Van egy pad a pesti Szent István parkban, Fejtő Ferenc szobránál, amin Papa szeretett üldögélni. Ezt a padot a volt kollégái kezdeményezésére a héten hivatalosan is róla nevezték el. Így lett Papad. Még emléktáblát is kapott. Biztos úgy érezné, hogy ez nagyon menő, igazán hozzáillő. Mert olyan volt, aki a kicsi, de fontos dolgoknak nagyon tudott örülni. Ha valaki kitalálta volna, hogy utcát nevezzenek el róla, tuti kérte volna, hogy maximum egy picike zsáksikátort kapjon. De egy pad? Az tényleg valami!
Nem csak mi, a gyerekei hívtuk Papának, de rajtunk kívül nagyon sokan mások is. Egyszer, a parlamentben az akkori kormányszóvivő megkérdezte tőlem, hogy „Mi van Papával?” Nem értettem mit akar, mert azt hittem, csak mi nevezzük így. Erre nevetve mondta, hogy „De hát mindenki így hívja!" Amikor Mimó megszületett, gondolkodtam, hogyan hívjon majd. Innen jött a Papi. Mert bár Mimó és a nagypapája már nem ismerhették meg egymást, Papa az nem én vagyok.
Egy ideje már megvan Mimm kismotorja, de eddig csak pipiskedve ért le a lába. Ezért sokat borult. Emiatt csak a lakásban használhatta a gyerekendurót. Útközben, nem is értem mikor, úgy megnőtt, hogy Virág úgy döntött, eljött a szabadtéri suhanás ideje. Ezért vett neki egy bukósisakot, aztán hajrá. (Amikor megláttam ezt a videót a munkahelyemen, bemümükézett a szemem a büszkeségtől. Ez van. És?)Ha így megy tovább, karácsonyra simán megkaphatja a pedál nélküli futóbringát.
Azt hittük, ezzel megoldódik az a probléma, ami a babakocsi elhagyása után bukkant föl. Vagyis az, hogy nagyságrendekkel lelassult a közlekedésünk. Hát nem. Ha lehet, most még lassabb lett a haladás, mert Baba úr juszt sem a jó irányba akar menni általában. Sőt, rájött, mekkora buli a tolatás.
Arra is fel kell mostantól készülni, ha menet közben, lehetőleg az indulás után nem sokkal úgy dönt, hogy leszáll a járgányról. Már meg is rendeltük a hevedert, hogy ne kézben vagy táskára kötve (ami nincs mindig nálunk) kelljen hurcolni a mocit. Főleg, hogy sanszos ilyenkor, hogy a nyakban folytatja az útját.
Egy ideje már megvan Mimm kismotorja, de eddig csak pipiskedve ért le a lába. Ezért sokat borult. Emiatt csak a lakásban használhatta a gyerekendurót. Útközben, nem is értem mikor, úgy megnőtt, hogy Virág úgy döntött, eljött a szabadtéri suhanás ideje. Ezért vett neki egy bukósisakot, aztán hajrá. (Amikor megláttam ezt a videót a munkahelyemen, bemümükézett a szemem a büszkeségtől. Ez van. És?)Ha így megy tovább, karácsonyra simán megkaphatja a pedál nélküli futóbringát.
Azt hittük, ezzel megoldódik az a probléma, ami a babakocsi elhagyása után bukkant föl. Vagyis az, hogy nagyságrendekkel lelassult a közlekedésünk. Hát nem. Ha lehet, most még lassabb lett a haladás, mert Baba úr juszt sem a jó irányba akar menni általában. Sőt, rájött, mekkora buli a tolatás.
Arra is fel kell mostantól készülni, ha menet közben, lehetőleg az indulás után nem sokkal úgy dönt, hogy leszáll a járgányról. Már meg is rendeltük a hevedert, hogy ne kézben vagy táskára kötve (ami nincs mindig nálunk) kelljen hurcolni a mocit. Főleg, hogy sanszos ilyenkor, hogy a nyakban folytatja az útját.
A héten voltunk villámnyaralni, vagyis igazából egy lakodalomban jártunk, amire kicsit ráhúztunk. A barátaink, akiknek az esküvője volt, gondoltak a sok gyerekre is, berendeztek nekik egy külön emeletet mindenféle játékokkal. Mimó eddig sose engedte, hogy idegenekkel hagyjuk, akár csak kis időre is. Most azonban fél óránál is többet töltött a három szuper vigyázólánnyal, teljesen belemélyedve a játékba. Még műanyag zöldségekkel is kínálgatta őket, mert igazi kis úr. De a legnagyobb öröm az volt, amikor érte ment Virág, és mondták neki a lányok, hogy egyértelműen jelezte nekik, tehát idegeneknek, hogy szomjas. Ez szerintem egy másfél évesnél elég menő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése