A De! az új Nem! #papinapló 94.

Tényleg azt hittem, hogy a dackorszak olyan, hogy hosszú időn keresztül mindenre nemet mond majd Mimó. Hát, nem. Most éppen váltogatja a Nem! és a De! szavakat. Utóbbit nyilván tőlem tanulta el, csak éppen nem megfelelően használja. Ha lehet, ez még idegesítőbb a sima ellenkezésnél, de annyira aranyosan mondja, hogy csak nevetünk.

Az esték egyre bensőségesebbek. Próbálom mellőzni a hülye videoklipjeit, amiket általában sikerül Marley bácsi csimpolyazenéjével kiváltani. Sokszor leírtam, és eztán is fogom: tényleg nem gondoltam másfél évvel ezelőtt, hogy megkedvelem a rasztazenét. Most már boldog vagyok, ha csak azt kell hallgatnom Mimm úr miatt. Születése óta simogatom altatáskor a hátát, és bár korábban volt rá példa, már minden este tudatosan visszasimogatja a lapockám, és néha megfogja a kezem, amit szintén simogat. Ez végtelenül kedves, az egész napos stressz után elképesztően megnyugtat.

A sajátszoba-belakás legnehezebb részével pedig nagyjából megvagyunk, asszem. Az első hetekben még Mimmerrel aludt Virág, mostanra viszont sokkal nyugalmasabban telnek az éjjelek. Amikor este brassói medvetáncolva álomba ringatom, többnyire ő mutatja meg, hova tegyem le a plüsscsirkéjével. Aztán alszik kilenc-tíz órát, és csak egyszer-egyszer sír föl, de simán visszaalszik. Ez mondjuk elég király állapot. Bízzunk benne, hogy sokáig így marad.

Mindezek mellett más miatt is nagyon büszkék vagyunk Mimóra. Vendégségben voltak Virággal, ahol sok villogó, meg zenélő műanyagjáték volt. Mimzinek ezek nagyon tetszettek. Nálunk is sok játék van, de alapvetően azok csöndesek. A hirtelen ingercunami ellenére, amikor megunta a habzsidőzsit, mondta, hogy cipő, visszatette a cuccokat a helyükre, és simán, minden hiszti nélkül eljöttek. Azért ez elég nagy dolog egy huszonegy hónapostól.

Frankón ránk szól #papinapló 93.

Amikor Mimó már közel járt a megszületéshez, meg főleg utána, nagyon sokan elmondták a gyereknevelős történeteiket. Nincs annyi tárhelye a blogomnak, hogy leírjam az összes tanácsot. A javát azóta el is felejtettem, de most eszembe jutott az egyik. Egy többgyerekes nagymama mesélte, hogy be kell vallania, hogy számára a gyerek akkor kezd izgalmas lenni, ha elkezd beszélni. Akkor azt hittem, nem értem mire gondol, hiszen még alig volt a kezemben a saját kisfiam, minden izgalmas volt. Még a puki is.

Továbbra sem értek vele egyet, de azt hiszem, már tudom, mire gondolt. Amit Mimm csinál, még nem nevezném beszélgetésnek, hiszen nem összefüggőek a szövegei. Viszont be nem áll a szája egész nap. Mondjuk, régóta ez van, már többször írtam róla. Most azonban már ott tartunk, hogy nem csak néhány szóról tudjuk, mire gondol a költő, hanem egyértelműen, szinte kivétel nélkül meg tudja magát értetni. Láthatóan folyamatosan szondázza, mit hogyan csinálunk, és ha nem az történik, ami ezek alapján elvárható, akkor ránk szól. Vagy éppen a gumiállatkáit rendezi szépen sorba teljesen egyedül. Ez egyébként a házimunka-mániájával ötvözve még jó is lehet. Vicces lesz, ha nagyobb korában majd példás rendet tart. Nekem is volt ilyen, mindent élre állítós korszakom, de sokkal később. Aztán, amikor a rendelkezésemre álló helyemen a tárgyaim száma elérte a kritikus pontot, az egész rendszer összeomlott. Néha még most is próbálkozom, de Virág mindig kinevet, hogy túl rendmániás vagyok (inkább kényszeres – a szerk.). Pedig egyszer már elhangzott tőle, hogy milyen jó érzékem van a dolgok elhelyezéséhez. Mindegy is, ilyen a papisors.

Ha inna Mimm, de nem a kulacsát akarja használni, kimegy a konyhába, és megmutatja, hogy szüksége van egy szívószálra az iváshoz. Azt is elmagyarázza, amikor a mamája tojffint (muffin sütőformában készült omlett) készít, hogy nem csak úgy simán feltörni kell a tojást, hanem oda kell verni a konyhapulthoz. Azt is jelzi, ha banánt akar enni, hogy Virág harapja le a végét, hogy kinyíljon. Híresen mindenhez a fogaim használom eszköznek, de mondjuk ezt pont nem értem. Hiszen a banán éppen olyan gyümölcs, amin van beépített nyitó a végén. Mindegy is, egy hülyeség. 

A legjobb, hogy már nem csak huhog, ha valamelyik kedvenc dalát akarja hallgatni, hanem az új favoritnál megmutatja, hogy az Alma együttestől a Khumba című videoklip werkfilmjét szeretné látni. Ennek az elején a rapper srác viccből úgy tesz, csak a kezével, mintha asztmapipát szippantana. Ezért Mimó is szabályosan úgy tesz. Teljesen hihetetlen, hogy az egészből ez az egy, amúgy nem fontos jelenet ragadt meg benne. Pedig egészen biztosan nem tudja, mi az az asztmapipa.

Most kicsit büszkélkedek. Virág a kevéske szabadidejét, amikor Mimó épp nem pörög a saját tengelye körül, igen hasznosan tölti: kezdetben mindenféle állatkákat, most meg a legkülönbözőbb kosarakat horgol. Mint például ezt a pelenkosarat:

Mimó belakja a saját szobáját #papinapló 92.

Van az úgynevezett matatófal, amire a szorgos szülők mindenféle eszközöket szerelnek fel, hogy azon tanulják meg a gyerekek, mit hogyan kell használni. Kapcsoló, kilincs, ajtólánc, ilyenek... Mimó, bár szeret lámpákat kapcsolgatni, a kulcsokat és jackdugókat sokkal jobban szereti bedugdosni helyekre. Bárhova, ahova beférnek. Ezért Virág és az anyukája csináltak egy matatódobozt, amin csak lyukak vannak. Így azokba kedvére mindenfélét bedugdoshat.

Végre elkészült Mimó saját szobája. A régi kiságyát átépítettük még nem nagyággyá, de már az egyik főrácsot kibontottuk. A játékait is áttelepítettük hozzá, és építettünk neki polcos szekrényeket is. Az ebédlőasztal is felszabadult végre másfél év után, mert a pelenkázó apparátust a komódján alakítottuk ki, amit az ablakhoz toltunk. Így kitekinthet, miközben cseréljük a gatyacsomagocskát. A falra pedig szupercuki, a netről gyűjtött rajzolt állatkás képeket és a festő nővérem Nyúlhálózat című képét tettük. Baromi jó lett szerintem.

A következő feladat, hogy Mimm tényleg magáénak érezze a szobát. Ez a projekt kapásból jól indult, és remekül halad. Sokszor oda megy be játszani, és csak néha kell a kint eldobált játékokat utána vinni. A lakás nagy részén hirtelen hatalmas rend lett. Jól meg is lepődtünk, milyen tágas tereink vannak. Az alvás kicsit bonyolultabbnak tűnt, hiszen a mostani ágya előbbi változataiban csak újszülöttként aludt, azóta hárman osztoztunk a mi ágyunkon.

Persze kiderült, hogy a vártnál egészen más miatt bonyolult ez a történet. Mimzi az első éjszakától a saját ágyában alszik, mert miután elaltattuk, oda tesszük le. Az ágy előtti puha szőnyeg alá betettük a korábban egészen máshol használt habtapi réteget, hogy ha napközben vagy éjjel elesne, puhára érkezzen. El amúgy nem esik, mert ügyes, de éjjel szívesen lemászik, így reggelente általában ott találjuk meg.

Simán átalussza az éjszakát a szőnyegen. Néha Virággal együtt, akiről kiderült, hogy sokkal kevésbé van fölkészülve arra, hogy Mimmer külön aludjon tőlünk, mint a kisfiam maga. Ezért azt beszéltük meg, hogy ugyan a gyerekágyba fektetjük az alvó Baba urat, és ha éjjel fölkelne, ő megy visszaaltatni. Ha nagyon nem sikerül, ott marad vele összebújva. Nem mellesleg, már megesett, hogy saját lábán ment lefeküdni, amit igazi történelmi sikernek éreztem. Ezek a nagy dolgok.

Reggelente nem ritka, hogy mindkettőjüket a földön fekve vagy a kanapén találom meg, miközben Pizsi, a macskánk meg ott héderel mellettem a felnőttágyban. De volt olyan is, hogy arra keltem, hogy megint köztünk alszik Mimmer. Virág állítja, nem tudja, hogy került oda. Szerintem ő hozta át éjjel reflexből. De mindegy is, így kaland az élet.

Minden és az ellenkezője sem #papinapló 91.

Durván fokozódik a dackorszak, Mimó már önmagával is ellenkezik. Elkeseredetten kiabálja például, hogy Hinta! Hinta! Hinta!, aztán amikor be akarjuk ültetni, még hevesebben tiltakozik ellene. A végén meg kiszállni nem akar. De a gyakori dacolások között ott van még a Hú! felkiáltás is. Ezzel altatáskor Bruno Mars vagy Justin Timberlake dalát kéri, amiben huhognak. Esetleg Israel „IZ” Kamakawiwoʻole ugyancsak huhogós dalát. Szóval végig kell ezeket próbálgatni, aminek általában az a vége, hogy valami tök mással megelégszik. Eljutottam oda, hogy ha az mondjuk Marley bácsi csimpolyazenéje, akkor már boldog vagyok. Ezt sem gondoltam volna.

A fürdéssel is volt fennakadás. Úgy menekült a fürdőszobától napokig, mintha valami szörnyűség lenne ott. Pedig nyilván nincs, csak éppen ezt találta ki. Aztán, amikor meguntam ezt a lehetetlen állapotot, mondtam Virágnak, hogy Baba úr márpedig fürdeni fog. Aztán persze a lágy zuhany után már kijönni nem akart a kádból. Viszont cserébe az eddigieknél is bújósabb és puszilkodósabb lett. Legalább. Így enyhíti az őrületünk.

Eredetileg Virággal közösen szerettünk volna mindketten esküvői tetkót. Mivel azonban másfél hónappal a lagzi utánra volt időpontunk, csak Mr. Fusion, a robotom készült el akkor. Mimó már a nászúton bekopogott, terhesen a tetoválás pedig nem ajánlott, de még szoptatás alatt sem. Így ez a sztori egészen mostanáig húzódott. Sőt, a tágra tárt időablak miatt már nem is esküvői, hanem szülinapi tetkó lett belőle.

Amíg Virágot hímezték, Mimóval pasinapot tartottunk. Találkoztunk az egyik tesómékkal, de előtte elmentünk mekizni. Ketten még soha nem voltunk, így legalábbis nekem ez egy fontos móka volt. Papával nagyon sokat jártunk bigmacezni, de először Mamával toltuk a sajtburgert a Nyugatinál, amikor megnyílt, valamikor '90 körül a McDonald's. Egy nyári táborból hazaérkezve ez volt a meglepi. A mostani akciónk vége az lett, hogy Mimó végtelenül cukin belealudt a burgonyába két falat között, így újra segítségemre sietett az egyik kendő. Nem győzöm méltatni ezeket a végtelenül egyszerű, de roppant hasznos eszközöket. Szerencse, hogy Virág igazi hurcibubus, ezért van is mindenféle hordozónk. Mind közül nekem a karikás kendő jön be legjobban továbbra is.

Először úszott egyedül Mimó #papinapló 90.

Óriási áttörés volt a múlt heti babaúszáson: Mimzi most először úszott egyedül pár métert, közben nagyjából helyesen lábtempózott éles helyzetben. Kezdetben nagyon nem akarta felvenni a karúszókat, végül persze felkerültek rá, amitől kicsit megijedt. De csak annyira, amennyire az normális ilyen esetben. Megnyugtató, hogy nem esett kétségbe, hanem nagyjából fél perc után elkezdett lábtempózni. Mivel beugrani már nagyon ügyesen tud a medencébe, ha ott vagyok, hogy elkapjam, nyilván nem lehetett kihagyni a csobbanást. Most ettől is félt kicsit, mert tudta, hogy más a szitu. Amióta megszületett, először látszott rajta, hogy igazán izgul valami miatt. Végül kis segítséggel négyszer is beugrott. Az elején még csöppet kétségbe volt esve, a végére azonban csak a szemében látszott a bizonytalanság, mert közben nevetett. Úgy érzem, tavaszra rendben lesz, Kínában izzíthatják a strandkellék-gyárakat, mert szükségünk lesz saját karúszókra.

Nem valószínű, hogy ez az élmény megmarad Baba úrnak, bár ki tudja. Nekem is az egyik meghatározó gyerekkori élményem a karúszókhoz kötődik. Igaz, nem húsz hónapos, hanem hatéves voltam, amikor Jugoszláviában, Hvar szigetén nyaraltunk a nagy családdal. Úszkáltunk a tengerben, ám egyszer csak Papáék azt vették észre, hogy egyre beljebb megyek, de nincs rajtam az egyik karúszóm. Valahogy lejött rólam és elsodródott, én meg vissza akartam szerezni, ezért utána úsztam. Nem az történt, hogy hirtelen úszóbajnok lettem, hanem a só volt a barátom, ami fenntartott úgy, hogy alattam amúgy tizennyolc méter mély volt az Adria.

Vannak önbeteljesítő történetek, amiket addig nem hiszel el, amíg meg nem történnek veled. Egy gyerek esetében ilyenből akkor van különösen sok, ha van az emberhez közelálló szülő barát és/vagy kolléga. Nekem mindkettő van, így számos várnivalóm akad. Ezek közül a múlt héten kettő is berobbant.

Az egyik: a csoki. A kollégám mesélte még Mimó születésekor, hogy lesz majd olyan, hogy dugdosok magamnak túrórudit, vagy bármi nasit, és amikor titokban rácuppannék, hirtelen megjelenik a csemete, és onnantól buktam a fincsit. És persze igaz: pár hete rászoktam a jégkrémfagyira, Mimm pedig a lakás másik végéből simán meghallja, ha nyitom a mélyhűtőt. Nem tudom elég csöndben csinálni, de nem is akarom igazából, mert annyira cuki, amikor mondogatja, hogy „nyámi-nyámi-nyamaaa”.

A másik ilyen: az orrszívó porszívó. A csokis kollégám arról is mesélt a kezdetekkor, hogy az elején teljesen normális, hogy a fiam gyűlöli. Elmúlik, sőt az ő gyerekei már maguknak szippantják a taknyot. Ha még nem is ennyire idilli a helyzet, de jól haladunk. Mimmer, ha taknyos, megjelenik a porszívóval, meg az orrszívó toldalékkal, és nyújtogatja nekünk. Aztán persze kiborul, ha elkezdjük használni, de már nagyon közel vagyunk az önszippantáshoz.

Búpipi #papinapló 89.

Azt gondoltam, hogy a dackorszakkal megszívtuk, de ez van, majd túl leszünk rajta pár év múlva. Nem is gondoltam bele hirtelen, hogy eddig mindössze nyolc foga van kint Mimónak, és csak most jön a durva világ. A múlt héten aztán egyből kapcsoltam, mert szegény kisfiam nagyon szenvedett a hátsó fogai miatt. Megindultak. A kín miatti vergődés ötvözve a dacolással... Szóval megadurva hetünk volt, éjjel-nappal. Ami viszont jó hír, hogy Mimm hajlandó újra beleülni a babaverdába. Az elmúlt két hónapban ilyenre nem volt példa. A nagy szabadságot megérezve, úgy gondolta, hogy övé a Világ. Gyalog. Gondolom rájött, hogy mégsem akkor buli ez, mert fárasztó. Mi meg örülünk.

Mimmer első szavai között volt a repülő, de aztán valamiért nem használta. Nem úgy, mint mostanában egy saját szót, ami a bú, mint hangos gép (autó, vízforraló, hajszárító) és a pipi, mint madár szavak egybefonva. Így lett mimóul a gépmadár: a búpipi. Persze, ez nem tűnik nagy dolognak, de mégis az, hiszen magától alkotott valamit, amit logikusan épített föl. Ismerek olyan felnőttet, aki ennél hülyébb.

A háztartási teendőkben ott tartunk, hogy ha Virág leszedi a fregoliról a megszáradt ruhákat, és ad egy pakkot Mimónak, ő boldogan segít a célhelyre juttatásban. De nem ám csak úgy viszi a ruhákat, mint pár hete a zacskónyi krumplihéjat, hanem megfontoltan, igazi ügyként kezeli a feladatot. Ha például leesik egy-egy zoknigumó, nem hagyja ott, hanem, ha visszakapja, odaszorítja az álla alá a cumót. Látszik, hogy tényleg nagyon fontos neki, hogy segítsen, főleg a mamájának.

Ha pedig megkérjük rá, már ellenkezés nélkül is elfoglalja magát. Az egyik reggel például két szobával arrébb találtam meg, ahogy belefeledkezve a világba, elmélyülten nyomkodta a dudut. Jó, oké, nem biztos, hogy épp a tablet a legmegfelelőbb játék egy másfél évesnek. De mindig arra gondolok, hogy miért ne lenne jó, ha ismeri és tudja használni, mire óvodás lesz. A lufis, meg a minyonos játékot már most simán elindítja, a rajzolósban még segíteni kell, de azt is nagyon szereti. Az általa készített töménytelen fénykép között pedig néha vannak egészen jók. Ami nagyon fontos volt, hogy az internetet lelőttük róla, hogy ne vásárolgathasson össze-vissza véletlenül mindent. Az pedig külön olvasztóan cuki, ahogy mindenen, de tényleg mindenen, a tableten is állandóan telefonál. Közben úgy magyaráz a kezével, mint telefonálás közben a mamája.

Nekünk is sokkal egyszerűbb lett volna az életünk, ha nem kamaszként találkozunk komolyabban az úgynevezett számítástechnikával (vajon ez még egy élő kifejezés?). Mondjuk a többiek is így voltak vele, szóval nem voltunk lemaradva. Emlékszem, hogyan tanították akkoriban az isiben a 3.1-es Winfost, sőt, még az egyetemen is a tananyag része volt a Word. Visszagondolva ez nevetséges, de kétségtelenül szórakoztató volt megcsinálni a feladatokat a lányoknak, amikor egy-egy (!)kinyomtatott(!) lapot kellett lekopizni. Szóval, ha Mimm tudja majd kezelni a kütyüket, az jól jöhet majd neki ismerkedéshez. Haha.

Dackorszak is Coming #papinapló 88.

Szóval dackorszak. Úgy tűnik, elkezdődött. Belegondolva, már hetek óta tart, csak eddig még viccesnek gondoltuk, ahogy Mimó NEM!-et mondogat. Miért is lenne ez AZ, hisz még olyan kis picurka. Aztán a NEM! mostanra sok NEM! NEM! NEM! lett, és azon kaptam magam, hogy esténként vitázunk, és végtelenül ismételgetem robothangon: Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Ő meg darálva sorolja az összes lehetőséget, amit szeretne alvás helyett: Isz! (ivás) Nyaminyama! (evés) Dudu! (tablet) Húúú! (csimpolyazene) Hintó! (hinta) Cipó! (cipő). Szóval tökmindegy, hogy mi, csak bármi más. De úgy tűnik, van megoldás: a bunkizás. Ha letakarom magunkat a takaróval, és sátrazunk alatta, akkor csöndben marad, és gyorsan el is alszik. Majd építek neki valamit, ha átköltözik a saját szobájába.

Ez van, most az a feladatunk, hogy úgy vészeljük át a következő időszakot, hogy elsősorban Mimm lelke ne sérüljön, hanem épüljön, és a miénk is ép maradjon. Ez az egész amúgy teljesen normális, jó esetben mindenki átesik rajta. Tulajdonképpen határvillong, próbálgatja, mire képes. Azaz épül-szépül a személyisége. Közben még az eddigieknél is cukibb. Láthatóan igényli a sok puszit és általában a közelségünket. Meg a csikit, ami nagyon fontos.

Csak attól félek, nehogy hülyeséget csináljon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha olyan, mint én, erre sajnos van esély. Egyszer csemetekoromban, amikor Mama dolgozni ment, úgy kiborultam, hogy bikából beöklöztem a bejárati ajtón az üveget. A csuklómon azóta is van egy nagy heg, nem messze az ütőeremtől. Nagyon gondolkodom rajta, hogy a készülő gyerekszoba ajtaján valahogy lefedjem az üveget egy lepellel vagy kartonnal. Egy biztos: a legjobb, ha keresek gyorsan egy bohócot, aki megtanít jó pofát vágni mindenhez. Sőt, mindenhez is!

Amíg Virág szerel, a fiúk a konyhában hermelnek #papinapló 87.

Felpörgött a gyerekszobaprojekt. A bútorok nagyjából megvannak, és a berendezés nagy része össze is állt. Ebben főleg Virág jeleskedett. Annyira élvezi, mint gyerek a legózást. A program első napján csodálattal néztem, ahogy tüsténkedik, és Mimó is úgy érezte, hogy nem maradhat ki ilyen izgalmakból. Azt a feladatot kapta, hogy adogassa a tipliket, amit olyan komolyan vett, mintha minimum ő szeretné bezsebelni a hónap élmunkása elismerést. Másnap Viru már egyedül rakott össze egy komplett polcot, amíg én Mimmerrel hermelint varázsoltam a konyhában. Ha így haladunk, hamarosan beköltözhető lesz a szoba. Szegény Pizsi, a macskánk most egyedül bitorolja a területet, és még nem tudja, de szerintem már sejti, hogy véget ér a nyugalma.

Fejlődéspszichológiai szempontból megnézték, hogy áll Mimzi. Nagyon büszke vagyok rá. A feladatokat remekül megoldotta, például a kockákat úgy pakolta sorrendbe az utasítások szerint, mint egy kockabűvész. Mondjuk a randa piktókon nem ismerte föl a kutyát. De ez nem para, mert a könyvekben, meg persze a valóságban ez nem okoz neki gondot. Sőt, állandóan vau-vauzik, ha a távolban feltűnik egy eb, meg a liftben is, mert a reklámmolinón van néhány. És nem csak a saját testén, de képen is simán megmutogatta, hol vannak a kezei, a lábai, a fülei és a szemei az ábralánynak. Meg persze a pocakja. Nem mintha nem tudtuk volna ezeket, de azért jó érzés, hogy a pszichomókus néni is így gondolja.

Mimó bohócot vacsorázott #papinapló 86.

Az elmúlt időszakban volt egy kis fognyugtunk, mert a metszőfogak szépen kinőttek, a hacacáré elült. Szegény Mimm azt is megsínylette, most azonban újra belendült a fognövekedés. Ezúttal a nagyobb, ezáltal gondolom fájdalmasabban feltörő őrlőfogak következnek. Láthatóan sokszor fáj szegény kisfiam arca, és a kapcsolódó orrfolyás és nyáladzás sem kellemes, ezért nagyon rosszul alszik: könnyen fölébred és nem tud visszaaludni. Próbálom elképzelni, milyen érzés lehet, de nem megy. Persze fájt már nekem is a fogam, de nem emlékszem olyan fájdalomra, ami újdonság lett volna. Szegénynek bármi is játszódik le az arcában, biztosan életében először érzi.

Amikor viszont nem zaklatja hullámokban a fogtroll Mimzit, minden olyan, mintha nem lenne semmi kellemetlenség. Sőt, érezhető a könnyebbség a lelkében, ettől pedig extracuki. Még poénokkal és trükkökkel is bepróbálkozik, amikkel például az altatást megnehezíti kicsit. Többször is előfordult, hogy felvette az alvópózt, és percekig úgy is tűnt, mintha bedobta volna a szunyát. Aztán egyszer csak azt kezdte el mondogatni, hogy „hááá, pityipűűű”. Komolyan. Ezt eltanulta tőlünk, mert Virággal így játsszuk, hogy már alszunk. Kipróbálta, hátha elhiszem. Aztán halkan kuncogott. Imádom a humorát. Olyan, mint aki bohócot vacsorázott.

Közben kezdek megbuggyanni Mimó zenei ízlésétől. Komoly lelki fájdalmat okoz Bruno Mars és divatból csípőficamos barátainak a huhogása. Bármennyire utáltam régen, remegek a boldogságtól, ha véletlenül hajlandó Marley bácsi csimpolyazenéjét hallgatni. Ezt meséltem a csikungedzőmnek is, aki azt ajánlotta, hallgassuk bele Rutkai Bori és a Specko Jedno zenéjébe. Az szerinte jó, és a fiának bejön, szóval  talán az enyém is megkedveli. Úgy fest, igaza van, mert Mimó megbabonázva nézi az egértévémen a klipeket. Tényleg tök jó zene.

A kiccsaládom uncsitesóstul az egyik nap felfedezte a Helloanyu maszatolót. A hely állítólag szuper, igazi mesebirodalom. Még akkor is, ha Mimmernek nem a tépkedés és a ragasztgatás volt a jó program, hanem az ablak, meg a játékok. Virág azt mondta, simán azt érezte, hogy ott igazán mindent lehet csinálni.

Hónapokkal ezelőtt, vagy talán már egy éve, amikor a kisfiam elkezdett a nyakamban ülni, sokat keresgéltem a neten, hogy nekem is legyen valami hurcicuccom, ne csak Virágnak. Találtam is egy SaddleBaby nevű nyakbanhordó csodaeszközt, de a papisors erősebb volt, így nem vettem meg. Most Rosi pajtásom felajánlotta egy időre a sajátjukat, mert a két gyereke közül a nagyobbat már, a kisebbet még nem tudja hordani benne. Úgy gondoltam, lesz pár hónapom, hogy kijátsszam, vagyis na, szóval kiélhessem magam turbó serpapiként. Ehhez azonban Mimó nem partner. Akárhogy próbáltam, nagyon nem szereti. Hát, így jártunk. De legalább ingyen megtudtuk. Jobban bánkódnék, ha tízezrekbe fájt volna.

Vakáció Calicingradban #papinapló 85.

Tényleg azt hittem, hogy a hányós-fosós kórság olyan, ami csak más gyerekével történhet meg. Elég nagyot tévedtem. Amikor Hafner Móni Menekülnek című kiállításának megnyitóján voltunk, a helyiség kertjében Mimó rendesen kidobta a dzsandát. Pedig a képek tök jók, tehát nem a véleményét öntötte broáfba. Azt hittük, biztos megnyomtam a hasát, amikor a nyakamban ült, de hazafelé is folytatta a gyomorparádét a vonaton, aztán pedig egész éjjel az ágyban. Reggel úgy döntöttem, hogy megmutatom a dokinéninek, aki elmagyarázta, hogy vagy ennyi volt, vagy ez még csak az eleje, lesz még cifrább is. Persze, hogy lett. Másnapra minket is megbúbolt Calici bácsi, így az egész család egy tábori elkülönítővé alakult át. Főleg az volt megagáz, hogy miközben Viruval az életünkért küzdöttünk, el kellett látnunk Mimmert. Kifacsarva ez elég nehéz volt. Szerencsére gyorsan elillant a pogány rontás, csak jó sokat fogytunk. Én például négy kilót és tizenegy centit egyetlen éjszaka alatt.

Amikor a kisbeteg fiam az ágyban feküdt, gondoltam kipróbálom a módszert, amit sokan tanácsoltak. Elmeséltem hát neki, milyen kiállításmegnyitón jártunk, miről szólnak a képek, és mi hozzá a háttértörténet. Másnap elmagyaráztam a vírusok terjedésének mechanizmusát, ha már részesei lettünk egy ilyen kalandnak. Azt nem mondom, hogy megértette a két sztori mondanivalóját, de elaludt tőlük. Szóval 2:0 a történetmesélésnek Benedek Elekkel szemben.

Azért történt igazi előrelépés is a héten. Jó ideje már érezhetően megérti Mimzi, hogy mit szeretnénk, és úgy tűnik, igényli is, hogy számára érdekes feladatokat kapjon. Eddig ezek apróságok voltak. Most viszont már ott tart, hogy ha indulunk valahova, kapcsiból odahozza a szandálját és a zokniját (vagy helyettük a cipőmet, de az már csak részletkérdés), kérni sem kell. Sőt, volt olyan, hogy krumplit hámoztam, aminek becsomagoltam a lehántolt héjat, és amikor megkértem, hogy vigye el a lakás másik végében lévő kukába a pakkot, mosolyogva szervírozta a küldeményt. Végtelenül cuki, ahogy örül, hogy segíthet. Bízunk benne, hogy ez a szokása megmarad. Közben pedig egyre inkább tisztában van önmagával is. A főbb testrészeit simán megmutogatja, és másokon is megtalálja a fontosabb szerveket.

Hát, ez nem jött be #papinapló 84.

A csimpolyakorszak lassacskán véget ér, mert az altatásforradalmunknak hála, Mimó már nem igényli esténként Marley bácsi zenéjét. Ennek egyrészről örülök, mert eddig Mimm, ha éppen nem reggae zenére dobta be a szunyát, akkor Bruno Marssal és barátaival nyomasztott. Így az is kuka legalább esténként. Óje. Viszont az a hülye helyzet állt elő, hogy hiányzik a jamaikai vutyuvutyuzás. Az elmúlt hónapokban annyira megszoktam, hogy meg is szerettem kicsit. Hát köszi, kisfiam.

Virág is újított, James Bluntot kérte föl altatósegédnek. Nem tudom ki ő és nem tudom, milyen zenét játszik. És az a helyzet, hogy szeretnék ebben a tudatlan létben megmaradni, mielőtt megutálok egy újabb remek zenészt. Félelmetes, hogy egy-egy muzsika agyonhallgatása, mennyire rossz érzéseket hoz elő. Nem úgy, mint régen, amikor volt olyan kazettám, amire összesen egy szám volt fölmásolva, nagyon sokszor.

Az esti mesélés viszont részemről úgy látszik, korai öröm volt. Hiába érdekes az Ezüst mesekönyv, Mimót egyelőre pont hidegen hagyja, ha csak mesélek, de nincsenek képek. A villanykönyvem persze nagyon érdekli, amit viszont nyilván nem adok oda neki. Szóval Benedek Elek bácsi egyelőre, remélem nem túl hosszú időre, parkolópályára került.

Már el is felejtettük, milyen jó átaludni az éjszakát #papinapló 83.

Kicserélték az összes ablakot a Hotel Kesziforniában, így megnyílt a lehetősége, hogy Mimó hamarosan beköltözzön a saját szobájába. Ennek felvezetéseként esténként én altattam, aztán kettesben aludtunk. Elértük, hogy egyelőre ugyan még a mi ágyunkban, de saját maga mászik a helyére, ahol felveszi az alvó pózt, aztán hajrá szundi. Ráadásul már négyszer egymás után végigaludta az egész éjszakát. Ez nagyon nagy szó ám, így azért csak könnyebb lesz. Reméljük. Sőt, amikor a bontási/építkezési munkák alatt a nagymamájánál hancúrozott, és eljött az ideje, átszaladtam T. Rezsővel, a horgolt dinóval, pikk-pakk elaltattam, és mentem is vissza a műveleti területre. Szerintem ez elég menő. 

Esténként végre meséltem is a kisfiamnak. Kicsit tanácstalan voltam, mi lenne a legjobb, ezért a mesemondók royalpimpőkéjéhez, Benedek Elekhez fordultam. A sok mesekönyve közül az ezüstöt választottam, amiben a világ legszebb meséit gyűjtötte össze. Úgy érzem, mostanában egyre fontosabb, hogy úgy neveljük a gyerekünket, hogy tudja: szerte a Földön nagyon sokféle ember él, akik épp csak annyival mások, mint mi, hogy érdekes a kultúrájuk, amit érdemes megismerni. Ennek a felvezetésére a mesék szerintem szuperek.

Mivel a villanykönyv feltétlen híve vagyok, abból olvastam a mesét. Azért jó ez az eszköz, mert gyorsan elérhető bármilyen könyv, ebben az esetben a mesekönyv. De azért is kiváló, mert nem kell felkapcsolni a lámpát altatásnál. Lehet töksötétben is olvasni a szöveget a háttérvilágítás miatt. Mimmert egyelőre jobban szórakoztatta a megvilágított fejem, ezért néha párnával püffölt, miközben harsányan nevetett. De az eddiginél jóval többször bújt hozzám, és nagy, igazi cuppanós puszikat is adott, amire mostanában kezd rászokni, nagy örömünkre.

És végre eljutottunk az Alma zenekar koncertjére is. Ez nagy szó, mert Mimó nagyon szereti a zenéjüket, és a helyzet az, hogy már mi is. Élőben még viccesebbek, mint YouTube-on. Viszont egy gyerekkoncerten is akadtak börhők, akik tülekedtek, lökdösődtek és a randa testükkel simán beleálltak Virág arcába, akinek a hátán figyelt Mimó. Aztán pofákat vágtak, amikor rájuk dörmögtem. Ez elég kiábrándító.

A Papad, a kismoci és a lagzi #papinapló 82.

Van egy pad a pesti Szent István parkban, Fejtő Ferenc szobránál, amin Papa szeretett üldögélni. Ezt a padot a volt kollégái kezdeményezésére a héten hivatalosan is róla nevezték el. Így lett Papad. Még emléktáblát is kapott. Biztos úgy érezné, hogy ez nagyon menő, igazán hozzáillő. Mert olyan volt, aki a kicsi, de fontos dolgoknak nagyon tudott örülni. Ha valaki kitalálta volna, hogy utcát nevezzenek el róla, tuti kérte volna, hogy maximum egy picike zsáksikátort kapjon. De egy pad? Az tényleg valami!

Nem csak mi, a gyerekei hívtuk Papának, de rajtunk kívül nagyon sokan mások is. Egyszer, a parlamentben az akkori kormányszóvivő megkérdezte tőlem, hogy „Mi van Papával?” Nem értettem mit akar, mert azt hittem, csak mi nevezzük így. Erre nevetve mondta, hogy „De hát mindenki így hívja!"  Amikor Mimó megszületett, gondolkodtam, hogyan hívjon majd. Innen jött a Papi. Mert bár Mimó és a nagypapája már nem ismerhették meg egymást, Papa az nem én vagyok.

Egy ideje már megvan Mimm kismotorja, de eddig csak pipiskedve ért le a lába. Ezért sokat borult. Emiatt csak a lakásban használhatta a gyerekendurót. Útközben, nem is értem mikor, úgy megnőtt, hogy Virág úgy döntött, eljött a szabadtéri suhanás ideje. Ezért vett neki egy bukósisakot, aztán hajrá. (Amikor megláttam ezt a videót a munkahelyemen, bemümükézett a szemem a büszkeségtől. Ez van. És?)Ha így megy tovább, karácsonyra simán megkaphatja a pedál nélküli futóbringát.

Azt hittük, ezzel megoldódik az a probléma, ami a babakocsi elhagyása után bukkant föl. Vagyis az, hogy nagyságrendekkel lelassult a közlekedésünk. Hát nem. Ha lehet, most még lassabb lett a haladás, mert Baba úr juszt sem a jó irányba akar menni általában. Sőt, rájött, mekkora buli a tolatás.

Arra is fel kell mostantól készülni, ha menet közben, lehetőleg az indulás után nem sokkal úgy dönt, hogy leszáll a járgányról. Már meg is rendeltük a hevedert, hogy ne kézben vagy táskára kötve (ami nincs mindig nálunk) kelljen hurcolni a mocit. Főleg, hogy sanszos ilyenkor, hogy a nyakban folytatja az útját.

A héten voltunk villámnyaralni, vagyis igazából egy lakodalomban jártunk, amire kicsit ráhúztunk. A barátaink, akiknek az esküvője volt, gondoltak a sok gyerekre is, berendeztek nekik egy külön emeletet mindenféle játékokkal. Mimó eddig sose engedte, hogy idegenekkel hagyjuk, akár csak kis időre is. Most azonban fél óránál is többet töltött a három szuper vigyázólánnyal, teljesen belemélyedve a játékba. Még műanyag zöldségekkel is kínálgatta őket, mert igazi kis úr. De a legnagyobb öröm az volt, amikor érte ment Virág, és mondták neki a lányok, hogy egyértelműen jelezte nekik, tehát idegeneknek, hogy szomjas. Ez szerintem egy másfél évesnél elég menő.