Nagyon szeretem a vonatokat. Főleg a kicsiket. Szerencsémre Viru
emiatt nem néz teljesen hülyének, csak megértően tekint a hóbortomra. Tavaly
már voltunk a Királyréten
családostul, ám akkor Mimó még nem igazán értette a lényeget. Most azt találta
ki Viru, hogy menjünk Márianosztrára, az egyik kedvenc vonalamra. Már sokkal
érdeklődőbb volt a kisfiam, így végre felbuzdultak bennem az apai ösztönök, és
láttam a jövőt, amiben együtt járjuk az ország kisvasútjait. Meg persze az utca
végi vonatgyárba is szeretném majd elvinni, ha már akkora szerencsénk van, hogy
itt lakunk mellette.
Velünk jött Kinga, Csabi és a gyerekek is. Ez több okból nagyon jó.
Egyrészt, mert Csabi sokkal régebben barátom, mint nem, így minden közös kalandunknak
nagy a súlya. Másrészt régi álmom, hogy a gyerekem a barátaim gyerekeinek is legyen
a barátja, hiszen az nekik is és nekünk is nagyon jó lesz. Nyilván eredményről
most még korai lenne beszélni, de az biztos, hogy minél több ilyen értelmes és
izgalmas programot csinálunk együtt, annál valószínűbb, hogy összecimbiznek a
kölykök.
Nosztrán találtunk egy szupi játszóteret, ahol a gyerekek különféle
csúszdákon vagánykodhattak. Elég menő látni, hogy Mimzi pár hét alatt mennyire
megszerette a témát. Olyannyira, hogy kicsit sem fél, ha felültetjük rá, sőt,
nekünk kell rohannunk, hogy lent el tudjuk kapni. Ha legközelebb megyünk
vízividámparkba, már igazi mestere lesz a lecsúszásnak. Kopi pedig
megállapította, hogy egy jegesmedve vagyok, és ehhez végig tartotta is magát.
Érdekes ez, mert néhány évvel ezelőtt egy kolléganőm ugyanezt mondta rólam. Minek
vitatkozzak velük? Legyen igazuk.
A szomszéd városban is jártunk a család egy részével. Ez is igen jól
sikerült, főleg Virunak, aki túlesett a trambulin-tűzkeresztségen. Olyan volt,
mint egy cuki kislány, ahogy ismerkedett az eszközzel. Imádtam, ahogy ugrált. Mimó
pedig végre igazán közel került valódi kutyákhoz. Már egészen sok állat hangját
tudja utánozni, de azokat főleg képről, plüssállatkákról vagy távolról ismeri.
Most megismerkedett két felnőtt szemmel is nagy, de jámbor kutyussal. Egy
kicsit furán nézett rájuk, amikor odahajoltak hozzá, de nagyon közel engedte
őket magához. Egy pillanatig nem akadt ki. És hogy mennyire vicces alak Karma
úr: találtunk egy csapat jegesmedvét is. Persze szobrok, de semmi
keresnivalójuk a Duna-parton. Az ki van zárva, hogy ez véletlen egybeesés az
előző napi gyermeki megállapítással.
Túlestünk a harmadik családi óraátállításon is. Nagyon utálom ezt a
manipulálást az idővel, mert mi még csak-csak túltesszük rajta valahogy, de a
gyerekeknél ez bajosabb. Hetekig rettegtem, hogy Mimó kiakad majd tőle, úgy
gondoltam, hogy teljesen felborítja majd a napi rutint. Reggel még nem is volt
nagy baj, csak a gyerekek ásítoztak a babauszodában. Ez inkább vicces volt.
Azonban este már kiütközött az időhamisítás átka. Mimzi – amúgy teljes joggal –
nem akart elaludni, hiszen az ő biológiai órája szerint még korán volt. Végül
megint Bob Marley bácsi segített: a lehúzott redőnyöknél álomba ringatta Baba
urat az unalmas zenéjével. Gyerekkoromban Papa azzal szívatott, hogy az óraátállítás
a madarakat is megzavarja. Ez persze csak vicc volt, de egy kisgyereknek tök
logikusan hangzik. Olyan hatéves lehettem, amikor rájöttem a turpisságra.
Kíváncsi leszek, hogy Mimm mikor érti meg, hogy ennek semmi értelme. Mert
nyilván elsütöm neki is ezt a poént. Muhaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése