Mimó második karácsonya #papinapló 98.

Tavaly ünnepeltük először Virággal és Mimóval családként a karácsonyt. Akkor összesen három napig gyönyörködhettünk a karácsonyfában, mert Mimi ugyan még csak mászni tudott, mégis folyamatosan ostromolta a színes-szagos csodát. Ezért jobbnak láttuk eltávolítani azt, mielőtt baj lett volna. Idén már nem csak stabilan tud járni Mimm, de fényévekkel okosabb is. Az atom- és bababiztos bowdenes karácsonyfatalp pedig még mindig bírja a gyűrődést. Nem úgy, mint a szaloncukrok, amik könnyen kapitulálnak, ha a kisfiam szemet vet rájuk.

A Hotel Kesziforniában, amiben lakunk, és a különböző családi vándorkarácsonyokon is igazi kis möszjőként viselkedett Mimzi. Nem csak hiszti, de sírás sem volt sehol, és a kezdeti megilletődés után mindenhol nagyon gyorsan belevetette magát a nagycsaládi létbe. Akkor is, ha mentünk, és akkor is, amikor Virág családja jött hozzánk. Ugyan még nem tudja, de Mamáéknál például sok évi viccelődés után, egészen biztosan az idei volt abban a lakásban az utolsó karácsonyi ünneplés. Ez nekünk kimondatlanul is adott egy kis pluszt. Neki persze még nem fontos, de majd biztosan sokat mesélünk róla.

A családom másik ágán szintén nagyon élvezte az ünnepet Mimmúr. Ott sem ő volt az egyetlen csöpp gyerek, ami különösen kedves hangulatot teremtett. És hazafelé is minden rendben volt. Nem úgy, mint tavaly, amikor végig zokogott az úton az autóban. Idén is a nagybátyám vitt minket haza, azóta viszont annyit fejlődött Mimm, hogy fel tudta mérni a valós helyzetet. Nem csak hajlandó volt beleülni a babaülésbe, de végig nyugiban utazott. Még el is aludt félúton. Ez mondjuk érthető, mert a nagybátyám mellett végtelenül biztonságban érzem magam én is. Nem csak azért, mert amúgy pilóta, de a földön  is úgy vezet, hogy nem sok félnivaló akad. Azért is reménykeltő mellesleg ez a hazaút, mert kocsi híján vonattal járunk, ezért nem szokta meg az autókat. Így sokkal bátrabban vágunk majd neki a vidéknek.

A neveknél most ott tartunk, hogy Mimó legalább Papának is szólít néha a Pipó mellett. Ráadásul, azt a Papiból képezte, nem mi mondtuk neki. Szóval majdnem teljesen magától találta ki. Eredetileg azért szerettem volna Papi lenni, mert Papa az apukám volt, és igyekeztem megkülönböztetni kettőnket. De kiegyezem döntetlenben, ha a kisfiam így szeretne hívni, legyen neki igaza. Sokat úgysem tehetek ellene.

Talált valahol Virág olyan zselés festőkészletet, amivel gond nélkül lehet tapicskolni. Mimzi természetesen azonnal rácuppant. Ha a mamája fest valamit, ami hasonlít egy-egy állatra, a kisfiam azonnal megmondja, mi az. A sárga paca a pipi, a barna meg a vaú-vaú. És tényleg, amúgy. Ez azért tök jó, mert ezek szerint felismeri a sematikus ábrákat, ami jelentős értelmi fejlődést jelent.

Kifigyelt magának Virág egy nénit, aki mindenféle kerti dolgokat árul nem messze a házunktól. Rászokott, hogy minden nap hoznak tőle valamit Mimivel. Ez azon túl, hogy nagyon szépek a növénykék, jó példa, hogy így is lehet segíteni másokon. Szeretem, hogy a feleségem ilyen okosan, nem szájbarágósan mutat példát szociális érzékenységből a kisfiamnak.

Elveszett papiságom #papinapló 97.

Mostanában már majdnem igaziak a beszélgetéseink Mimóval. Mindent megért, és a saját szavaival válaszolgat, amik javarészt amúgy csak kicsivel mások, mint az igaziak. Ha például megbeszélem vele, hogy csak akkor kenem be a bibijét az állán, ha hagyja megmosni a fogát, minden teketória nélkül sikerül a művelet. Ha kérem, hogy keressen meg valamit a másik szobában vagy az ágy alatt, felkutatja a bármit. Olyan is volt, hogy nagyon nem akart elaludni, ezért közel hajoltam, mélyen a szemébe néztem, és halkan megkértem szépen, hogy feküdjön le, mert már nem bírják az idegeim aznapra a prüntyögést. Erre adott egy puszit, és ledőlt aludni.

A nevek kicsit másképp alakulnak, mint gondoltuk, de így is jó. Amikor Mimm megszületett, elterveztük, melyikünket, hogyan szólítson. Virág Mamaci szeretett volna lenni, én meg ugye Papi. Az elmúlt hetekben végre eljutottunk oda, hogy már a nevünkön hív minket, de persze nem úgy, hanem amúgy. Virág Mama lett mimóul, ami tök oké. Pizsi, a macskánk Cicó. Ez is rendben van. Saját magát Miminek hívja, ez meg az ő dolga. Ha így tetszik neki, hát hajrá. Engem pedig Pipónak nevez. Egyszer elszólta magát: a Pipó a Papapipi igazából. A Pipi a plüsscsirkéje, amit mindenhová magával hurcol. Szóval kénytelen vagyok elengedni papiságom, és elfogadni, hogy én lettem Pipó, a kipárnázott csirkember. Na, mindegy.

Másfél év után eljutottunk oda, hogy elfogadtuk az esernyőként becsukható babakocsi létjogosultságát. Beláttuk, hogy nagyon praktikussá teszi az életünket. Autó nélkül, nem alacsonypadlós vonattal lejárni Pestre, vagy akár csak elmenni a lépcsős pékhez, így tényleg sokkal egyszerűbb. Főleg a mi állomásunk esetében, ahol csak meredek lépcső van, lift vagy legalább mellette sík sáv babakocsinak és/vagy kerekesszéknek egyáltalán nincs. Ráadásul, hiába van Virágnak több hurcikendője, meg csatos hordozója is, amik remek találmányok, de Mimi már túl nehéz a hosszabb gyalogutakhoz.

Közép-Európa legkényelmesebb papiteste #papinapló 96.

A kétezres években, amikor még nagyon messze voltam a papiságtól, egyszer megkaptam azt a bókot, hogy enyém Közép-Európa legkényelmesebb férfi felsőteste. Ezt utána, a randikon előszeretettel hangoztattam. Egyrészről nyilván azért, mert szerintem  vicces, de főleg azért, mert ezzel kompenzáltam, hogy ránézésre is mackófazon vagyok.

Már nem randizom, legfeljebb a szerető feleségemmel. Virág és Mimó a legfontosabbak, ők viszont ismerik mackóságom. Aki meg a puflákságomon gúnyolódik, annak úgy kell, legyen boldog a türhőségével. A lényeg, hogy a kisfiam nagyon szeret a vállamon és a hozzá tartozó felsőtestemen elaludni. Néha egészen parádésnak érzem, hogy mindössze alig öt-hat percig kell táncolnom vele, és már tolja is a szunyát. Ha van gyűjteménye a jó érzéseknek, akkor ez tuti benne van.

Mostanában, gondolom a dackorszak folyományaként kezd ráeszmélni Baba úr, hogy ő bizony ő. Nem csak ellentmond nekünk, de láthatóan elkezdte felépíteni a saját kicsi világát. Ez most abból áll, hogy gyűjtöget. Mindenfélét, de főleg bármit. A tabletjáról már leszokott, helyette egy plüsscsirkét, egy játékórát, meg egy nagy számológépet hurcol mindenhova magával.

Ezek nem csak napközben vannak nála, de az esti altatásnál is, sőt velük is alszik. Néha meg lehet vele beszélni, hogy legalább addig, amíg a vállamon van, ne legyenek nála a tárgyai (mert baromi kényelmetlen). Ilyenkor lefektetjük őket aludni. Ez mondjuk jó csel, mert egy idő után menni akar hozzájuk, és ha már ott van, el is alszik velük.

A Mikulás bácsitól kapott Mimm szétszedhető járgányokat, amiket persze azonnal darabokra is bontott. Aztán pedig úgy rakta őket össze, mintha valami extraszuper gép lenne. Nem kezdem el azt mondogatni, hogy mérnök lesz ez a gyerek, de azért szerintem elég menő gondolkodása van, ha elsőre ez jutott eszébe:

Reggel simán bemászik mellénk #papinapló 95.

Amióta Mimó a saját szobájában lakik, reggelente néha az ébredéstől elkámpicsorodva sírdogált az ágyában. Persze csak pár pillanatig, amíg érte nem mentünk. Az egyik reggel azonban csak motoszkálás hallatszott, aztán futva megérkezett Baba úr, és felmászott közénk az ágyunkba. Ettől hirtelen különleges boldogság szaladt rajtam végig, és eszembe jutott, ahogy régen én is sokat csináltam ilyet.



Bevillant, ahogy egészen kisemberként Mama ágyába befeküdtem hajnalban, és néztem a fonott hintaszéket az ablaknál. A ráterített pulóver a hajnali monokróm fényben olyan volt, mint egy igazi ember. De nem féltem, inkább az érdekelt, ki lehet az. Aztán, amikor kivilágosodott, kiderült a turpisság. Ugyanezt játszottam nem sokkal később Papánál is, Tahiban. Ott az ágy fölött volt egy kép Einsteinről, egy törött kereszt, meg egy citera. Nyilván nem értettem a koncepciót, ettől különösen érdekes volt. A nagymamám ágyában is sokat feküdtem. Ott a falon lévő hatalmas szőnyeg csikizte a fantáziám. Amikor meghalt, kiderült, hogy egy óriási ajtó van mögötte. Ez a szobámba nyílt, ahol szintén volt egy nagy szőnyeg, ami mögé soha nem néztem be, mert azt hittem, fal van ott.



Mostanában többször jártunk vendégségben Mimmerel. Ezek családi látogatások voltak, így a magam részéről könnyű helyzetben voltam, hisz ismernek: bármikor bármit megeszem. Virágnál ez egy pöttyet bonyolultabb, mert a laktóz nem a barátja. Mimm viszont még csak most fedezi föl a gasztrovilágot, így teljesen jogosan mindenhol megkérdezik, hogy mit ehet, illetve mit eszik meg. Az ilyen esetekben nem jut eszembe semmi olyan, amire különösképpen figyelni kellene. Legalábbis nem emlékszem olyan kajára, amivel gondja lett volna. Pedig állandóan nyammog valamit, így a legegyszerűbb válasz: a bármi.



Vagyis majdnem a bármi, mert sokak örömére a mekis kaja valahogy nem csúszik neki. Már nem csak ketten, hanem hárman is voltunk hambizni, de Mimó most sem a csibefalatokat, sem pedig a burgonyát nem ette meg. Nem úgy mint a ketchupot, amit először a krumplival kanalazott ki, és arról szopogatta le, aztán az ujjával ugyanezt tette. Ha már úgyis az általa használt tizenöt szóból az egyik a tetup, lehet, hogy legközelebb kap két tégely paradicsomszószt, hogy azt nyalogassa boldogan. Ha megéhezik, úgyis kér enni, nem fogom tömni, mint egy libát. Nem hülye, borzasztó okosan fejezi ki magát. Főleg, ha nyamázni szeretne. Többféle, általában Virág által sütött babakaja úgyis mindig van nálunk.

A De! az új Nem! #papinapló 94.

Tényleg azt hittem, hogy a dackorszak olyan, hogy hosszú időn keresztül mindenre nemet mond majd Mimó. Hát, nem. Most éppen váltogatja a Nem! és a De! szavakat. Utóbbit nyilván tőlem tanulta el, csak éppen nem megfelelően használja. Ha lehet, ez még idegesítőbb a sima ellenkezésnél, de annyira aranyosan mondja, hogy csak nevetünk.

Az esték egyre bensőségesebbek. Próbálom mellőzni a hülye videoklipjeit, amiket általában sikerül Marley bácsi csimpolyazenéjével kiváltani. Sokszor leírtam, és eztán is fogom: tényleg nem gondoltam másfél évvel ezelőtt, hogy megkedvelem a rasztazenét. Most már boldog vagyok, ha csak azt kell hallgatnom Mimm úr miatt. Születése óta simogatom altatáskor a hátát, és bár korábban volt rá példa, már minden este tudatosan visszasimogatja a lapockám, és néha megfogja a kezem, amit szintén simogat. Ez végtelenül kedves, az egész napos stressz után elképesztően megnyugtat.

A sajátszoba-belakás legnehezebb részével pedig nagyjából megvagyunk, asszem. Az első hetekben még Mimmerrel aludt Virág, mostanra viszont sokkal nyugalmasabban telnek az éjjelek. Amikor este brassói medvetáncolva álomba ringatom, többnyire ő mutatja meg, hova tegyem le a plüsscsirkéjével. Aztán alszik kilenc-tíz órát, és csak egyszer-egyszer sír föl, de simán visszaalszik. Ez mondjuk elég király állapot. Bízzunk benne, hogy sokáig így marad.

Mindezek mellett más miatt is nagyon büszkék vagyunk Mimóra. Vendégségben voltak Virággal, ahol sok villogó, meg zenélő műanyagjáték volt. Mimzinek ezek nagyon tetszettek. Nálunk is sok játék van, de alapvetően azok csöndesek. A hirtelen ingercunami ellenére, amikor megunta a habzsidőzsit, mondta, hogy cipő, visszatette a cuccokat a helyükre, és simán, minden hiszti nélkül eljöttek. Azért ez elég nagy dolog egy huszonegy hónapostól.

Frankón ránk szól #papinapló 93.

Amikor Mimó már közel járt a megszületéshez, meg főleg utána, nagyon sokan elmondták a gyereknevelős történeteiket. Nincs annyi tárhelye a blogomnak, hogy leírjam az összes tanácsot. A javát azóta el is felejtettem, de most eszembe jutott az egyik. Egy többgyerekes nagymama mesélte, hogy be kell vallania, hogy számára a gyerek akkor kezd izgalmas lenni, ha elkezd beszélni. Akkor azt hittem, nem értem mire gondol, hiszen még alig volt a kezemben a saját kisfiam, minden izgalmas volt. Még a puki is.

Továbbra sem értek vele egyet, de azt hiszem, már tudom, mire gondolt. Amit Mimm csinál, még nem nevezném beszélgetésnek, hiszen nem összefüggőek a szövegei. Viszont be nem áll a szája egész nap. Mondjuk, régóta ez van, már többször írtam róla. Most azonban már ott tartunk, hogy nem csak néhány szóról tudjuk, mire gondol a költő, hanem egyértelműen, szinte kivétel nélkül meg tudja magát értetni. Láthatóan folyamatosan szondázza, mit hogyan csinálunk, és ha nem az történik, ami ezek alapján elvárható, akkor ránk szól. Vagy éppen a gumiállatkáit rendezi szépen sorba teljesen egyedül. Ez egyébként a házimunka-mániájával ötvözve még jó is lehet. Vicces lesz, ha nagyobb korában majd példás rendet tart. Nekem is volt ilyen, mindent élre állítós korszakom, de sokkal később. Aztán, amikor a rendelkezésemre álló helyemen a tárgyaim száma elérte a kritikus pontot, az egész rendszer összeomlott. Néha még most is próbálkozom, de Virág mindig kinevet, hogy túl rendmániás vagyok (inkább kényszeres – a szerk.). Pedig egyszer már elhangzott tőle, hogy milyen jó érzékem van a dolgok elhelyezéséhez. Mindegy is, ilyen a papisors.

Ha inna Mimm, de nem a kulacsát akarja használni, kimegy a konyhába, és megmutatja, hogy szüksége van egy szívószálra az iváshoz. Azt is elmagyarázza, amikor a mamája tojffint (muffin sütőformában készült omlett) készít, hogy nem csak úgy simán feltörni kell a tojást, hanem oda kell verni a konyhapulthoz. Azt is jelzi, ha banánt akar enni, hogy Virág harapja le a végét, hogy kinyíljon. Híresen mindenhez a fogaim használom eszköznek, de mondjuk ezt pont nem értem. Hiszen a banán éppen olyan gyümölcs, amin van beépített nyitó a végén. Mindegy is, egy hülyeség. 

A legjobb, hogy már nem csak huhog, ha valamelyik kedvenc dalát akarja hallgatni, hanem az új favoritnál megmutatja, hogy az Alma együttestől a Khumba című videoklip werkfilmjét szeretné látni. Ennek az elején a rapper srác viccből úgy tesz, csak a kezével, mintha asztmapipát szippantana. Ezért Mimó is szabályosan úgy tesz. Teljesen hihetetlen, hogy az egészből ez az egy, amúgy nem fontos jelenet ragadt meg benne. Pedig egészen biztosan nem tudja, mi az az asztmapipa.

Most kicsit büszkélkedek. Virág a kevéske szabadidejét, amikor Mimó épp nem pörög a saját tengelye körül, igen hasznosan tölti: kezdetben mindenféle állatkákat, most meg a legkülönbözőbb kosarakat horgol. Mint például ezt a pelenkosarat:

Mimó belakja a saját szobáját #papinapló 92.

Van az úgynevezett matatófal, amire a szorgos szülők mindenféle eszközöket szerelnek fel, hogy azon tanulják meg a gyerekek, mit hogyan kell használni. Kapcsoló, kilincs, ajtólánc, ilyenek... Mimó, bár szeret lámpákat kapcsolgatni, a kulcsokat és jackdugókat sokkal jobban szereti bedugdosni helyekre. Bárhova, ahova beférnek. Ezért Virág és az anyukája csináltak egy matatódobozt, amin csak lyukak vannak. Így azokba kedvére mindenfélét bedugdoshat.

Végre elkészült Mimó saját szobája. A régi kiságyát átépítettük még nem nagyággyá, de már az egyik főrácsot kibontottuk. A játékait is áttelepítettük hozzá, és építettünk neki polcos szekrényeket is. Az ebédlőasztal is felszabadult végre másfél év után, mert a pelenkázó apparátust a komódján alakítottuk ki, amit az ablakhoz toltunk. Így kitekinthet, miközben cseréljük a gatyacsomagocskát. A falra pedig szupercuki, a netről gyűjtött rajzolt állatkás képeket és a festő nővérem Nyúlhálózat című képét tettük. Baromi jó lett szerintem.

A következő feladat, hogy Mimm tényleg magáénak érezze a szobát. Ez a projekt kapásból jól indult, és remekül halad. Sokszor oda megy be játszani, és csak néha kell a kint eldobált játékokat utána vinni. A lakás nagy részén hirtelen hatalmas rend lett. Jól meg is lepődtünk, milyen tágas tereink vannak. Az alvás kicsit bonyolultabbnak tűnt, hiszen a mostani ágya előbbi változataiban csak újszülöttként aludt, azóta hárman osztoztunk a mi ágyunkon.

Persze kiderült, hogy a vártnál egészen más miatt bonyolult ez a történet. Mimzi az első éjszakától a saját ágyában alszik, mert miután elaltattuk, oda tesszük le. Az ágy előtti puha szőnyeg alá betettük a korábban egészen máshol használt habtapi réteget, hogy ha napközben vagy éjjel elesne, puhára érkezzen. El amúgy nem esik, mert ügyes, de éjjel szívesen lemászik, így reggelente általában ott találjuk meg.

Simán átalussza az éjszakát a szőnyegen. Néha Virággal együtt, akiről kiderült, hogy sokkal kevésbé van fölkészülve arra, hogy Mimmer külön aludjon tőlünk, mint a kisfiam maga. Ezért azt beszéltük meg, hogy ugyan a gyerekágyba fektetjük az alvó Baba urat, és ha éjjel fölkelne, ő megy visszaaltatni. Ha nagyon nem sikerül, ott marad vele összebújva. Nem mellesleg, már megesett, hogy saját lábán ment lefeküdni, amit igazi történelmi sikernek éreztem. Ezek a nagy dolgok.

Reggelente nem ritka, hogy mindkettőjüket a földön fekve vagy a kanapén találom meg, miközben Pizsi, a macskánk meg ott héderel mellettem a felnőttágyban. De volt olyan is, hogy arra keltem, hogy megint köztünk alszik Mimmer. Virág állítja, nem tudja, hogy került oda. Szerintem ő hozta át éjjel reflexből. De mindegy is, így kaland az élet.

Minden és az ellenkezője sem #papinapló 91.

Durván fokozódik a dackorszak, Mimó már önmagával is ellenkezik. Elkeseredetten kiabálja például, hogy Hinta! Hinta! Hinta!, aztán amikor be akarjuk ültetni, még hevesebben tiltakozik ellene. A végén meg kiszállni nem akar. De a gyakori dacolások között ott van még a Hú! felkiáltás is. Ezzel altatáskor Bruno Mars vagy Justin Timberlake dalát kéri, amiben huhognak. Esetleg Israel „IZ” Kamakawiwoʻole ugyancsak huhogós dalát. Szóval végig kell ezeket próbálgatni, aminek általában az a vége, hogy valami tök mással megelégszik. Eljutottam oda, hogy ha az mondjuk Marley bácsi csimpolyazenéje, akkor már boldog vagyok. Ezt sem gondoltam volna.

A fürdéssel is volt fennakadás. Úgy menekült a fürdőszobától napokig, mintha valami szörnyűség lenne ott. Pedig nyilván nincs, csak éppen ezt találta ki. Aztán, amikor meguntam ezt a lehetetlen állapotot, mondtam Virágnak, hogy Baba úr márpedig fürdeni fog. Aztán persze a lágy zuhany után már kijönni nem akart a kádból. Viszont cserébe az eddigieknél is bújósabb és puszilkodósabb lett. Legalább. Így enyhíti az őrületünk.

Eredetileg Virággal közösen szerettünk volna mindketten esküvői tetkót. Mivel azonban másfél hónappal a lagzi utánra volt időpontunk, csak Mr. Fusion, a robotom készült el akkor. Mimó már a nászúton bekopogott, terhesen a tetoválás pedig nem ajánlott, de még szoptatás alatt sem. Így ez a sztori egészen mostanáig húzódott. Sőt, a tágra tárt időablak miatt már nem is esküvői, hanem szülinapi tetkó lett belőle.

Amíg Virágot hímezték, Mimóval pasinapot tartottunk. Találkoztunk az egyik tesómékkal, de előtte elmentünk mekizni. Ketten még soha nem voltunk, így legalábbis nekem ez egy fontos móka volt. Papával nagyon sokat jártunk bigmacezni, de először Mamával toltuk a sajtburgert a Nyugatinál, amikor megnyílt, valamikor '90 körül a McDonald's. Egy nyári táborból hazaérkezve ez volt a meglepi. A mostani akciónk vége az lett, hogy Mimó végtelenül cukin belealudt a burgonyába két falat között, így újra segítségemre sietett az egyik kendő. Nem győzöm méltatni ezeket a végtelenül egyszerű, de roppant hasznos eszközöket. Szerencse, hogy Virág igazi hurcibubus, ezért van is mindenféle hordozónk. Mind közül nekem a karikás kendő jön be legjobban továbbra is.

Először úszott egyedül Mimó #papinapló 90.

Óriási áttörés volt a múlt heti babaúszáson: Mimzi most először úszott egyedül pár métert, közben nagyjából helyesen lábtempózott éles helyzetben. Kezdetben nagyon nem akarta felvenni a karúszókat, végül persze felkerültek rá, amitől kicsit megijedt. De csak annyira, amennyire az normális ilyen esetben. Megnyugtató, hogy nem esett kétségbe, hanem nagyjából fél perc után elkezdett lábtempózni. Mivel beugrani már nagyon ügyesen tud a medencébe, ha ott vagyok, hogy elkapjam, nyilván nem lehetett kihagyni a csobbanást. Most ettől is félt kicsit, mert tudta, hogy más a szitu. Amióta megszületett, először látszott rajta, hogy igazán izgul valami miatt. Végül kis segítséggel négyszer is beugrott. Az elején még csöppet kétségbe volt esve, a végére azonban csak a szemében látszott a bizonytalanság, mert közben nevetett. Úgy érzem, tavaszra rendben lesz, Kínában izzíthatják a strandkellék-gyárakat, mert szükségünk lesz saját karúszókra.

Nem valószínű, hogy ez az élmény megmarad Baba úrnak, bár ki tudja. Nekem is az egyik meghatározó gyerekkori élményem a karúszókhoz kötődik. Igaz, nem húsz hónapos, hanem hatéves voltam, amikor Jugoszláviában, Hvar szigetén nyaraltunk a nagy családdal. Úszkáltunk a tengerben, ám egyszer csak Papáék azt vették észre, hogy egyre beljebb megyek, de nincs rajtam az egyik karúszóm. Valahogy lejött rólam és elsodródott, én meg vissza akartam szerezni, ezért utána úsztam. Nem az történt, hogy hirtelen úszóbajnok lettem, hanem a só volt a barátom, ami fenntartott úgy, hogy alattam amúgy tizennyolc méter mély volt az Adria.

Vannak önbeteljesítő történetek, amiket addig nem hiszel el, amíg meg nem történnek veled. Egy gyerek esetében ilyenből akkor van különösen sok, ha van az emberhez közelálló szülő barát és/vagy kolléga. Nekem mindkettő van, így számos várnivalóm akad. Ezek közül a múlt héten kettő is berobbant.

Az egyik: a csoki. A kollégám mesélte még Mimó születésekor, hogy lesz majd olyan, hogy dugdosok magamnak túrórudit, vagy bármi nasit, és amikor titokban rácuppannék, hirtelen megjelenik a csemete, és onnantól buktam a fincsit. És persze igaz: pár hete rászoktam a jégkrémfagyira, Mimm pedig a lakás másik végéből simán meghallja, ha nyitom a mélyhűtőt. Nem tudom elég csöndben csinálni, de nem is akarom igazából, mert annyira cuki, amikor mondogatja, hogy „nyámi-nyámi-nyamaaa”.

A másik ilyen: az orrszívó porszívó. A csokis kollégám arról is mesélt a kezdetekkor, hogy az elején teljesen normális, hogy a fiam gyűlöli. Elmúlik, sőt az ő gyerekei már maguknak szippantják a taknyot. Ha még nem is ennyire idilli a helyzet, de jól haladunk. Mimmer, ha taknyos, megjelenik a porszívóval, meg az orrszívó toldalékkal, és nyújtogatja nekünk. Aztán persze kiborul, ha elkezdjük használni, de már nagyon közel vagyunk az önszippantáshoz.

Búpipi #papinapló 89.

Azt gondoltam, hogy a dackorszakkal megszívtuk, de ez van, majd túl leszünk rajta pár év múlva. Nem is gondoltam bele hirtelen, hogy eddig mindössze nyolc foga van kint Mimónak, és csak most jön a durva világ. A múlt héten aztán egyből kapcsoltam, mert szegény kisfiam nagyon szenvedett a hátsó fogai miatt. Megindultak. A kín miatti vergődés ötvözve a dacolással... Szóval megadurva hetünk volt, éjjel-nappal. Ami viszont jó hír, hogy Mimm hajlandó újra beleülni a babaverdába. Az elmúlt két hónapban ilyenre nem volt példa. A nagy szabadságot megérezve, úgy gondolta, hogy övé a Világ. Gyalog. Gondolom rájött, hogy mégsem akkor buli ez, mert fárasztó. Mi meg örülünk.

Mimmer első szavai között volt a repülő, de aztán valamiért nem használta. Nem úgy, mint mostanában egy saját szót, ami a bú, mint hangos gép (autó, vízforraló, hajszárító) és a pipi, mint madár szavak egybefonva. Így lett mimóul a gépmadár: a búpipi. Persze, ez nem tűnik nagy dolognak, de mégis az, hiszen magától alkotott valamit, amit logikusan épített föl. Ismerek olyan felnőttet, aki ennél hülyébb.

A háztartási teendőkben ott tartunk, hogy ha Virág leszedi a fregoliról a megszáradt ruhákat, és ad egy pakkot Mimónak, ő boldogan segít a célhelyre juttatásban. De nem ám csak úgy viszi a ruhákat, mint pár hete a zacskónyi krumplihéjat, hanem megfontoltan, igazi ügyként kezeli a feladatot. Ha például leesik egy-egy zoknigumó, nem hagyja ott, hanem, ha visszakapja, odaszorítja az álla alá a cumót. Látszik, hogy tényleg nagyon fontos neki, hogy segítsen, főleg a mamájának.

Ha pedig megkérjük rá, már ellenkezés nélkül is elfoglalja magát. Az egyik reggel például két szobával arrébb találtam meg, ahogy belefeledkezve a világba, elmélyülten nyomkodta a dudut. Jó, oké, nem biztos, hogy épp a tablet a legmegfelelőbb játék egy másfél évesnek. De mindig arra gondolok, hogy miért ne lenne jó, ha ismeri és tudja használni, mire óvodás lesz. A lufis, meg a minyonos játékot már most simán elindítja, a rajzolósban még segíteni kell, de azt is nagyon szereti. Az általa készített töménytelen fénykép között pedig néha vannak egészen jók. Ami nagyon fontos volt, hogy az internetet lelőttük róla, hogy ne vásárolgathasson össze-vissza véletlenül mindent. Az pedig külön olvasztóan cuki, ahogy mindenen, de tényleg mindenen, a tableten is állandóan telefonál. Közben úgy magyaráz a kezével, mint telefonálás közben a mamája.

Nekünk is sokkal egyszerűbb lett volna az életünk, ha nem kamaszként találkozunk komolyabban az úgynevezett számítástechnikával (vajon ez még egy élő kifejezés?). Mondjuk a többiek is így voltak vele, szóval nem voltunk lemaradva. Emlékszem, hogyan tanították akkoriban az isiben a 3.1-es Winfost, sőt, még az egyetemen is a tananyag része volt a Word. Visszagondolva ez nevetséges, de kétségtelenül szórakoztató volt megcsinálni a feladatokat a lányoknak, amikor egy-egy (!)kinyomtatott(!) lapot kellett lekopizni. Szóval, ha Mimm tudja majd kezelni a kütyüket, az jól jöhet majd neki ismerkedéshez. Haha.

Dackorszak is Coming #papinapló 88.

Szóval dackorszak. Úgy tűnik, elkezdődött. Belegondolva, már hetek óta tart, csak eddig még viccesnek gondoltuk, ahogy Mimó NEM!-et mondogat. Miért is lenne ez AZ, hisz még olyan kis picurka. Aztán a NEM! mostanra sok NEM! NEM! NEM! lett, és azon kaptam magam, hogy esténként vitázunk, és végtelenül ismételgetem robothangon: Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Ő meg darálva sorolja az összes lehetőséget, amit szeretne alvás helyett: Isz! (ivás) Nyaminyama! (evés) Dudu! (tablet) Húúú! (csimpolyazene) Hintó! (hinta) Cipó! (cipő). Szóval tökmindegy, hogy mi, csak bármi más. De úgy tűnik, van megoldás: a bunkizás. Ha letakarom magunkat a takaróval, és sátrazunk alatta, akkor csöndben marad, és gyorsan el is alszik. Majd építek neki valamit, ha átköltözik a saját szobájába.

Ez van, most az a feladatunk, hogy úgy vészeljük át a következő időszakot, hogy elsősorban Mimm lelke ne sérüljön, hanem épüljön, és a miénk is ép maradjon. Ez az egész amúgy teljesen normális, jó esetben mindenki átesik rajta. Tulajdonképpen határvillong, próbálgatja, mire képes. Azaz épül-szépül a személyisége. Közben még az eddigieknél is cukibb. Láthatóan igényli a sok puszit és általában a közelségünket. Meg a csikit, ami nagyon fontos.

Csak attól félek, nehogy hülyeséget csináljon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha olyan, mint én, erre sajnos van esély. Egyszer csemetekoromban, amikor Mama dolgozni ment, úgy kiborultam, hogy bikából beöklöztem a bejárati ajtón az üveget. A csuklómon azóta is van egy nagy heg, nem messze az ütőeremtől. Nagyon gondolkodom rajta, hogy a készülő gyerekszoba ajtaján valahogy lefedjem az üveget egy lepellel vagy kartonnal. Egy biztos: a legjobb, ha keresek gyorsan egy bohócot, aki megtanít jó pofát vágni mindenhez. Sőt, mindenhez is!

Amíg Virág szerel, a fiúk a konyhában hermelnek #papinapló 87.

Felpörgött a gyerekszobaprojekt. A bútorok nagyjából megvannak, és a berendezés nagy része össze is állt. Ebben főleg Virág jeleskedett. Annyira élvezi, mint gyerek a legózást. A program első napján csodálattal néztem, ahogy tüsténkedik, és Mimó is úgy érezte, hogy nem maradhat ki ilyen izgalmakból. Azt a feladatot kapta, hogy adogassa a tipliket, amit olyan komolyan vett, mintha minimum ő szeretné bezsebelni a hónap élmunkása elismerést. Másnap Viru már egyedül rakott össze egy komplett polcot, amíg én Mimmerrel hermelint varázsoltam a konyhában. Ha így haladunk, hamarosan beköltözhető lesz a szoba. Szegény Pizsi, a macskánk most egyedül bitorolja a területet, és még nem tudja, de szerintem már sejti, hogy véget ér a nyugalma.

Fejlődéspszichológiai szempontból megnézték, hogy áll Mimzi. Nagyon büszke vagyok rá. A feladatokat remekül megoldotta, például a kockákat úgy pakolta sorrendbe az utasítások szerint, mint egy kockabűvész. Mondjuk a randa piktókon nem ismerte föl a kutyát. De ez nem para, mert a könyvekben, meg persze a valóságban ez nem okoz neki gondot. Sőt, állandóan vau-vauzik, ha a távolban feltűnik egy eb, meg a liftben is, mert a reklámmolinón van néhány. És nem csak a saját testén, de képen is simán megmutogatta, hol vannak a kezei, a lábai, a fülei és a szemei az ábralánynak. Meg persze a pocakja. Nem mintha nem tudtuk volna ezeket, de azért jó érzés, hogy a pszichomókus néni is így gondolja.