A hívás, amitől minden szülő retteg #papinapló 63.

Vannak olyan esetek, amikről már mindenki hallott, de senki nem akar a részese lenni. Ilyen például, amikor zaklatottan telefonál a pasi felesége, hogy a gyerek kezéből ömlik a vér, mert elvágta valamivel. Bármivel.

Ez történt velünk minap. Ráadásul éppen ügyeletes voltam egy várossal odébb, így a teljes tehetetlenség erőtere borult az agyamra. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy csak picike bibiről van szó, és hamar elapadt a patakvér. Rohadt egy érzés. Most értettem meg Papát. Állandóan én vagy a barátaim hívogatták kórházakból, hogy jöjjön értem. Azért volt nekem másodiknak az osztályban mobilom, hogy mindig tudjak segítséget hívni, ha megint leesek valahonnan. Most egy pillanat alatt átéreztem az évtizedek apai aggódását.

Ugyanazon a napon, pár órával korábban ráadásul a másik tipikus szülőpara is megtörtént: a gyanúsan nagy csönd. Viru arra lett figyelmes, hogy nem hallja, mit motoszkál Mimmer. Hamar fény derült a turpisságra: a kisfiam megkaparintotta a szappanosküblit, és persze kipacsálta a tartalmát. Aztán vidáman tapicskolt a tócsában. De ez legalább vicces.

Most, hogy kitavaszodott, Mimzinek és a vele épp egykorú környékbeli gyerekeknek már van közös születésfája. Ilyet a körzetünk képviselőjétől kapnak minden évben a lurkók a házunk mögötti parkban. Egyszer egy egészen komoly fasor lesz a fácskákból. Ez tipikusan olyan ügy, amikor nem érdekel, hogy egészen más oldalról nézzük ugyanazt a világot a kezdeményezővel. Egyszerűen kedves gesztus, és örülök, hogy a kisfiamnak is része van benne.

A világhírű Mimó #papinapló 62.

Egy csöppet túlzásnak hathat a cím, de most, hogy saját magam kezelem a blogom, látom, honnan kattintanak rá. Így derült ki, hogy a kisfiam történeteit a Föld legkülönbözőbb helyeiről követik. Nyilván a helyi magyar közösség tagjai. De írt például egy kínai lány is, hogy mennyire kedveli Mimót.

A legtöbb külhoni olvasó Írországból kattint a Papinaplóra. De az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Németország, Spanyolország, Belgium, Ausztria, Svájc, Új-Zéland, Ausztrália, sőt Szudán(!) és Bahrein(!) is rajta van a térképünkön. Meg ugye Kína. Ebben az a csodálatos, hogy mindez annak ellenére történik, hogy hiába a Google univerzum blogmotorját használom, a kereső kizárólag a régi helyre mutat. Sajnos nem értek a keresőoptimalizáláshoz, úgyhogy egy ideig ez biztosan így marad. Addig is: világjáró magyarok, szevasztok!

Egy nagy meglepetés is ért a héten. Rám írt a Kismama újság egyik szerzője, hogy egy apás blogokról szóló cikkében írt a Papinaplóról is. Korábban adtam már róla interjúkat, sőt akadt olyan is, ami végül meg sem jelent. De ilyen meglepírás még nem volt. Annyira kedveseket írt Verus, hogy beszélgettünk kicsit. Kiderült, hogy az anyukás-hurcis szubkultúrába ismertek vagyunk. Azért ez nagyon jólesett, de feltétlenül megjegyzem: a családi hurcizás nálunk Viru érdeme. Sokféle szubkultúrának voltam már jórészt aktív tagja, de azt sose gondoltam volna, hogy egy ilyennek is részese leszek. A hurcizás tényleg szuper dolog és nagyon ajánlom minden kisszülőnek.

Sokadjára, de mostanra erős meggyőződéssel állíthatom: most még teljesen fölösleges irdatlan pénzeket fizetni, amúgy tök jó játékokért. Mimónak is van egy fél szobányi mindenféléje, de az üres flakont úgy szereti, mintha én drónt kapnék. Már a kupakot is kezdi érteni.

A hétvége nagyon mozgalmas volt. Szó szerint, mert irtó sokat mozogtunk a Vivicittán. Ez azért volt fontos, mert korábban futóként számomra ez volt az év egyik legfőbb eseménye. Mióta kiderült a (S)uper (M)ario, nem voltam. Tavaly ősszel csatlakoztam a Suhanj! Alapítvány futócsapatához. Persze nem futóként. Azóta – egyelőre legalábbis – én vagyok az egyszemélyes Nordic Walking szakosztály. Ez azzal jár, hogy mindenkinél lassabb vagyok, hiszen a többiek futnak, én meg ugye sportbotokkal sétálok. Igaz, gyorsabban, mint ha nem lennének a pálcák, de akkor is. A futamon így én lettem az utolsó, hiszen futókkal esélytelen a verseny. A nézők, köztük a családom szurkolása egyébként fantasztikus élmény volt. Talán kicsit jobb is, mint a korábbi versenyeken, amiken még futóként indultam. Így legalább biztosan tudom, hogy nekem drukkoltak, hisz nem volt más a környéken. De ez benne van, azért indulok ilyeneken, hogy a szkleróm ellenére is úgy érezzem, nincsen semmi baj. Ahogy Pepin bácsi mondta: „A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.”

Főleg, hogy utána rohantam (haha) a következő futamra, ami a Suhanj! jótékonysági séta volt. Itt már családostul vettünk részt: Viru a hátán hurcizta Mimót, és nagyon élvezte a sportos nyüzsgést. Ez jó jel a jövőre nézve. (Ezen a videón amúgy 7:21-től látszódunk, ahogy célba érünk.) Nagyon menőnek érzetem magam mindkét futamon a csapatom mezében. Nyilván jobb lenne, ha nem lennék beteg, de ha már ezt dobta az életgép, legalább jó helyen vagyok.

Üzenet a jövőbeli menyünknek #papinapló 61.

Szívesen:

A múlt hét egyértelműen legnagyobb sikere, hogy Mimzi fogta magát, és minden segítség nélkül felállt. Amikor héthónaposan felkapaszkodott, nem is sejtettük, hogy onnantól kezdve pillanatokra vagyunk a járástól. Pedig szinte azonnal elkezdett a bútorokba kapaszkodva vándorolni. Most már sokkal jobban fel vagyunk készülve (nem), így azonnal számolni kezdtünk azzal, hogy jön a nyár. El is rohantunk a boltba szandált nézni, és ha már ott voltunk, átmentünk a játéknagykerbe is szemrevételezni a fröccsöntött babamotorokat. Egyik helyen sem találtunk olyat, amibe egyből beleszerettünk. Talán van még pár hetünk. Vagy nincs. 

Bár az önálló felállás egyelőre egyszeri bravúr volt, a babauszodában, a vízben már megtett pár lépést egyedül Baba úr. Aztán eldőlt nevetve. Ezt egymás után négyszer is eljátszotta. Igaza lehet Virunak abban, hogy fejben már régóta sétál, csak az a fránya fizika nem a barátja egyelőre. A vízben viszont nyilván sokkal könnyebb megtartania magát. És biztos vagyok benne, hogy ez a siker a szárazon is megmarad önbizalom formájában. Izgalmas időket élünk. Már megint. Mindig.

Volt egy nagy találkozás is a héten. Luca mamája és Viru régóta bandáznak együtt virtuálisan, mert összesodorta őket az Instagram egyik hashatag-hulláma. Mivel a világ roppant picike, egy közös barátunk esküvőjén végre ők és a gyerekek is találkoztak élőben. Ez így tök jó. 

Új blog, új cipő #papinapló 60.

Sokak szerint költözni jó, mert kaland az élet. Van olyan barátom, akire a legpontosabb jelző, hogy „országszerte cimborám”. Szerintem viszont nem annyira jó átcuccolni máshova, de persze megesik, hogy szükséges. Ráadásul, kocsi híján mindig szívességet kell kérni. Persze, sokszor költöztettem már másokat, szóval lenne segítség, de akkor is. Mindegy, fizikailag ez most nem akkora ügy, mert csak a blogom költözött el az eddigi összes poszttal. Ide. Mostantól a Papinapló csak ezen a címen jelenik meg. Mivel sok éve nem használtam saját célra blogmotort, még tanulom az új furfangokat. Szóval lehet, hogy néha megváltozik majd vagy új funkciókkal bővül a külcsín. Azt is tudom, hogy így nyilván elveszítek pár olvasót, de így jártam. Akit érdekelnek Mimó és a családom kalandjai, az itt megtalálja a sztorikat.

Házi mászóka náthás babának #papinapló 59.

Minket sem kímélt az éppen trendi tavaszi megfázáskórság. Szegény Prüntyi járt a legrosszabbul, most nem ment át rajta olyan gyorsan, mint korábban már többször.

Tanítgatom, hogy használja a kezét, ha köhög, bár ez egyelőre nem sikerült maradéktalanul, igaz, párszor láthatóan tudatosan eltakarta az öklével száját. Viszont ki kellet hagynunk a szokásos babauszit, mert az mégsem jó, ha teleköhögi a medencét. Vannak, akik gátlástalanul viszik mindenféle közösségbe a beteg gyereket. Ez szerintem ultragáz, mert ilyenkor esélytelen, hogy ne ragasszák át egymásra a bajt.

Mielőtt azonban győzött volna a nátha, Viru és Mimm sokat játszótereztek. Amikor viszont már itthon lábadoztak, a kisfiam nem hagyta magát, felfedezte a kislétrát, és azon mászókázott sokat. Azt vettem észre, hogy nagyon jól érzi magát a magasban. Ha felkapom, sikkant örömében, szeret a nyakamban ülni, és mászik fölfelé állandóan. Ez persze szerintem tök normális. Amíg nem ette meg a szervezetem az egyensúlyérzetem, én is nagyon szerettem letekinteni bárhonnan. A kölyökkorom egy részét Papa kertjében, a szederfán töltöttem. A ház mögött, a Duna partján nálunk is van egy izgi ártéri kiserdő, sok jó fával. A mamájával nagyon sokat járnak arra naponta. Ha nagyobb lesz, és úgy látja jónak, majdcsak megtalálja magának a mászási lehetőségeket.

Az viszont igen negatív élmény, hogy nem jött be, amiben bíztunk még a hét elején. Azaz nem volt elég Mimmernek két nap, hogy megszokja a fránya nyári időszámítást. Olyannyira nem, hogy minden este kénytelenek voltunk hívni Marley bácsit, hogy segítsen az altatásban. A hét végére már úgy éreztük magunk, mintha egy igazi reggae táborrá alakultunk volna át, annyira sokat hallgattuk az uncsi, raszta csimpolyazenét. Egyszer még éjjel is, az ágyban, amikor Baba úr felébredt és nagyon nem volt kedve visszaaludni. Mindig nálam van a kedvenc számlistája a telómban, hogy bármikor be tudjam vetni, ha gyors megnyugvásra van szükség.

Nem annyira látványos, de elkezdtünk utánajárni a nem túl távoli jövőnek. Viru például megérdeklődte, hogy ha nagyjából egy év múlva eljön az idő, mi kell ahhoz, hogy Mimó böllerbe járjon. Kiderült, hogy elég, ha csak fél évvel a kezdés előtt jelentkezünk. Nagyon reméljük, hogy hely is lesz. Én meg a futóbiciklit kezdtem nyomozni, hogy milyet érdemes és mikortól lehet olyat használni. Szeretnénk kihagyni a műanyagmotort, és ahogy néztem, az ezzel foglalkozó szakik is ezt ajánlják. Már csak meg kell várni, hogy Mimm stabilan tudjon állni és közlekedni. Szerintem ez lesz a karácsony fő tematikája. De pszt, nehogy megtudja.

Az óraátállítás a madarakat is megzavarja #papinapló 58.

Nagyon szeretem a vonatokat. Főleg a kicsiket. Szerencsémre Viru emiatt nem néz teljesen hülyének, csak megértően tekint a hóbortomra. Tavaly már voltunk a Királyréten családostul, ám akkor Mimó még nem igazán értette a lényeget. Most azt találta ki Viru, hogy menjünk Márianosztrára, az egyik kedvenc vonalamra. Már sokkal érdeklődőbb volt a kisfiam, így végre felbuzdultak bennem az apai ösztönök, és láttam a jövőt, amiben együtt járjuk az ország kisvasútjait. Meg persze az utca végi vonatgyárba is szeretném majd elvinni, ha már akkora szerencsénk van, hogy itt lakunk mellette.

Velünk jött Kinga, Csabi és a gyerekek is. Ez több okból nagyon jó. Egyrészt, mert Csabi sokkal régebben barátom, mint nem, így minden közös kalandunknak nagy a súlya. Másrészt régi álmom, hogy a gyerekem a barátaim gyerekeinek is legyen a barátja, hiszen az nekik is és nekünk is nagyon jó lesz. Nyilván eredményről most még korai lenne beszélni, de az biztos, hogy minél több ilyen értelmes és izgalmas programot csinálunk együtt, annál valószínűbb, hogy összecimbiznek a kölykök.

Nosztrán találtunk egy szupi játszóteret, ahol a gyerekek különféle csúszdákon vagánykodhattak. Elég menő látni, hogy Mimzi pár hét alatt mennyire megszerette a témát. Olyannyira, hogy kicsit sem fél, ha felültetjük rá, sőt, nekünk kell rohannunk, hogy lent el tudjuk kapni. Ha legközelebb megyünk vízividámparkba, már igazi mestere lesz a lecsúszásnak. Kopi pedig megállapította, hogy egy jegesmedve vagyok, és ehhez végig tartotta is magát. Érdekes ez, mert néhány évvel ezelőtt egy kolléganőm ugyanezt mondta rólam. Minek vitatkozzak velük? Legyen igazuk.

A szomszéd városban is jártunk a család egy részével. Ez is igen jól sikerült, főleg Virunak, aki túlesett a trambulin-tűzkeresztségen. Olyan volt, mint egy cuki kislány, ahogy ismerkedett az eszközzel. Imádtam, ahogy ugrált. Mimó pedig végre igazán közel került valódi kutyákhoz. Már egészen sok állat hangját tudja utánozni, de azokat főleg képről, plüssállatkákról vagy távolról ismeri. Most megismerkedett két felnőtt szemmel is nagy, de jámbor kutyussal. Egy kicsit furán nézett rájuk, amikor odahajoltak hozzá, de nagyon közel engedte őket magához. Egy pillanatig nem akadt ki. És hogy mennyire vicces alak Karma úr: találtunk egy csapat jegesmedvét is. Persze szobrok, de semmi keresnivalójuk a Duna-parton. Az ki van zárva, hogy ez véletlen egybeesés az előző napi gyermeki megállapítással.

Túlestünk a harmadik családi óraátállításon is. Nagyon utálom ezt a manipulálást az idővel, mert mi még csak-csak túltesszük rajta valahogy, de a gyerekeknél ez bajosabb. Hetekig rettegtem, hogy Mimó kiakad majd tőle, úgy gondoltam, hogy teljesen felborítja majd a napi rutint. Reggel még nem is volt nagy baj, csak a gyerekek ásítoztak a babauszodában. Ez inkább vicces volt. Azonban este már kiütközött az időhamisítás átka. Mimzi – amúgy teljes joggal – nem akart elaludni, hiszen az ő biológiai órája szerint még korán volt. Végül megint Bob Marley bácsi segített: a lehúzott redőnyöknél álomba ringatta Baba urat az unalmas zenéjével. Gyerekkoromban Papa azzal szívatott, hogy az óraátállítás a madarakat is megzavarja. Ez persze csak vicc volt, de egy kisgyereknek tök logikusan hangzik. Olyan hatéves lehettem, amikor rájöttem a turpisságra. Kíváncsi leszek, hogy Mimm mikor érti meg, hogy ennek semmi értelme. Mert nyilván elsütöm neki is ezt a poént. Muhaha.

Ezt a szabit kimaxoltuk #papinapló 57.

Vitathatatlanul ez volt a kisfiammal az eddigi egyik legjobb hetünk.

Az egész az első közös családi nyaralásunkkal kezdődött. Erről már írtam. Annyit még hozzáteszek, látva az eredményt, hogy hiába fürdetem majdnem mindig én, aztán együtt alszunk hárman éjjelente, a hét közbeni munka miatti kevés együtt töltött időt pedig hétvégén pótólom, ez a párnapos kiruccanás nagyon fontos előrelépés volt a kapcsolatunkban.

Azóta már akkor is kiakad néha (csak kicsit), ha engem nem lát. Ezt eddig csak a mamájával csinálta. Hiányzunk neki, na. De egyértelműen sokkal könnyebben hagyja magát lefektetni, ha nincs a közelben Viru. A héten volt egy este, amikor a fürdetéstől, az esti etetésen át az altatásig mindent én menedzseltem, mert Virág mamiszabira ment. Nagyzolhatnék, hogy nem paráztam, de ez orbitális füllentés lenne. Igazi parapapi voltam, mert ha Mimzi kiakad, akkor nagyon sokáig ketten maradtunk volna nem túl boldogan. Ráadásul úgy, hogy éppen egy hetek óta tartó SM-shub végén jártam, elég roncs állapotban. De nem akadt ki Prüntyő. Sőt, nagyon sokat kacagott, más hangoskodás nem volt. Bob Marley, a legújabb papisegítő pajtásom pedig igencsak kivette a részét az altatásban az uncsi zenéjével. Igazán büszke voltam magunkra.

A héten voltak nagy kalandok is. Például az első komoly játszóterezés rugós dínóhintával és csúszdával. Végiggondoltuk persze, hogy mi lesz, ha nem örül majd Baba úr, de nyilván megint tévedtünk. Az imbolygó őshüllő is tetszett neki, a csúszdát pedig egyenes imádta. Egy dolgot bánok, hogy a malám elveszett a parkban, amikor odaadtam Mimmernek, mert annyira szereti. Én voltam a hülye, mert nem figyeltem eléggé, így a játszótéri fekete lik simán megette.

Most, hogy már kibukkant az ötödik fogacska is, elkezdtük bevezetni a fogmosást. Még nem komolyan, de azért tanítgatjuk Mimót. Ezt néha engedi, de azért inkább még nem. Az első napszemüvegét is megkapta, mert elkezdett erősen sütni a nap. Ez mondjuk egyáltalán nem egy sikersztori, mert nem hagyja magán pár másodpercnél tovább. De majd jó lesz egyszer csak.

A hétvége is mozgalmasan telt, nagy fotózás volt nálunk. Anita megörökítette Mimmert egyévesen. Nagyon sok kép készült, de ezekre még várni kell egy keveset.  Az öcsém, Löplő pedig 14 éves lett! Nagy dolog ez, hiszen már egyáltalán nem gyerek, hanem egy menő, vízilabdázó kamasz. Büszke vagyok rá, remek srác. Mivel ő is márciusi a kisfiamhoz hasonlóan, és Papa is egyből írt róla blogot anno, olyan érzés sokszor, mintha párhuzamosan nevelnénk a gyerekeinket, 13 év különbséggel. Sajnos megbeszélni már nem tudjuk ezeket, de jó érzés, hogy nagyjából egyformán gondolkodunk fontos kérdésekről.

Egy nagyon érdekes új szokása is lett Mimmúrnak: állandóan fel akar mosni, amikor megtalálja az eszközöket. De nem ám csak maszatol, hanem rendesen végigmegy a kiszemelt területen, és a vödröt is szakszerűen használja. Ennek eléggé örülök, mert nálam már biztosan fogékonyabb a témára. Így Virunak nagy segítség lesz, ha nem veszti el a lelkesedését nagyobb korára, és jó alap is lesz a zsebpénzszerzésre.

Áztunk, spáztunk, jót nyaraltunk #papinapló 56.

Mimó egyéves szülinapját családi nyaralással is megünnepeltük. 

Arra gondoltunk, hogy elég nagy már ahhoz, hogy elmenjünk pár napra kicsit zsibbadni. Mivel nincs autónk, úgy döntöttünk, csak nehézségeket okozna, ha messzire mennénk. Túl sok macera lett volna az utazással, meg az átszállásokkal. Úgy döntöttünk ezért, hogy bőven elég nekünk, ha a Keszifornia másik végén lévő vízi élményhotelbe megyünk. Ez pont arra volt jó, amire vágytunk. Nem akartunk se várost nézni, se kirándulni, egyszerűen csak pihenni, és a lehető legtöbb időt a medencékben tölteni. Már a nászúton is ez volt a legfontosabb szempont, ott azzal kiegészítve, hogy gyereket is szerettünk volna csinálni.

Most ez annyiban módosult, hogy az ott készült gyereket akartuk boldoggá tenni. Ez sikerült is. Mimzi napokon keresztül folyamatosan nevetett, a vizet meg nagyon élvezte. Azt nem tudjuk, hogy akkor mi lett volna, ha amúgy nem járna három hónapos kora óta babaúszni, de gyanús, hogy legalábbis az elején sokkal jobban meg lett volna szeppenve. Ehelyett imádta a menő, szülinapjára kapott, de csak most átadott repülőgép-úszógumiját, meg a pancsolást.

  

Attól nagyon féltünk, hogy mi van akkor, ha utálja majd az új, ismeretlen helyet. Hatalmas szerencsénkre Baba úr egyáltalán nem zavartatta magát, azonnal befoglalta az egész szobát.  Ahhoz, hogy komfortosan érezze magát, az is kellett, hogy Viru előrelátóan elhozza a kedvenc játékait. Le és föl rohangált négykézláb, és mindent jól megnézett. A konnektorokat is, amiket gondosan bedugaszoltunk, arra az esetre, ha megtalálná őket. Igazunk lett. Az alvással sem volt semmi gond. Sőt, hosszú idő óta többször is sikerült tíz óránál is többet aludnunk.

Az a jó az ilyen babarát szállodákban, hogy arra is gondolnak, hogy néha jó kijönni a vízből. Ennek köszönhetően Mimm végre, életében először legózott. Jó, csak bontotta a kockákat, de majd az építést is megtanulja, ha nagyobb lesz. Viszont a játszórészen összebandázott egy nagyjából kétszer annyi idős kisfiúval, akivel jól kiegészítették egymást: amit Mimó lebontott, azt a kisfiú felépítette újra és újra.

Két kislánnyal is barizott. Az egyik már jó nagy volt, legalább hároméves. Mindenhova ment a kisfiam után, és szórakoztatta. A másik lányka orosz volt, és lelkesen magyarázta saját nyelvén Mimónak, hogyan kell használni az érintőképernyőt. Ő ezt egészen biztosan nem értette, de ez nem érdekelte, csinálta, amit gondolt. Végtelenül cukik voltak, ahogy gond nélkül túlléptek a bábeli zűrzavaron.

A játszóház sarkában voltak a golyók. Ide én nem fértem volna be, de Viru szívesen bement, mert régóta szerette volna kipróbálni. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kicsi lány, akinek régi álma teljesül. Imádtam nézni, ahogy ketten fetrengtek a színes gömbök között.

Szülinapi babacsintatorta #papinapló 55.

Eddig csak sejtettem, de most már tudom is, mekkora öröm Mimó szülinapján úgy kelni, hogy amikor mellettem felül az ágyban még kicsit kómás fejjel, megölelem, megpuszilgatom, és azt mondhatom neki, hogy „boldog szülinapot, kisfiam”. Nem tűnik nagy dolognak, pedig olyan érzés volt, mintha nem is lenne ennél fontosabb. Simán lehet, hogy nincs is.

Mozgalmas volt a hét, beszereztünk például egy új babahurcit. Bár ez így némileg túlzás, mert Viru volt, aki ezt lemenedzselte, én csak a színéről mondtam véleményt (ami olyan szép, hogy ihaj). Hetekig keresgélt, fórumokat és csoportokat böngészett, mire megtalálta a megfelelő és nem mellesleg elképesztően menő Babybooz típusút. A sima és a karikás kendőnél is az volt az érzésem, hogy ez valami olyan, mint nálunk, pasiknál egy kütyü alapos kiválasztása. Már látom, hogy ez bizony egy nagybetűs csajos ÜGY. Olyan gondossággal foglalkoznak ezzel a nők, mintha valamilyen ritka fontos ékszer lenne, amit akkor vesznek föl, amikor a bálba mennek. Kicsit irigyeltem is Viru boldogságát, amikor csillogó szemmel kibontotta a csomagolást.

A héten nem csak Mimmúr első szülinapja volt, de az első meplepi zsúrja is. Ezt még csak szűk körben ünnepeltük a nagyikkal. Ezzel már most előrébb tart Mimm, mint én valaha, mert nekem 35 év alatt még soha nem volt meglepetés bulim. Viru sajátfejlesztésű babacsintatortát készített. Ez olyan összetevőkből áll, amiket már a kisfiam megehet, és szívesen is adunk neki, mert nem egészségtelenek. Így kell elképzelni: három szív alakú balatoni palacsinta zabpehelylisztből, házi babaracklekvárral kitöltve a hézagokat, banánpürével leöntve. A nagyok parfait tortát kaptak, miattam. Ez azért alakult így, mert amikor Viru még terhes volt, fogadtunk, hogy Mimó megszületik-e már februárban, vagy átcsúszik márciusra. Két nappal nyertem. Ha az első változat lett volna a nyerő, akkor Virág kedvenc – túrós-málnás – szülinapi tortájával ünnepeltünk volna, így viszont az enyémmel. Mivel nyári gyerek vagyok, a fagyitorta lételemem, hogy túléljem a hőséget. Haha.

A köszöntésen Pesti Papó elszavalta a külön Mimzinek írt versét. Ez is ügy ám, mint a hurci. Amikor a húgom 21 évvel ezelőtt egyéves volt, írt egy rövidke, de ütős versikét, ami azóta elhagyhatatlan része lett a kishúgom szülinapjainak. Mimó születésénél egyből megkértem, hogy az unokájának is írjon egyet. Meg is tette pár nappal később, de csak most árulta el, hogy mi is meglepődjünk.

Ezt a kis feleségem írta Mimzi első szülinapjára. Hazudnék, ha azt mondanám, nem mümükézett be tőle a szemem, amikor olvastam. Már nagyon sokan látták, de a Facebookon ha nem is veszik el, mindenesetre egy idő után nehéz lesz megtalálni. Ezért ide teszem, hogy megmaradjon:

Emlékszem, pont úgy volt, mint a filmekben. Hétvégén, éjszaka, egy téves riasztás után hazamentünk még egy picit, majd indulhattunk is vissza.

Emlékszem, ahogy álltam az ebédlő közepén, nagyterpeszben, csobogó magzatvízzel. 
Emlékszem, ahogy reszkettem a fürdőkádban, pedig már indulni kellett volna.
Emlékszem, hogy még éjszaka volt, mikor bementünk, sötét volt a kórház és egészen üres.
Emlékszem, hogy a mellettünk lévő szobában üvöltött egy másik szülő nő. Nem tudtam eldönteni, hogy hol tart, és hogy én is ilyen hangokat adok-e majd ki.
Emlékszem, hogy fogtuk egymás kezét Papzival, percekre aludtunk el felváltva.
Emlékszem, előtte milyen jó ötletnek tűnt a labda, amikor meg élesben a szülésznő mondta, hogy akkor próbáljuk meg, mocskosul csak feküdtem volna tovább.

Emlékszem, hogy mindenki dicsért, hogy jól haladunk.

Emlékszem, mikor megérkezett Szuperdoktor, ahogy üldögélt az ágyam szélén.
Emlékszem, ahogy lassan nappal lett, kint világos, felbolydult a kórház, aki arra járt a folyosón, benézett és mosolygott.

Emlékszem, mikor Szuperdoktor azt mondta 5 órai vajúdás után, hogy vagy most kényelmesen megyünk a műtőbe, vagy később kapkodva. Még nekem kellett szinte vigasztalnom őt is, meg a szülésznőt is. Papzi annyit mondott „legalább lesz még egy tetkód…”. Egyáltalán nem voltam szomorú vagy ijedt, úgy éreztem, hogy nem bírtam volna tovább. A Te egészségedet pedig nem akartam kockáztatni.

Emlékszem a műtőre, az előkészítésre, ahogy üldögélek a műtőasztal szélén a kórházi hálóingben, ami nem ért össze elöl. Körülöttem a hétvégéről beszélgettek, meg valami autóvételről.
Emlékszem, ahogy megjelent Szuperdoktor már beöltözve, és ahogy azt mondja: „Most pedig bekenjük a pocakját napocska színűre.” (Néha kicsit bízom benne, hogy azóta valahonnan mosolyogva figyel téged a két nagypapiddal együtt, ahogy okosodsz, fejlődsz.)
Emlékszem, mikor meghallottam a fejemnél Papzi hangját, nagyon megörültem neki. Balról a szülésznő egy törlővel várakozott, oda már Téged vártak. (Állítólag nászéjszakás sztorikkal szórakoztattam a műtőt, erre őszintén nem emlékszem.)

Emlékszem, hogy azonnal felsírtál, nem kellett rá várni, mint a filmekben. 
Emlékszem, hogy először úgy találkoztunk, hogy odatartottak a fejemhez. Nagyon sírtál, nekem mindkét kezem a paraván alatt volt, és csak azt tudtam ismételgetni, hogy „szia”. Hangok biztattak, hogy pusziljalak meg, de akkor még olyan fura volt.

Torokszorító, hogy már egy év eltelt azóta. Az, hogy mennyi mindent történt már, mégis milyen kicsi része ez a mi közös történetünknek. Boldog születésnapot nekünk, édes kisfiam, olyan jó, hogy pont bennünket választottál. <3

Hihetetlen, Mimó már egyéves #papinapló 54.

El sem hiszem, hogy holnapután Mimó egyéves lesz. A legérdekesebb ebben, hogy lépésről lépésre megvannak a fejlődési szakaszai, most mégis olyan, mintha mindig is ilyen lett volna. Pár év múlva ezt a kijelentésem nem is fogom érteni, mert akkor meg majd olyan lesz, mintha mindig is olyan lett volna. Amikor pár hete a sógoromékhoz mentünk megcsodálni az újszülött uncsitesót, egészen fura volt egy igen csöpp gyermeket a kezemben tartani. Pedig tényleg nem sokkal korábban a kisfiam is pont ekkorka volt.

Most meg már ott tartunk, hogy egészen komolyan észrevehető a személyisége. Varázsütésre megváltozott például az esti procedúra. Fürdés után jön a vacsora, de ezzel még nincs vége a programnak. Mimm leül a kanapéra, és hancúrozik még pár kört, mert az neki fontos. Odabújik nevetve a mamájához, aztán átrobog hozzám, és hozzám is odabújik. És ezt többször. Aztán közös családi éneklésbe fogunk. Nevezzük így, bár igazából valami egészen fura közös hangoskodás. Az egész azzal kezdődött, hogy Baba úr elkezdte utánozni a robotgép zúgását. Aztán Viru becsatlakozott. A vége az lett, hogy ha Virág elkezdi kiadni a hangot, Mimó csatlakozik, én meg rákontrázom, nehogy már kimaradjak egy ilyen jó buliból. Oké, ez még nem családi kánonban éneklés, de alapnak azért nem rossz.

A babajelnyelv használat is egyre csak bővül. A lámpa és a szopizás után a labda is bekerült a jel-szókincsbe. Sőt, a labdázás már szintén családi program lett, mert ha hárman körbeülünk, majdnem szabályosan gurítgatjuk ide-oda a felfújt gumibogyót. Néha meg cicáztatjuk Mimmert. Nagyon jót mulat azon, hogy próbálja elkapnia zsákmányt.

És eljött a bújócskakorszak is! Egyik reggel azt vettem észre, hogy Mimmúr eltűnt a spájzban. Nem egy nagy hely, szóval furmányosnak kellett lennie. Persze láttam, hogy kilóg a lába, de nem rontottam el a poént. Vártam hát egy kicsit. A következő pillanatban Mimó kikukucskált az ajtófélfa mögül nagyon mosolyogva, hogy megnézze, mi van, és nagyon nevetett, amikor észrevette, hogy lebukott. Másnap Viru a kisasztalból és a takarómból épített egy csodálatos odút, ami tökéletesen alkalmas a bunkizásra. A kisfiam egyből befoglalta a területet, annak ellenére, hogy eddig utálta az ilyesmit. Persze a lába innen is kilógott, ami elképesztően cuki.

Parapapi vagyok, már biztos #papinapló 53.

Tök jó programot talált megint Viru, ezúttal zenebölcsibe mentek Mimóval. Óriási szerencsére remekül szórakoztak. Ez azért fontos, mert korábban már próbálkoztak egy mondókás csoporttal, ám arról hamar kiderült, hogy egészen más világ, mint a családkám. Ez a mostani az utca végén lévő vasutas művházban volt, amit József Attiláról neveztek el. Amióta ezt megtudtam, nem tudom eldönteni, hogy a névadónak igazán kifinomult, abszurd humorérzéke volt, vagy egyszerűen egy műveletlen emberre bízták a feladatot. Bízom benne, hogy az első. Mindegy is, a lényeg, hogy Mimmer és Viru is nagyon jól érezték magukat, és ami fontos, hogy a foglalkozás vezetője kifejezetten szimpi volt. Ha szabin leszek, szeretném majd megnézni én is.

A következő nap folytatódott a pörgés. Amíg Virág fodrásznál volt, addig végre újra bevittem a kisfiam a munkahelyemre. Ezt már csináltam, és a jövőben is többször tervezem, mert reményeim szerint Mimm is örül neki. Amikor kölyök voltam, nagyon szerettem bejárni Mamához a fotólaborba, és Papához is a szerkesztőségekbe. Ez egészen varázslatos élmény egy gyereknek. Mindig lenyűgözött a képek szárítására használt gép működése, meg a furán érdekes illata. Az MTI híreit ontó telexgép előtt pedig nagyon szerettem feküdni és figyelni, ahogy végeláthatatlanul ömlik az infó. Egyszer pont lapzártakor voltam bent az egyik lapnál, és észrevettem, hogy mindenki tanácstalanul mörmög egy hírrel kapcsolatban. Én meg gyerekként elmondtam mindent, amit az ügyről tudni kell, mert történetesen nagyon érdekelt a téma. Viccelődtek is, hogy na, majd én is újságíró leszek. Ezt akkor kategorikusan elutasítottam, mert egészen az érettségiig biztos voltam benne, hogy óvóbácsi leszek.  Amikor azonban a raccsolás miatt ez nem jött össze, megfordult minden, és elmentem az újságíró suliba. Így megy ez. Mindenestre Mimzi nagyon élvezte, hogy nem csak cuki kollégáim vannak, de mindenféle térképekkel vannak teleaggatva a falak. És bár biztosan nem érti még őket, de mivel otthon is van ilyen, már gyakorlott tapicskoló. Neki még egy kis képtaperolás is óriási öröm.

A hét második fele sajnos nem alakult jól, mert Mimmúr benyelte az éppen turnézó vírust. Még mielőtt kidőlt volna, átragasztotta rám is, így szegény kis feleségemnek két pasi nyüglődését kellett elviselnie. Szerencsére Mimó megint lenyomta az egészet két nap alatt, mint ősszel. Jó tudni, hogy ilyen erős a szervezete. Rólam meg megint kiderült, hogy igazi parapapi vagyok, aki túlaggódja magát.

Mimerlin, Keszifornia legkisebb varázslója #papinapló 52.

Most már biztos, hogy érik a babajelnyelv-tanfolyam gyümölcse. Mimó egyértelműen jelzi a lámpa jelével, ha azt szeretné, hogy kapcsoljuk fel a villanyt. Sőt, azt is így jelzi, ha játszani szeretne Virág sötétben világító horgolótűjével. Imád vele megvizsgálni mindent közelről. Olyan, mint egy egészen picike varázsló, amikor lóbálja a ragyogó eszközt.

De már nem csak a lámpát tudja jelelni, kibővült a jelkincse: a szopizás jelét is megérti. Amikor látja, frankón izgalomba jön, mint én a Mekiben. Nagyon kíváncsi leszek, hogy lesz-e még több jele, vagy itt megállunk.

A hétvégén egy hosszú délelőttöt töltöttünk kettesben. Egyre kevésbé izgulok, ha ilyen van. Imádom figyelni, ahogy az okosodó és ügyesedő kisfiam egyre inkább kisfiúsodik. Sokszor esik meg, hogy teljesen magában üldögélve elmütyürkézik a dolgaival. Most például elvette a könyvet, amit együtt nézegettünk, és majd’ negyedórán keresztül lapozgatta, nézegette olyan buzgalommal, mintha egy jó regény lenne. Pizsivel is szoktak közösen játszani. Az egyik plüssegerét például nagyon szereti bedugdosni az aktuális cicadobozba. Nem tudom biztosan, mi a célja vele, de azt gondolom, egyfajta ajándéknak szánja.

Amíg mi fiús napot tartottunk, Viru elment egy táskakészítő workshopra. Számomra az ilyen kézműves rendezvények mindig misztikusak voltak. Titokban nagyon irigylem a kis feleségem, hogy nem csak türelme, de képzelőereje és kézügyessége is van hozzá. Amikor hazajött fülig mosollyal, nála volt a maga tervezte táska, ami használt molinóból és felújításnál használt reklám-védőhálóból készült. Csodálatos a női kreativitás, na.