Hihetetlen, Mimó már egyéves #papinapló 54.

El sem hiszem, hogy holnapután Mimó egyéves lesz. A legérdekesebb ebben, hogy lépésről lépésre megvannak a fejlődési szakaszai, most mégis olyan, mintha mindig is ilyen lett volna. Pár év múlva ezt a kijelentésem nem is fogom érteni, mert akkor meg majd olyan lesz, mintha mindig is olyan lett volna. Amikor pár hete a sógoromékhoz mentünk megcsodálni az újszülött uncsitesót, egészen fura volt egy igen csöpp gyermeket a kezemben tartani. Pedig tényleg nem sokkal korábban a kisfiam is pont ekkorka volt.

Most meg már ott tartunk, hogy egészen komolyan észrevehető a személyisége. Varázsütésre megváltozott például az esti procedúra. Fürdés után jön a vacsora, de ezzel még nincs vége a programnak. Mimm leül a kanapéra, és hancúrozik még pár kört, mert az neki fontos. Odabújik nevetve a mamájához, aztán átrobog hozzám, és hozzám is odabújik. És ezt többször. Aztán közös családi éneklésbe fogunk. Nevezzük így, bár igazából valami egészen fura közös hangoskodás. Az egész azzal kezdődött, hogy Baba úr elkezdte utánozni a robotgép zúgását. Aztán Viru becsatlakozott. A vége az lett, hogy ha Virág elkezdi kiadni a hangot, Mimó csatlakozik, én meg rákontrázom, nehogy már kimaradjak egy ilyen jó buliból. Oké, ez még nem családi kánonban éneklés, de alapnak azért nem rossz.

A babajelnyelv használat is egyre csak bővül. A lámpa és a szopizás után a labda is bekerült a jel-szókincsbe. Sőt, a labdázás már szintén családi program lett, mert ha hárman körbeülünk, majdnem szabályosan gurítgatjuk ide-oda a felfújt gumibogyót. Néha meg cicáztatjuk Mimmert. Nagyon jót mulat azon, hogy próbálja elkapnia zsákmányt.

És eljött a bújócskakorszak is! Egyik reggel azt vettem észre, hogy Mimmúr eltűnt a spájzban. Nem egy nagy hely, szóval furmányosnak kellett lennie. Persze láttam, hogy kilóg a lába, de nem rontottam el a poént. Vártam hát egy kicsit. A következő pillanatban Mimó kikukucskált az ajtófélfa mögül nagyon mosolyogva, hogy megnézze, mi van, és nagyon nevetett, amikor észrevette, hogy lebukott. Másnap Viru a kisasztalból és a takarómból épített egy csodálatos odút, ami tökéletesen alkalmas a bunkizásra. A kisfiam egyből befoglalta a területet, annak ellenére, hogy eddig utálta az ilyesmit. Persze a lába innen is kilógott, ami elképesztően cuki.

Parapapi vagyok, már biztos #papinapló 53.

Tök jó programot talált megint Viru, ezúttal zenebölcsibe mentek Mimóval. Óriási szerencsére remekül szórakoztak. Ez azért fontos, mert korábban már próbálkoztak egy mondókás csoporttal, ám arról hamar kiderült, hogy egészen más világ, mint a családkám. Ez a mostani az utca végén lévő vasutas művházban volt, amit József Attiláról neveztek el. Amióta ezt megtudtam, nem tudom eldönteni, hogy a névadónak igazán kifinomult, abszurd humorérzéke volt, vagy egyszerűen egy műveletlen emberre bízták a feladatot. Bízom benne, hogy az első. Mindegy is, a lényeg, hogy Mimmer és Viru is nagyon jól érezték magukat, és ami fontos, hogy a foglalkozás vezetője kifejezetten szimpi volt. Ha szabin leszek, szeretném majd megnézni én is.

A következő nap folytatódott a pörgés. Amíg Virág fodrásznál volt, addig végre újra bevittem a kisfiam a munkahelyemre. Ezt már csináltam, és a jövőben is többször tervezem, mert reményeim szerint Mimm is örül neki. Amikor kölyök voltam, nagyon szerettem bejárni Mamához a fotólaborba, és Papához is a szerkesztőségekbe. Ez egészen varázslatos élmény egy gyereknek. Mindig lenyűgözött a képek szárítására használt gép működése, meg a furán érdekes illata. Az MTI híreit ontó telexgép előtt pedig nagyon szerettem feküdni és figyelni, ahogy végeláthatatlanul ömlik az infó. Egyszer pont lapzártakor voltam bent az egyik lapnál, és észrevettem, hogy mindenki tanácstalanul mörmög egy hírrel kapcsolatban. Én meg gyerekként elmondtam mindent, amit az ügyről tudni kell, mert történetesen nagyon érdekelt a téma. Viccelődtek is, hogy na, majd én is újságíró leszek. Ezt akkor kategorikusan elutasítottam, mert egészen az érettségiig biztos voltam benne, hogy óvóbácsi leszek.  Amikor azonban a raccsolás miatt ez nem jött össze, megfordult minden, és elmentem az újságíró suliba. Így megy ez. Mindenestre Mimzi nagyon élvezte, hogy nem csak cuki kollégáim vannak, de mindenféle térképekkel vannak teleaggatva a falak. És bár biztosan nem érti még őket, de mivel otthon is van ilyen, már gyakorlott tapicskoló. Neki még egy kis képtaperolás is óriási öröm.

A hét második fele sajnos nem alakult jól, mert Mimmúr benyelte az éppen turnézó vírust. Még mielőtt kidőlt volna, átragasztotta rám is, így szegény kis feleségemnek két pasi nyüglődését kellett elviselnie. Szerencsére Mimó megint lenyomta az egészet két nap alatt, mint ősszel. Jó tudni, hogy ilyen erős a szervezete. Rólam meg megint kiderült, hogy igazi parapapi vagyok, aki túlaggódja magát.

Mimerlin, Keszifornia legkisebb varázslója #papinapló 52.

Most már biztos, hogy érik a babajelnyelv-tanfolyam gyümölcse. Mimó egyértelműen jelzi a lámpa jelével, ha azt szeretné, hogy kapcsoljuk fel a villanyt. Sőt, azt is így jelzi, ha játszani szeretne Virág sötétben világító horgolótűjével. Imád vele megvizsgálni mindent közelről. Olyan, mint egy egészen picike varázsló, amikor lóbálja a ragyogó eszközt.

De már nem csak a lámpát tudja jelelni, kibővült a jelkincse: a szopizás jelét is megérti. Amikor látja, frankón izgalomba jön, mint én a Mekiben. Nagyon kíváncsi leszek, hogy lesz-e még több jele, vagy itt megállunk.

A hétvégén egy hosszú délelőttöt töltöttünk kettesben. Egyre kevésbé izgulok, ha ilyen van. Imádom figyelni, ahogy az okosodó és ügyesedő kisfiam egyre inkább kisfiúsodik. Sokszor esik meg, hogy teljesen magában üldögélve elmütyürkézik a dolgaival. Most például elvette a könyvet, amit együtt nézegettünk, és majd’ negyedórán keresztül lapozgatta, nézegette olyan buzgalommal, mintha egy jó regény lenne. Pizsivel is szoktak közösen játszani. Az egyik plüssegerét például nagyon szereti bedugdosni az aktuális cicadobozba. Nem tudom biztosan, mi a célja vele, de azt gondolom, egyfajta ajándéknak szánja.

Amíg mi fiús napot tartottunk, Viru elment egy táskakészítő workshopra. Számomra az ilyen kézműves rendezvények mindig misztikusak voltak. Titokban nagyon irigylem a kis feleségem, hogy nem csak türelme, de képzelőereje és kézügyessége is van hozzá. Amikor hazajött fülig mosollyal, nála volt a maga tervezte táska, ami használt molinóból és felújításnál használt reklám-védőhálóból készült. Csodálatos a női kreativitás, na.

A csillagokig és tovább #papinapló 51.

Amikor az embernek van egy gyereke, óhatatlanul is eszébe jut egy rakás ötlet, amit saját korábbi tapasztalatai alapján mindenképpen szeretne megosztani a csemetével.

Ilyen például az amatőr csillagászat. Amikor kölyök voltam, Papával sok éjszakán át ültünk a tahisi háza kertjében egy távcsővel, és lestük az eget. Borzongatóan csodás élmény volt, és persze rengeteget gondoltam arra, hogy „na, majd én jól fogok egy ufót”. Nyilván minden műholdra azt hittem, hogy repülő csészealj. A repülőkre viszont nem, mert biztos voltam benne, hogy bármikor látok egy repcsit a magasban, azt tuti, hogy a pilóta nagybátyám vezeti. Mint ahogy egy részüket bizonyára tényleg ő repülte az évek során.

Utoljára akkor használtuk azt a távcsövet, amikor az internet (és főleg a mobilinternet) hőskorában, a kilencvenes évek végén egy akkor újdonságnak számító digitális fényképezővel kváziélőben tudósítottuk Papával és a barátaimmal az INteRNeTTót a napfogyatkozásról, Tihanyból.

A Papinapló kapcsán megjelent velem egy interjú, amiben arról is mesélek, hogy majd szeretném, ha Mimóval lenne egy távcsövünk, és együtt fürkésznénk az eget. Ezt olvasta Bakonyi Ági, akinek éppen volt egy ilyen szuper eszköze, de ő nem használta, így felajánlotta nekünk. Ági a barátaim főnöke volt több helyen, így barátkoztunk össze nagyon sok évvel ezelőtt. Ez nem volt túl nehéz, mert mindig irigyeltem a pajtásaimat, hogy vele dolgoznak. Azt szerintem egyikünk sem gondolta, hogy egyszer egy ilyen véletlen miatt ekkora hatással lesz Mimm gyerekkorára. Az is kiderült, hogy az öcsémmel egyidős fia egy olyan vízilabdacsapatban játszik, ami a tesóm csapatának nagy riválisa. A világ márpedig icipici, és ha az emberek beszélnek egymással, mindig kiderül, hogy egy zsákfalunál is sokkal kisebb.

A múlt héten írtam róla, hogy Mimmer szinte azonnal bealszik a reggae zenétől, ha ringatom közben a hintában. A héten több alkalmam is volt tesztelni, mert úgy néz ki, lassan sikerül valami rendszert vinnünk a mamiszabikba, hogy Viru is elszabaduljon néha több órára. Az egyik hétköznap például este eljutott végre a zumbaórára, szombaton pedig a nap hasznos részét hármasban töltöttük a kisfiammal és Pizsivel. Nyilván kipróbáltam, hogy működik-e a bobmarley-elméletem. És igen, hibátlanul. Napszaktól függően egy-két vagy négy-öt dalt is meg kell hallgatni, mire édesen elszuszókál a hintájában. Bár eddig nem bírtam elviselni ezt a fajta zenét, az elmúlt hetekben egészen megkedveltem. Miközben ringatom Mimzert, én is teljesen lenyugszom tőle.

Erről eszembe jutott az egyik barátom papája, aki szintén a barátom sok ideje. Őt úgy ismertem meg, hogy járt a gyerekeivel, ezáltal pedig velünk Kispál koncertekre. Volt egyszer egy nagyobb beszélgetésünk a szülőségről, amikor mondtam neki, hogy sok szempontból ő egy példakép apa számomra, mert én is szeretnék majd a fiam barátja is lenni, nem csak az apja. Erre nevetve azt mondta, hogy ez úgy van, hogy hallgatja az ember ugyanazokat a zenéket, amiket a gyerekek, aztán egyszer csak megszereti őket. Asszem most ezzel a raszta csimpolyazenével pont így jártam.

Annyira unalmas, hogy Mimó rögtön bealszik tőle #papinapló 50.

Minden jel szerint megtaláltuk a villámaltatás titkát rejtő szelencét.

Egy véletlen zeneválasztás miatt Bob Marley válogatott dalait kezdte el játszani a gép, éppen akkor, amikor Mimót próbáltam elaltatni. A kisfiam pedig visongva tiltakozott az ellen, hogy akár csak pár lépésre is eltávolodjak tőle, hogy lekapcsoljam a rasztakirály csimpolyazenéjét. Szerencsénkre. Ugyanis az első dal után kábulatba esett, és hosszú időre elaludt a hintában. Ez persze lehetett véletlen, gondoltam, ezért egy másik napon kipróbáltam újra a módszert.  Ugyanaz történt, a második dal alatt már durmolt Mimzi. Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a fajta – szerintem – unalmas zene a hinta lengésével kombinálva beindít valami alvóreflexet.  Az az egy probléma van ezzel, hogy kénytelen vagyok én is hallgatni, mert magától nem leng a hinta.

Volt még néhány apróbb, de azért előremutató sikerke is héten. A hónapokkal ezelőtti babajelnyelv-tanfolyam gyümölcse például kezd beérni. Ha rákérdezünk, hogy hol a lámpa, Mimó már egyértelműen használja a jelet, vagy a csillárra mutogat. Ez persze csak kis siker. De siker. Közben meg úgy néz ki, mint egy kis filozófus, aki éppen hevesen magyarázza a bármit.

Egy másik, még nagyobb öröm, hogy láthatóan pár lépésnyire vagyunk attól, hogy Mimm kapaszkodás nélkül fel tudjon állni. Van egy doboza, amire mostanában egyre ügyesebben mászik föl. Az egyik ilyen csúcstámadás után egészen hosszú időre állva maradt, mindenféle kétségbeesés nélkül. Azóta többször megismételte a mutatványt. Ahogy ismerem, simán lehet, hogy a következő hetekben addig nem nyugszik, míg stabilan meg nem áll. Már csak egy hónap van hátra az első szülinapjáig, még az is lehet, hogy addigra a kizárólag kapaszkodva járás már csak emlék lesz. Vagy nem. Meglátjuk.

Volt egy nem túl sikeres esemény is a héten. Úgy volt, hogy az egyik este Virág elmegy zumbázni, amíg vigyázok Baba úrra. Akinek viszont ez az ötlet annyira nem tetszett, ezért addig sírt, amíg Viru végül otthon maradt. Egyszerűen nem volt szíve otthagyni Mimmert, mert nem lett volna kikapcsolódás, ha végig ez a tudat nyomasztja. Ez talán legközelebb már nem így alakul, ha bevetjük a reggae-mámort.

Két Mimó volt, és puszit adott egymásnak #papinapló 49.

Pár hete azon morfondíroztunk, hogyan lehet megtudni, hogy Mimó annak örül-e a tükörbe nézve, hogy önmagát látja, vagy annak, hogy egy másik babát. 

Azt az ötletet adták többen is, hogy rajzoljunk rá valamit, és ha az arcához nyúl, akkor tudja, hogy ő van önmagával szemben, ha a tükörhöz, akkor nem. Ez tök logikusnak tűnik, így Viru ki is próbálta egy kenőcspöttyel. Ennek annyira megörült a kisfiam, hogy puszit adott a tükörképének. Vagy legalábbis valami olyat csinált, amit ő puszinak gondol. Ezzel megint megkongatta a cukisággongot, de választ nem adott a kérdésünkre. Na, sebaj. Majd még próbálkozunk.

A fürdés egyre izgalmasabb. Szerintem már nem is nagyon emlékszik Baba úr az egy héttel korábbi kiskádjára, annyira belakta a nagykádat. De nem csak a tapicskolás tetszik neki, hanem végre megszerette a zuhanyt is. A vékonyka vízsugarakkal hosszan játszadozik. Sőt, kipróbáltam, mit szól, ha a csap vízsugara éri a hátát. Ahogy sejtettem, tetszett neki a megszokottnál árnyalatnyit erősebb vízmasszás is.

Szárazon is folyamatosan fejlődik Mimzi. Egyre ügyesebben tanul el tőlünk mindenfélét. Ha például megkérdezzük, hol van a cica, azonnal elindul Pizsi henyélőfotelja felé. De az indiános játékban is egyre vagányabb. Miközben félreérthetetlen csatahangot ad ki, tudatosan ütögeti a száját, ahogyan Winettouék tették. Nem lennék a sápadtarcúak helyében, amikor Pöszlékfej törzsfőnök feltűnik. A kukucsolásban pedig pár hét alatt odáig jutott, hogy bármi, de tényleg bármi, akár egy aprócska zsepi mögé is el tud bújni, hogy aztán nagyon vidáman sikongatva felbukkanjon. Sőt, a bujkálós játék közben Virág már hallotta, hogy teljesen tudatosan használja a kukucs „ku” részét. Kár, hogy nincs ilyen szó, lehetne ez az első, amit kimond.

A fog projekt is a menetrend szerint halad. A két eddigi kibukkant szépen növekszik, és újabb két versenyző is játékban van már. Meg van még kettő, amik láthatóan épp felkészülnek. Ez csak részben jó hír, hiszen nyilván öröm az ilyen látványos fejlődés. Virut viszont nagyon sajnálom, hiszen a fogak és a szopizás nem éppen mamibarát kombó. És persze az új fogakkal újra előjött a fájdalom is. Szegény Prüntyi néha elég rosszul éli meg ezt.

Nagyon tanulságos látni, ahogy Virág megpróbál a lehetőségekhez képest minél több hasznos dolgot tenni nap, mint nap, hogy ne szívja ki őt az anyaság a végletekig. A különböző mamás-babás tornák, a séták, a kötögetés és aranyos figurahorgolás mellett elkezdett keresni hasznos, csajos tevékenységeket. Nevezzük ezeket mamiszabinak, amikor pár órára el tud menni valahova nem játszós ruhában. Ötlet bőven van, a feladat most az, hogy kitaláljuk, hogyan lehet ezeket a programokat megvalósítani és bővíteni. Igazán ráfér, hogy kiszabaduljon kicsit a mókuskakerékből.

Egy újabb korszak vége, búcsúzik a kiskád #papinapló 48.

Döbbenetes változást hozott az új hét. Jó, oké, azért annyira nem döbbenetes, mindenesetre jó nagy.

Hétfőn kitalálta Mimzi, hogy elege van a kiskádjában a babáknak szánt adapterből. Ez a kis betét arra való, hogy ne kelljen a szülőnek a kezében tartania gyermekét, hanem egy viszonylag kényelmes, fotelszerű, és legfőbbképp biztonságos tartóban feküdhessen az ifjú fürdőző.  Ezt unta meg a kisfiam. Ficorgott, forgolódni próbált, és láthatóan nagyon nem akart benne maradni. Kivettem gyorsan, lesz, ami lesz, nagy baja a kis műanyag kádban nem lehet. Csakhogy ez a megoldás sem tetszett neki túlzottan.

Mielőtt egyből a mély vízbe dobtam volna (haha), vagyis a nagy kádba tettem volna Mimmert, elmondtam szülő ismerőseimnek a reformtervem. Ők azt javasolták, hogy az első néhány alkalommal fürödjünk együtt, hogy szokja az új helyzetet. Ez jogosnak tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy hosszú hónapok óta járunk babaúszásra, na nehogy már ne szeresse a vizet. Virág vett egy csúszásgátló gumiszőnyeget, aztán zsupsz, irány a habok közé. Akkor lepődtem volna meg, ha Baba úr kiakadt volna. De persze, hogy egyből lubickolni kezdett. Nem túlzás azt állítani, hogy megfordult minden pár nap alatt. Már nem kimászni akar a kádból, hanem a fürdés végén problémázik, mert nem akar kijönni a tutiságból. Ezt amúgy tökre megértem. A kiskádat meg majd nyáron erkélyi babajakuzziként hasznosítjuk.

A hét másik nagy élménye a medveotthon meglátogatása volt Veresegyházon. Azt nem mondanám, hogy túl sok mackót láttunk, hiszen kettő kivételével mind aludt. Január van, haló. Láttunk viszont farkasokat, ráadásul, épp etetés közben. Az a helyzet, hogy így, hogy rács volt köztünk, nagyon aranyosnak tűntek. De eszembe nem lenne akár csak simogatás miatt a közelükbe menni. Nekem már a kutyák is olyanok, akiket messziről szeretek, de ha közel jönnek, félek tőlük. Nagyon kevés időt töltettem együtt velük életem során, és akkor is igyekeztem elkerülni a kontaktust. Ennek az az oka, hogy egyszer egy általános isis kiránduláson megharapott egy blöki, és a fizika tanárom vitt be Trabanttal az ügyeletre. Ott egy csini nővérke akkora tűt szúrt a fenekembe, hogy egy életre elment a kedvem a kutyázástól. Tudom, az én hibám. Így jártam.

Tuti, hogy direkt cukiskodik Mimó #papinapló 47.

Úgy fest, a kisfiam öntudata turbóra kapcsolva ébredezik. Például, ha meglátja magát a tükörben, egészen izgalomba jön. Pont úgy, mintha felismerné a tükörképében önmagát. Persze, egyáltalán nem kizárt, hogy valóban ez történik. Csak azt nem tudom, hogyan deríthetném ki. Biztos van erre valami módszer.

De a tükrözés csak egy Mimó új skilljei közül. Biztosak vagyunk benne, hogy rájött, hogy ha cuki, akkor sokkal jobb a világ. Ezért egész nap elképesztően aranyos, de nem csak velünk, hanem az idegenekkel is. Az utcán, a boltban, a vonaton, mindenhol bevágja a cukit, a népek meg olvadoznak. Mi meg nem győzünk büszkék lenni rá.

Otthon pedig tudatosan csillezik. Azaz a legváratlanabb pillanatokban elterül az ágyon, és élvezi a kényelmet. Az új játszószőnyegén is egyre többször fetreng, azt is imádja. Mindemellett egyre bátrabb is. Bemászik például az asztal alá, sőt volt olyan, hogy az ágy alatt találtuk meg. Ott mörmögött valami kis mütyürrel. Ráadásul, értő gonddal piszkálgatja a tárgyakat. Biztos érteni akarja, mi miért olyan, amilyen.

A karácsonyi szünet alatt tök jó volt két hétig otthon lenni, de azért néha kicsit sok volt az egész napos zsibongás. Egy-egy ilyen hosszabb kiképzés után mindig megállapítom, hogy döbbenetes, mi mindent kibírnak az anyák. Csodálom őket, hogy nem őrülnek bele abba, hogy hajnaltól estig megállás nélkül pörög a gyerek, és nem menekülhetnek el igazán kikapcsolni az agyukat. Még sincsenek úgy megbecsülve, ahogy az illene. Nem csak állami elismerésre gondolok, mert az sose volt igazán jó. Egyesével, emberileg kellene megérteni, hogy ez borzasztóan kemény ügy. Egyrészről nyilván a gyerek olyan boldogságlöketet ad, amit kevés dolog tud überelni. Az viszont önámítás, hogy nem végtelenül fárasztó, ha valaki a saját gyerekével, esetleg gyerekeivel van otthon. Pedig dehogynem. Az fárasztó csak igazán. De bevallani, hogy a pasik sokkal gyengébbek idegileg, nem túl macsó. Akármerre nézek, és magam is tapasztalom: de bizony. Mindezt úgy, hogy olyan nem létezik, hogy igazi mamiszabi. Csak egyszer-egyszer, pár órára akad lehetőség egy kis kikapcsolódásra.

A szilveszter igazi szülői rémálom #papinapló 46.

Akármennyire is atombiztos a karácsonyfatalpunk, az ünnep után hamar elegünk lett abból, hogy Mimzi óriási örömét lelte a fa rángatásában. Igazából egy tűlevél sem esett le, és a díszeket is egyre följebb és följebb raktuk, így mind megúszta a zúzást. De akkor is zavaró volt, ahogy nekiugrott, ahányszor meglátta. Így legalább örült neki valaki, mert hamar eltűnt a kuka mellől.

A járókát is lebontottuk, mert kihasználatlan volt. Vagyis Pizsi, a cicánk szeretett benne aludni. De ő mindenhol ezt csinálja. Sajnos túl későn kaptunk észbe, mert csak akkor vettük meg, amikor már fölállt Mimmer. Ideje lenne hivatalosan is átnevezni otthoni mászókának, vagy bárminek, ami nem utal arra, hogy aki benne van, az jár. Mindegy is, legalább már tudjuk, hogy akkor kell az ilyesmi, amikor még csak éppen forog, vagy csak apró távolságokat tesz meg kúszva a gyerek.

  

Az így felszabaduló helyre Viru berendezett egy rég tervezett játszósarkot, ahol elférnek a plüssök és a mütyürök. Ez nagyon bejött, szerencsére. A habtapival puhított szőnyeg meg külön nagyon tetszik Mimónak, mert lehet markolászni a puha szöszmöszöket. Ez egyébként tényleg jó érzés.

Életem első papiszilveszterén nem csak dühös voltam, de szabályosan rettegtem éjszaka. Nem azért, mert félek a petárdától, hanem a kisfiam miatt, hogy ő ne féljen a pukkancsoktól. Hajnali fél háromkor sikerült végre elaltatnia Virunak, addig szórakoztak a környék hülyéi. Jó lenne végre megtanulni értékelni a szerencsénk, hogy békében élhetünk. Ebbe beletartozik, hogy egy éjszakát se kelljen senkinek úgy töltenie, mintha néhány tahó játéka miatt a lakókörnyezete ostrom alatt lenne. Közben meg minden híradó folyamatosan azzal van tele, hogy hol és milyen háború zajlik éppen. Nem is olyan messze, a szomszéd országban is, például. Ne legyen félreértés: a szilveszter éjféli, vagy akár más ünnepen a tűzijáték közel sem ugyanaz, mint a délutántól hajnalig tartó ostoba, kontroll nélküli petárdázás. Az ablakból, ha már ébren volt, együtt néztük hárman az égbeszökő fényjátékot. Szép volt, és igen, hang nélkül fura lenne. De annak hamar vége volt, ahogyan az normális.

Mimó első karácsonya #papinapló 45.

Ha valamit megtanultam március óta, akkor az az, hogy ha gyereke van az embernek, teljesen fölösleges megtervezni bármit lépésről-lépésre. Bőven elég nagyvonalakban elképzelni, hogy mi történik majd, mert úgy biztosan nem jön össze, ahogy az logikus lenne.

Így jártunk például a karácsonyfával. Hónapok óta tervezgettem, hogyan fogom felkötni a plafonra, a hin kampójára. Úgy lett? Nem úgy lett. Aztán azt gondoltam, hogy majd felteszem a kisasztalra, hogy Mimzer ne érje el. Feltettem? Nem tettem fel. Viszont a tavaly szerzett bowdenes karácsonyfatartó atombiztosan véd a dőléstől, így nem gond, hogy a kisfiam folyamatosan rángatja az ágakat. Csak elég kis béna, hogy a fa alsó fertálya nincs feldíszítve, még ha a díszek elvileg törhetetlenek is. Így megy ez. Majd jövőre.

Mivel ez volt Mimm első karácsonya, a család meg jó nagy, gondosan ki kellett találni, mi legyen a hagyomány. Vagyis a menet, hogy mindenhova eljussunk. Ez sem úgy alakult, ahogyan azt jó előre elterveztük, de sebaj, legalább letisztult a kép. Mimó mindenhol cukiskodott, nagyon élvezte az ünnep nyüzsgését. A végére azonban mindig nagyon kiborult, mert annyira felpörgött. Úgy sírt, hogy hiába éreztük, hogy már abba akarja hagyni, egyszerűen nem sikerült kiszabadulnia a spirálból. Cserébe viszont, minután megnyugodott, átaludta az egész éjszakát. Persze ez teljesen normális így, mert egy felnőtt is simán bele tudja hajszolni magát a féktelen bulizásba, amitől aztán szinte ájultan esik össze. A gyerekeknél ez nyilván fokozottan így van, hiszen minden történés új élmény. Ha meg nagy dózisban kapja a vidámságot, akkor főleg.

A fogmanókat viszont kicsit sem érdekli a meghittség, ilyenkor sem pihennek. Egyre-másra bukkannak elő a fogacskák, a velük járó fájdalommal együtt. Merthogy közben a második is kikandikált, és ez megadta az alaphangulatot az ünnepléshez. Kiindulva a saját fogfájásélményeimből, csak elképzelni tudom, milyen gyötrő érzés lehet ez a soha nem tapasztalt fájdalom. Borzasztó látni, ahogy a kisfiam szenved tőle. Az viszont jópofa volt, amikor nagy pattanó roppanással eltörte a bulátát, amit éppen nyammogott. Utána pedig úgy beleharapott az ujjamba, hogy ott maradt a bőrömön egy fognyom. Ha más csinálná, nyilván haragudnék, de most büszke voltam nagyon.

Az ünnepekre tekintettel Viru Maminbaba órái szünetelnek, mert téli álmot alszik az edzőterem. Ennek kicsit örülök, mert így láthattam végre, mi is ez az egész. A szünet alatt ugyanis otthon nyomja az edzéseket, az internetről letöltött edzővel. Most értettem meg, hogy a tévétorna, amit mindig valami kényszeres túlbuzgóságnak gondoltam, társadalmilag mennyire hasznos műsor volt. Azt pedig nagyon érdekes volt látni, hogy Mimzi a második szám végére simán bealudt. Mindig elmondja Virág, hogy a tornateremben ez van, és úgy látszik, ezt itthon is zokszó nélkül produkálja a mamája hátán.

Hopp, egy fogacska már kikandikál! #papinapló 44.

Az elmúlt hét egyértelműen legnagyobb eseménye az volt, amikor Virág lelkendezve hívott a Duna partjáról, mert kibukkant Mimó első foga. Hónapok óta vártunk már erre. Még az ősz elején voltak az első jelei annak, hogy hamarosan megtörténik az áttörés. Aztán sokáig semmi. 

Most egy kis fehér csík látszik már az ínyén. Az lenne a legnagyobb buli, ha egyik reggel komplett fogsorral ébredne, de persze az még messze van.

A másik nagy kaland az első Mimó-Papi egészestés muri volt. Amikor hazaértem, Viru már szaladt is a kollégáival karácsonyozni. Így ketten maradtunk. A fürdetés előtt volt egy is pánikszerűk szaladgálás, mire megtaláltam mindent. Aztán következett Mimzi szokásos, elalvás előtti magánszáma. Szokása, hogy elalvás előtt még lenyomja a teljes ördögűző-repertoárját. Ez abból áll, hogy még rohangálva, mindenhova felmászva partyzik az ágyban, majd eldől, és elalszik. Az első fél órában azt hittem, hogy sose lesz vége, de az egyik pillanatban tényleg fogta magát, és elaludt. Ezután befeküdtem mellé a villanykönyvemmel, és úgy is maradtunk a következő órákra. Kevés annál kellemesebb állapot van, mint egy izgi regényt olvasni, miközben az ember gyereke ott szuszog pár centire. Igazi kozmikus világbéke-hangulat.

Mimm már ott tart, hogy nem csak darabokban eszi a banánt, de direktben is harapdálja a kőkemény ínyével. Mert azért az a kis fogkezdemény még csak mutatóban pislog a szájában. De a gyümölcsök mellett egyre többféle ételt is eszik, Viru ezért elkezdett neki babasütiket alkotni. Ezek persze mind olyan lágyak, amiken fogak nélkül is könnyen el lehet nyammogni. A babakeksznek hívott almás fincsiség például annyira ízlik, hogy többet kell belőle csinálnia, hogy nekem is jusson egy kevéske. Rendes sütiket is süt, amikben cukor helyett gyümölcsök és étcsoki van a túró mellett. Ezeket persze a kisfiam még nem eheti meg, de sosem árt idejében átszoknunk rájuk. Addig is lehet vinni a közös ünneplésekre, mint például Viru maminbabás tornacsoportjába,ahol nagy sikere volt.

Mimónak van humora! #papinapló 43.

Leírtam már többször, és most sem utoljára jutott eszembe. Roppant izgalmas, de azért kicsit félelmetes, hogy mennyire gyorsan történnek az események hétről-hétre, vagy inkább napról-napra. Persze ez kegyes izgalom, hiszen megdöbbentő, milyen gyorsan fejődik a kisfiam. Azt pedig azonnal el is felejtjük, milyen volt előtte.

Például folyamatosan kacag, sőt teli szájjal röhög. De nem ám azért, mert csikizem, hanem mert bohóckodom neki. Ez jó, mert azt jelenti, hogy van humorérzéke. Igaz, sokak szerint igen fárasztó a humorom, de ha Mimónak tetszik, akkor pont nem érdekel, ki mit szól hozzá. A gyerek legyen boldog, csak ez számít.

Amikor nem velünk foglalkozik Mimzi, akkor simán elmolyolgat magában. Pakolászgatja a mütyürjeit ide-oda olyan fejjel, mintha minimum precíziós műszerrel dolgozna. Közben meg oda sem figyel arra, hogy már nem csak áll vagy kapaszkodva sétál, de simán térdel egyenes háttal. És néha már ül is, ha olyan kedve van.

A kajálási szokások is rohamosan változnak. Eddig Viru mindent pépesített, hisz fogak nélkül nagyon nehéz lehet rágni. Hittük mi. Az Abonettel és a bulátával nem volt gond, azok a nyáltól felpuhulnak. De a banán, meg a mandarin azért pöttyet bonyolultabbnak tűnt. Hát nem az. Tanulság: az íny alatt megbúvó fogakkal is lehet baromi erősen harapni.

  

A mindennapi közlekedésben is nagy változások történtek. Na jó, csak egy, de az tényleg nagy. Mimmer érezhetően kíváncsi mindenre, és egy ideje már nem kedvelte, hogy hátrafelé utazik. Ez érthető, előrefelé sokkal izgibb a bármi. Viru gondolt hát egyet, és megfordította az ülését. Ettől hirtelen nem negyed óra után akadt ki Mimm, hanem csak másfél óra elteltével. Ezalatt bejártuk széles e hon minden zegét-zugát, miközben aludt is kicsit, és be is vásároltunk. Hurrá!

Csinglingling egyből kétszer #papinapló 42.

Nagyon érdekesen viselkednek az emberek mostanában. Bár Viru a kezdetektől, tehát kilenc hónapja kendőben is hordja Mimót, az elmúlt hetekben valahogy mégis különösen sokan csodálkoztak rá a technikára. 

Gyermeki csodálattal nézik, ahogy maga köré tekeri a színes vásznat, miközben a hátára varázsolja Baba urat. Sokan tették szóvá, hogy régóta érdekli őket, hogy működik ez a furmányos eszköz. Pedig lássuk be, ennél azért vannak sokkal bonyolultabb babahordók. Mintha soha nem láttak volna ilyet, pedig egyre több szülőn látni. Persze ez nem zavaró, sokkal inkább olyan, mintha a kisfiam és az őt bugyoláló mamája valami szenzációs látványosság lenne, amit a produkció végén elismerő pillantásokkal jutalmaznak. Büszke is vagyok rájuk nagyon. Főleg, mert nekem az elől hordott karikáskendőn kívül más nem megy. Az meg nagyon vicces, hogy ha két hordozós szembe kerül egymással, úgy viselkednek, mint a wartburgos sofőrök, akik mosolyogva villognak egymásnak az úton.

A héten nagy boldogság érte Mimzit, mert most találkozott először a Mikulással. Ráadásul egyből kétszer is, mert Viru és az én munkahelyem ünnepségére is elmentünk. Az külön öröm nekem, hogy az egyik kísértetiesen hasonlított oldalról Richard Attenborough-ra. Ő a kedvencem ebben a témakörben. És bár nem túl férfias, de a Csoda New Yorkban című filmet ezerszer láttam.

Igaz, nem most történt, hanem több, mint húsz évvel ezelőtt, de most van aktualitása elmesélni, hogy van egy felejthetetlen kalandom a Mikulással. Épp december 6-án mentünk haza a napköziből az egyik kisbarátommal, amikor megláttuk, hogy a sulinktól pár sarokra lévő állami nagyvállalat kapuján pont bement – akkor még – Télapó. Mi meg belógtunk, mert ezt a ziccert nyilván nem szabad kihagyni. Bent kivártuk a sorunkat, és ajándékra vágyva beültünk az ölébe. Ő megkérdezte a nevem, én meg mondtam, hogy Andrassew Dávid. Erre ő mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „de a te szüleid nem is itt dolgoznak”. Aztán adott egy csomagocskát, azzal, hogy feltétlenül adjam át Papának az üdvözletét. Azóta is sejtettem, de mivel most voltam először a saját fiammal ilyen eseményen, végre megértettem, hogy itt bizony nagyon komoly listák vannak a gyerekekről. Sőt, az is ott van, a szülők kérésére mit mondjon személyre szabottan a szakállas öregúr az ámulva pislogó csemetének.

Tapasztalat: az anyatej nem véd a nátha ellen #papinapló 41.

A héten szabin voltam, de véletlenül sem úgy alakult a program, ahogy azt terveztük. Rögtön az elején benyeltem valami mostanában divatos turbóvírust. Egy ideig reméltem, hogy nem mászik át a családra, de persze nem így lett. Mire a második napon kezdtem egészen jól lenni, ők dőltek ki. Először a kisfiamon látszott meg a pogány rontás, kiváltképp akkor, amikor hajnalban sugárban hányta tele az ágyunkat láztól izzó testtel. Egészen ördögűzős volt. Már csak a kúp segíthetett, amit, látva Mimmer reakcióját, nem kívánok senkinek. Délutánra a mamája is legyengült, így magamra kötöttem Baba urat, és egyedül vittem el a dokihoz, hogy addig is pihenhessen Virág. Ha eddig azt gondoltam, hogy cuki gyerekem van, akkor most kénytelen vagyok túlzásba esni. Olyan döbbenetesen aranyos volt, ahogy egész nap a nyakamba csimpaszkodva pihegett, hogy ha lenne, tuti kiakadt volna a cukiságmérő.

Tényleg villámvírusról lehetett szó, mert csupán egy nap kellett, hogy Mimó kiheverje a náthát. Sőt, a kiesett napot be is pótolta jócskán, annyit pörgött. Egy viszont biztos: akármennyire is mondják, az anyatej nem védett. Legalábbis most semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Cserébe, most hogy betegek voltunk, kipróbáltuk magunkon éles helyzetben is a takonyszívó porszívót. Prüntyi utálja, de nekem most is bejött. Amilyen fura érzés, olyan hatékonyan purgálta ki teljesen az orrom. Virágnak kevésbé tetszett.

A hét végére annyira rendbejöttünk, hogy elmentünk kalandozni és felavatni Virág új babahordozós kabátját. Remek darab, az anyukájával közösen alkották. Jó látni, mennyire talpraesettek és kreatívak, és ez ráadásul igazi komoly ügy.

Először mentünk családként IKEA-ba. Sokkal jobb volt, mint gondoltam. Mimó végig nyugodtan szemlélődött rám, aztán a mamájára kötve. Vettünk neki etetőszéket, és kipróbáltuk végre, hogy milyen a gyereket a kosárba ültetni. Nagyon élvezte, mi pedig megnyugodtunk, hogy ezzel sincs gond. Egyedül a svéd húsgombócokat bánom, hogy kihagytuk. Teljesen esélytelen lett volna kiakadás nélkül végigállni a hosszú sort a gyomornegyedben.

Meglátogattuk a Vérellátót is. Nincs semmi bajunk, csak az ottaniakat nagyon szeretem. Tizenhárom éven keresztül jártam hozzájuk kezdetben véradóként, aztán összesen 157-szer leukémiás és hemofíliás gyerekek és felnőttek műtéteihez vérplazma-, trombocitann- és granulocitadonorként. Évek óta nem voltam ott, amióta kiderült a (S)uper (M)arióm (szklerózis multiplex), mert betegként már nem segíthetek. Mimzi azóta született, így csak most mutattam be. Nagyon honvágyam volt utána. Így jár az, aki kötődik valahova és/vagy valakikhez.

Régen nagyon sokat jártunk, de amióta család vagyunk, nem voltunk moziban. Jelen körülmények között ez továbbra is lehetetlennek tűnik, pedig az új Star Wars filmet Viru mindenképpen moziban szeretné megnézni. Ezért, az élmény érdekében úgy döntöttünk, nélkülem megy majd el. Végre megint mehet egyedül moziba, ahogy amúgy nagy szeret. Ahogy elnézem az őrületet, ez idén már biztosan nem jön össze. Talán tavasszal bejut majd egy előadásra, amit már most kamaszos izgalommal vár.