A világhírű Mimó #papinapló 62.

Egy csöppet túlzásnak hathat a cím, de most, hogy saját magam kezelem a blogom, látom, honnan kattintanak rá. Így derült ki, hogy a kisfiam történeteit a Föld legkülönbözőbb helyeiről követik. Nyilván a helyi magyar közösség tagjai. De írt például egy kínai lány is, hogy mennyire kedveli Mimót.

A legtöbb külhoni olvasó Írországból kattint a Papinaplóra. De az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Németország, Spanyolország, Belgium, Ausztria, Svájc, Új-Zéland, Ausztrália, sőt Szudán(!) és Bahrein(!) is rajta van a térképünkön. Meg ugye Kína. Ebben az a csodálatos, hogy mindez annak ellenére történik, hogy hiába a Google univerzum blogmotorját használom, a kereső kizárólag a régi helyre mutat. Sajnos nem értek a keresőoptimalizáláshoz, úgyhogy egy ideig ez biztosan így marad. Addig is: világjáró magyarok, szevasztok!

Egy nagy meglepetés is ért a héten. Rám írt a Kismama újság egyik szerzője, hogy egy apás blogokról szóló cikkében írt a Papinaplóról is. Korábban adtam már róla interjúkat, sőt akadt olyan is, ami végül meg sem jelent. De ilyen meglepírás még nem volt. Annyira kedveseket írt Verus, hogy beszélgettünk kicsit. Kiderült, hogy az anyukás-hurcis szubkultúrába ismertek vagyunk. Azért ez nagyon jólesett, de feltétlenül megjegyzem: a családi hurcizás nálunk Viru érdeme. Sokféle szubkultúrának voltam már jórészt aktív tagja, de azt sose gondoltam volna, hogy egy ilyennek is részese leszek. A hurcizás tényleg szuper dolog és nagyon ajánlom minden kisszülőnek.

Sokadjára, de mostanra erős meggyőződéssel állíthatom: most még teljesen fölösleges irdatlan pénzeket fizetni, amúgy tök jó játékokért. Mimónak is van egy fél szobányi mindenféléje, de az üres flakont úgy szereti, mintha én drónt kapnék. Már a kupakot is kezdi érteni.

A hétvége nagyon mozgalmas volt. Szó szerint, mert irtó sokat mozogtunk a Vivicittán. Ez azért volt fontos, mert korábban futóként számomra ez volt az év egyik legfőbb eseménye. Mióta kiderült a (S)uper (M)ario, nem voltam. Tavaly ősszel csatlakoztam a Suhanj! Alapítvány futócsapatához. Persze nem futóként. Azóta – egyelőre legalábbis – én vagyok az egyszemélyes Nordic Walking szakosztály. Ez azzal jár, hogy mindenkinél lassabb vagyok, hiszen a többiek futnak, én meg ugye sportbotokkal sétálok. Igaz, gyorsabban, mint ha nem lennének a pálcák, de akkor is. A futamon így én lettem az utolsó, hiszen futókkal esélytelen a verseny. A nézők, köztük a családom szurkolása egyébként fantasztikus élmény volt. Talán kicsit jobb is, mint a korábbi versenyeken, amiken még futóként indultam. Így legalább biztosan tudom, hogy nekem drukkoltak, hisz nem volt más a környéken. De ez benne van, azért indulok ilyeneken, hogy a szkleróm ellenére is úgy érezzem, nincsen semmi baj. Ahogy Pepin bácsi mondta: „A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.”

Főleg, hogy utána rohantam (haha) a következő futamra, ami a Suhanj! jótékonysági séta volt. Itt már családostul vettünk részt: Viru a hátán hurcizta Mimót, és nagyon élvezte a sportos nyüzsgést. Ez jó jel a jövőre nézve. (Ezen a videón amúgy 7:21-től látszódunk, ahogy célba érünk.) Nagyon menőnek érzetem magam mindkét futamon a csapatom mezében. Nyilván jobb lenne, ha nem lennék beteg, de ha már ezt dobta az életgép, legalább jó helyen vagyok.