meg vissza akartam szerezni, ezért utána úsztam. Nem az történt, hogy hirtelen úszóbajnok lettem, hanem a só volt a barátom, ami fenntartott úgy, hogy alattam amúgy tizennyolc méter mély volt az Adria.

Vannak önbeteljesítő történetek, amiket addig nem hiszel el, amíg meg nem történnek veled. Egy gyerek esetében ilyenből akkor van különösen sok, ha van az emberhez közelálló szülő barát és/vagy kolléga. Nekem mindkettő van, így számos várnivalóm akad. Ezek közül a múlt héten kettő is berobbant.

Az egyik: a csoki. A kollégám mesélte még Mimó születésekor, hogy lesz majd olyan, hogy dugdosok magamnak túrórudit, vagy bármi nasit, és amikor titokban rácuppannék, hirtelen megjelenik a csemete, és onnantól buktam a fincsit. És persze igaz: pár hete rászoktam a jégkrémfagyira, Mimm pedig a lakás másik végéből simán meghallja, ha nyitom a mélyhűtőt. Nem tudom elég csöndben csinálni, de nem is akarom igazából, mert annyira cuki, amikor mondogatja, hogy „nyámi-nyámi-nyamaaa”.

A másik ilyen: az orrszívó porszívó. A csokis kollégám arról is mesélt a kezdetekkor, hogy az elején teljesen normális, hogy a fiam gyűlöli. Elmúlik, sőt az ő gyerekei már maguknak szippantják a taknyot. Ha még nem is ennyire idilli a helyzet, de jól haladunk. Mimmer, ha taknyos, megjelenik a porszívóval, meg az orrszívó toldalékkal, és nyújtogatja nekünk. Aztán persze kiborul, ha elkezdjük használni, de már nagyon közel vagyunk az önszippantáshoz.