Az óraátállítás a madarakat is megzavarja #papinapló 58.

Nagyon szeretem a vonatokat. Főleg a kicsiket. Szerencsémre Viru emiatt nem néz teljesen hülyének, csak megértően tekint a hóbortomra. Tavaly már voltunk a Királyréten családostul, ám akkor Mimó még nem igazán értette a lényeget. Most azt találta ki Viru, hogy menjünk Márianosztrára, az egyik kedvenc vonalamra. Már sokkal érdeklődőbb volt a kisfiam, így végre felbuzdultak bennem az apai ösztönök, és láttam a jövőt, amiben együtt járjuk az ország kisvasútjait. Meg persze az utca végi vonatgyárba is szeretném majd elvinni, ha már akkora szerencsénk van, hogy itt lakunk mellette.

Velünk jött Kinga, Csabi és a gyerekek is. Ez több okból nagyon jó. Egyrészt, mert Csabi sokkal régebben barátom, mint nem, így minden közös kalandunknak nagy a súlya. Másrészt régi álmom, hogy a gyerekem a barátaim gyerekeinek is legyen a barátja, hiszen az nekik is és nekünk is nagyon jó lesz. Nyilván eredményről most még korai lenne beszélni, de az biztos, hogy minél több ilyen értelmes és izgalmas programot csinálunk együtt, annál valószínűbb, hogy összecimbiznek a kölykök.

Nosztrán találtunk egy szupi játszóteret, ahol a gyerekek különféle csúszdákon vagánykodhattak. Elég menő látni, hogy Mimzi pár hét alatt mennyire megszerette a témát. Olyannyira, hogy kicsit sem fél, ha felültetjük rá, sőt, nekünk kell rohannunk, hogy lent el tudjuk kapni. Ha legközelebb megyünk vízividámparkba, már igazi mestere lesz a lecsúszásnak. Kopi pedig megállapította, hogy egy jegesmedve vagyok, és ehhez végig tartotta is magát. Érdekes ez, mert néhány évvel ezelőtt egy kolléganőm ugyanezt mondta rólam. Minek vitatkozzak velük? Legyen igazuk.

A szomszéd városban is jártunk a család egy részével. Ez is igen jól sikerült, főleg Virunak, aki túlesett a trambulin-tűzkeresztségen. Olyan volt, mint egy cuki kislány, ahogy ismerkedett az eszközzel. Imádtam, ahogy ugrált. Mimó pedig végre igazán közel került valódi kutyákhoz. Már egészen sok állat hangját tudja utánozni, de azokat főleg képről, plüssállatkákról vagy távolról ismeri. Most megismerkedett két felnőtt szemmel is nagy, de jámbor kutyussal. Egy kicsit furán nézett rájuk, amikor odahajoltak hozzá, de nagyon közel engedte őket magához. Egy pillanatig nem akadt ki. És hogy mennyire vicces alak Karma úr: találtunk egy csapat jegesmedvét is. Persze szobrok, de semmi keresnivalójuk a Duna-parton. Az ki van zárva, hogy ez véletlen egybeesés az előző napi gyermeki megállapítással.

Túlestünk a harmadik családi óraátállításon is. Nagyon utálom ezt a manipulálást az idővel, mert mi még csak-csak túltesszük rajta valahogy, de a gyerekeknél ez bajosabb. Hetekig rettegtem, hogy Mimó kiakad majd tőle, úgy gondoltam, hogy teljesen felborítja majd a napi rutint. Reggel még nem is volt nagy baj, csak a gyerekek ásítoztak a babauszodában. Ez inkább vicces volt. Azonban este már kiütközött az időhamisítás átka. Mimzi – amúgy teljes joggal – nem akart elaludni, hiszen az ő biológiai órája szerint még korán volt. Végül megint Bob Marley bácsi segített: a lehúzott redőnyöknél álomba ringatta Baba urat az unalmas zenéjével. Gyerekkoromban Papa azzal szívatott, hogy az óraátállítás a madarakat is megzavarja. Ez persze csak vicc volt, de egy kisgyereknek tök logikusan hangzik. Olyan hatéves lehettem, amikor rájöttem a turpisságra. Kíváncsi leszek, hogy Mimm mikor érti meg, hogy ennek semmi értelme. Mert nyilván elsütöm neki is ezt a poént. Muhaha.

Ezt a szabit kimaxoltuk #papinapló 57.

Vitathatatlanul ez volt a kisfiammal az eddigi egyik legjobb hetünk.

Az egész az első közös családi nyaralásunkkal kezdődött. Erről már írtam. Annyit még hozzáteszek, látva az eredményt, hogy hiába fürdetem majdnem mindig én, aztán együtt alszunk hárman éjjelente, a hét közbeni munka miatti kevés együtt töltött időt pedig hétvégén pótólom, ez a párnapos kiruccanás nagyon fontos előrelépés volt a kapcsolatunkban.

Azóta már akkor is kiakad néha (csak kicsit), ha engem nem lát. Ezt eddig csak a mamájával csinálta. Hiányzunk neki, na. De egyértelműen sokkal könnyebben hagyja magát lefektetni, ha nincs a közelben Viru. A héten volt egy este, amikor a fürdetéstől, az esti etetésen át az altatásig mindent én menedzseltem, mert Virág mamiszabira ment. Nagyzolhatnék, hogy nem paráztam, de ez orbitális füllentés lenne. Igazi parapapi voltam, mert ha Mimzi kiakad, akkor nagyon sokáig ketten maradtunk volna nem túl boldogan. Ráadásul úgy, hogy éppen egy hetek óta tartó SM-shub végén jártam, elég roncs állapotban. De nem akadt ki Prüntyő. Sőt, nagyon sokat kacagott, más hangoskodás nem volt. Bob Marley, a legújabb papisegítő pajtásom pedig igencsak kivette a részét az altatásban az uncsi zenéjével. Igazán büszke voltam magunkra.

A héten voltak nagy kalandok is. Például az első komoly játszóterezés rugós dínóhintával és csúszdával. Végiggondoltuk persze, hogy mi lesz, ha nem örül majd Baba úr, de nyilván megint tévedtünk. Az imbolygó őshüllő is tetszett neki, a csúszdát pedig egyenes imádta. Egy dolgot bánok, hogy a malám elveszett a parkban, amikor odaadtam Mimmernek, mert annyira szereti. Én voltam a hülye, mert nem figyeltem eléggé, így a játszótéri fekete lik simán megette.

Most, hogy már kibukkant az ötödik fogacska is, elkezdtük bevezetni a fogmosást. Még nem komolyan, de azért tanítgatjuk Mimót. Ezt néha engedi, de azért inkább még nem. Az első napszemüvegét is megkapta, mert elkezdett erősen sütni a nap. Ez mondjuk egyáltalán nem egy sikersztori, mert nem hagyja magán pár másodpercnél tovább. De majd jó lesz egyszer csak.

A hétvége is mozgalmasan telt, nagy fotózás volt nálunk. Anita megörökítette Mimmert egyévesen. Nagyon sok kép készült, de ezekre még várni kell egy keveset.  Az öcsém, Löplő pedig 14 éves lett! Nagy dolog ez, hiszen már egyáltalán nem gyerek, hanem egy menő, vízilabdázó kamasz. Büszke vagyok rá, remek srác. Mivel ő is márciusi a kisfiamhoz hasonlóan, és Papa is egyből írt róla blogot anno, olyan érzés sokszor, mintha párhuzamosan nevelnénk a gyerekeinket, 13 év különbséggel. Sajnos megbeszélni már nem tudjuk ezeket, de jó érzés, hogy nagyjából egyformán gondolkodunk fontos kérdésekről.

Egy nagyon érdekes új szokása is lett Mimmúrnak: állandóan fel akar mosni, amikor megtalálja az eszközöket. De nem ám csak maszatol, hanem rendesen végigmegy a kiszemelt területen, és a vödröt is szakszerűen használja. Ennek eléggé örülök, mert nálam már biztosan fogékonyabb a témára. Így Virunak nagy segítség lesz, ha nem veszti el a lelkesedését nagyobb korára, és jó alap is lesz a zsebpénzszerzésre.

Áztunk, spáztunk, jót nyaraltunk #papinapló 56.

Mimó egyéves szülinapját családi nyaralással is megünnepeltük. 

Arra gondoltunk, hogy elég nagy már ahhoz, hogy elmenjünk pár napra kicsit zsibbadni. Mivel nincs autónk, úgy döntöttünk, csak nehézségeket okozna, ha messzire mennénk. Túl sok macera lett volna az utazással, meg az átszállásokkal. Úgy döntöttünk ezért, hogy bőven elég nekünk, ha a Keszifornia másik végén lévő vízi élményhotelbe megyünk. Ez pont arra volt jó, amire vágytunk. Nem akartunk se várost nézni, se kirándulni, egyszerűen csak pihenni, és a lehető legtöbb időt a medencékben tölteni. Már a nászúton is ez volt a legfontosabb szempont, ott azzal kiegészítve, hogy gyereket is szerettünk volna csinálni.

Most ez annyiban módosult, hogy az ott készült gyereket akartuk boldoggá tenni. Ez sikerült is. Mimzi napokon keresztül folyamatosan nevetett, a vizet meg nagyon élvezte. Azt nem tudjuk, hogy akkor mi lett volna, ha amúgy nem járna három hónapos kora óta babaúszni, de gyanús, hogy legalábbis az elején sokkal jobban meg lett volna szeppenve. Ehelyett imádta a menő, szülinapjára kapott, de csak most átadott repülőgép-úszógumiját, meg a pancsolást.

  

Attól nagyon féltünk, hogy mi van akkor, ha utálja majd az új, ismeretlen helyet. Hatalmas szerencsénkre Baba úr egyáltalán nem zavartatta magát, azonnal befoglalta az egész szobát.  Ahhoz, hogy komfortosan érezze magát, az is kellett, hogy Viru előrelátóan elhozza a kedvenc játékait. Le és föl rohangált négykézláb, és mindent jól megnézett. A konnektorokat is, amiket gondosan bedugaszoltunk, arra az esetre, ha megtalálná őket. Igazunk lett. Az alvással sem volt semmi gond. Sőt, hosszú idő óta többször is sikerült tíz óránál is többet aludnunk.

Az a jó az ilyen babarát szállodákban, hogy arra is gondolnak, hogy néha jó kijönni a vízből. Ennek köszönhetően Mimm végre, életében először legózott. Jó, csak bontotta a kockákat, de majd az építést is megtanulja, ha nagyobb lesz. Viszont a játszórészen összebandázott egy nagyjából kétszer annyi idős kisfiúval, akivel jól kiegészítették egymást: amit Mimó lebontott, azt a kisfiú felépítette újra és újra.

Két kislánnyal is barizott. Az egyik már jó nagy volt, legalább hároméves. Mindenhova ment a kisfiam után, és szórakoztatta. A másik lányka orosz volt, és lelkesen magyarázta saját nyelvén Mimónak, hogyan kell használni az érintőképernyőt. Ő ezt egészen biztosan nem értette, de ez nem érdekelte, csinálta, amit gondolt. Végtelenül cukik voltak, ahogy gond nélkül túlléptek a bábeli zűrzavaron.

A játszóház sarkában voltak a golyók. Ide én nem fértem volna be, de Viru szívesen bement, mert régóta szerette volna kipróbálni. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kicsi lány, akinek régi álma teljesül. Imádtam nézni, ahogy ketten fetrengtek a színes gömbök között.

Szülinapi babacsintatorta #papinapló 55.

Eddig csak sejtettem, de most már tudom is, mekkora öröm Mimó szülinapján úgy kelni, hogy amikor mellettem felül az ágyban még kicsit kómás fejjel, megölelem, megpuszilgatom, és azt mondhatom neki, hogy „boldog szülinapot, kisfiam”. Nem tűnik nagy dolognak, pedig olyan érzés volt, mintha nem is lenne ennél fontosabb. Simán lehet, hogy nincs is.

Mozgalmas volt a hét, beszereztünk például egy új babahurcit. Bár ez így némileg túlzás, mert Viru volt, aki ezt lemenedzselte, én csak a színéről mondtam véleményt (ami olyan szép, hogy ihaj). Hetekig keresgélt, fórumokat és csoportokat böngészett, mire megtalálta a megfelelő és nem mellesleg elképesztően menő Babybooz típusút. A sima és a karikás kendőnél is az volt az érzésem, hogy ez valami olyan, mint nálunk, pasiknál egy kütyü alapos kiválasztása. Már látom, hogy ez bizony egy nagybetűs csajos ÜGY. Olyan gondossággal foglalkoznak ezzel a nők, mintha valamilyen ritka fontos ékszer lenne, amit akkor vesznek föl, amikor a bálba mennek. Kicsit irigyeltem is Viru boldogságát, amikor csillogó szemmel kibontotta a csomagolást.

A héten nem csak Mimmúr első szülinapja volt, de az első meplepi zsúrja is. Ezt még csak szűk körben ünnepeltük a nagyikkal. Ezzel már most előrébb tart Mimm, mint én valaha, mert nekem 35 év alatt még soha nem volt meglepetés bulim. Viru sajátfejlesztésű babacsintatortát készített. Ez olyan összetevőkből áll, amiket már a kisfiam megehet, és szívesen is adunk neki, mert nem egészségtelenek. Így kell elképzelni: három szív alakú balatoni palacsinta zabpehelylisztből, házi babaracklekvárral kitöltve a hézagokat, banánpürével leöntve. A nagyok parfait tortát kaptak, miattam. Ez azért alakult így, mert amikor Viru még terhes volt, fogadtunk, hogy Mimó megszületik-e már februárban, vagy átcsúszik márciusra. Két nappal nyertem. Ha az első változat lett volna a nyerő, akkor Virág kedvenc – túrós-málnás – szülinapi tortájával ünnepeltünk volna, így viszont az enyémmel. Mivel nyári gyerek vagyok, a fagyitorta lételemem, hogy túléljem a hőséget. Haha.

A köszöntésen Pesti Papó elszavalta a külön Mimzinek írt versét. Ez is ügy ám, mint a hurci. Amikor a húgom 21 évvel ezelőtt egyéves volt, írt egy rövidke, de ütős versikét, ami azóta elhagyhatatlan része lett a kishúgom szülinapjainak. Mimó születésénél egyből megkértem, hogy az unokájának is írjon egyet. Meg is tette pár nappal később, de csak most árulta el, hogy mi is meglepődjünk.

Ezt a kis feleségem írta Mimzi első szülinapjára. Hazudnék, ha azt mondanám, nem mümükézett be tőle a szemem, amikor olvastam. Már nagyon sokan látták, de a Facebookon ha nem is veszik el, mindenesetre egy idő után nehéz lesz megtalálni. Ezért ide teszem, hogy megmaradjon:

Emlékszem, pont úgy volt, mint a filmekben. Hétvégén, éjszaka, egy téves riasztás után hazamentünk még egy picit, majd indulhattunk is vissza.

Emlékszem, ahogy álltam az ebédlő közepén, nagyterpeszben, csobogó magzatvízzel. 
Emlékszem, ahogy reszkettem a fürdőkádban, pedig már indulni kellett volna.
Emlékszem, hogy még éjszaka volt, mikor bementünk, sötét volt a kórház és egészen üres.
Emlékszem, hogy a mellettünk lévő szobában üvöltött egy másik szülő nő. Nem tudtam eldönteni, hogy hol tart, és hogy én is ilyen hangokat adok-e majd ki.
Emlékszem, hogy fogtuk egymás kezét Papzival, percekre aludtunk el felváltva.
Emlékszem, előtte milyen jó ötletnek tűnt a labda, amikor meg élesben a szülésznő mondta, hogy akkor próbáljuk meg, mocskosul csak feküdtem volna tovább.

Emlékszem, hogy mindenki dicsért, hogy jól haladunk.

Emlékszem, mikor megérkezett Szuperdoktor, ahogy üldögélt az ágyam szélén.
Emlékszem, ahogy lassan nappal lett, kint világos, felbolydult a kórház, aki arra járt a folyosón, benézett és mosolygott.

Emlékszem, mikor Szuperdoktor azt mondta 5 órai vajúdás után, hogy vagy most kényelmesen megyünk a műtőbe, vagy később kapkodva. Még nekem kellett szinte vigasztalnom őt is, meg a szülésznőt is. Papzi annyit mondott „legalább lesz még egy tetkód…”. Egyáltalán nem voltam szomorú vagy ijedt, úgy éreztem, hogy nem bírtam volna tovább. A Te egészségedet pedig nem akartam kockáztatni.

Emlékszem a műtőre, az előkészítésre, ahogy üldögélek a műtőasztal szélén a kórházi hálóingben, ami nem ért össze elöl. Körülöttem a hétvégéről beszélgettek, meg valami autóvételről.
Emlékszem, ahogy megjelent Szuperdoktor már beöltözve, és ahogy azt mondja: „Most pedig bekenjük a pocakját napocska színűre.” (Néha kicsit bízom benne, hogy azóta valahonnan mosolyogva figyel téged a két nagypapiddal együtt, ahogy okosodsz, fejlődsz.)
Emlékszem, mikor meghallottam a fejemnél Papzi hangját, nagyon megörültem neki. Balról a szülésznő egy törlővel várakozott, oda már Téged vártak. (Állítólag nászéjszakás sztorikkal szórakoztattam a műtőt, erre őszintén nem emlékszem.)

Emlékszem, hogy azonnal felsírtál, nem kellett rá várni, mint a filmekben. 
Emlékszem, hogy először úgy találkoztunk, hogy odatartottak a fejemhez. Nagyon sírtál, nekem mindkét kezem a paraván alatt volt, és csak azt tudtam ismételgetni, hogy „szia”. Hangok biztattak, hogy pusziljalak meg, de akkor még olyan fura volt.

Torokszorító, hogy már egy év eltelt azóta. Az, hogy mennyi mindent történt már, mégis milyen kicsi része ez a mi közös történetünknek. Boldog születésnapot nekünk, édes kisfiam, olyan jó, hogy pont bennünket választottál. <3

Hihetetlen, Mimó már egyéves #papinapló 54.

El sem hiszem, hogy holnapután Mimó egyéves lesz. A legérdekesebb ebben, hogy lépésről lépésre megvannak a fejlődési szakaszai, most mégis olyan, mintha mindig is ilyen lett volna. Pár év múlva ezt a kijelentésem nem is fogom érteni, mert akkor meg majd olyan lesz, mintha mindig is olyan lett volna. Amikor pár hete a sógoromékhoz mentünk megcsodálni az újszülött uncsitesót, egészen fura volt egy igen csöpp gyermeket a kezemben tartani. Pedig tényleg nem sokkal korábban a kisfiam is pont ekkorka volt.

Most meg már ott tartunk, hogy egészen komolyan észrevehető a személyisége. Varázsütésre megváltozott például az esti procedúra. Fürdés után jön a vacsora, de ezzel még nincs vége a programnak. Mimm leül a kanapéra, és hancúrozik még pár kört, mert az neki fontos. Odabújik nevetve a mamájához, aztán átrobog hozzám, és hozzám is odabújik. És ezt többször. Aztán közös családi éneklésbe fogunk. Nevezzük így, bár igazából valami egészen fura közös hangoskodás. Az egész azzal kezdődött, hogy Baba úr elkezdte utánozni a robotgép zúgását. Aztán Viru becsatlakozott. A vége az lett, hogy ha Virág elkezdi kiadni a hangot, Mimó csatlakozik, én meg rákontrázom, nehogy már kimaradjak egy ilyen jó buliból. Oké, ez még nem családi kánonban éneklés, de alapnak azért nem rossz.

A babajelnyelv használat is egyre csak bővül. A lámpa és a szopizás után a labda is bekerült a jel-szókincsbe. Sőt, a labdázás már szintén családi program lett, mert ha hárman körbeülünk, majdnem szabályosan gurítgatjuk ide-oda a felfújt gumibogyót. Néha meg cicáztatjuk Mimmert. Nagyon jót mulat azon, hogy próbálja elkapnia zsákmányt.

És eljött a bújócskakorszak is! Egyik reggel azt vettem észre, hogy Mimmúr eltűnt a spájzban. Nem egy nagy hely, szóval furmányosnak kellett lennie. Persze láttam, hogy kilóg a lába, de nem rontottam el a poént. Vártam hát egy kicsit. A következő pillanatban Mimó kikukucskált az ajtófélfa mögül nagyon mosolyogva, hogy megnézze, mi van, és nagyon nevetett, amikor észrevette, hogy lebukott. Másnap Viru a kisasztalból és a takarómból épített egy csodálatos odút, ami tökéletesen alkalmas a bunkizásra. A kisfiam egyből befoglalta a területet, annak ellenére, hogy eddig utálta az ilyesmit. Persze a lába innen is kilógott, ami elképesztően cuki.

Parapapi vagyok, már biztos #papinapló 53.

Tök jó programot talált megint Viru, ezúttal zenebölcsibe mentek Mimóval. Óriási szerencsére remekül szórakoztak. Ez azért fontos, mert korábban már próbálkoztak egy mondókás csoporttal, ám arról hamar kiderült, hogy egészen más világ, mint a családkám. Ez a mostani az utca végén lévő vasutas művházban volt, amit József Attiláról neveztek el. Amióta ezt megtudtam, nem tudom eldönteni, hogy a névadónak igazán kifinomult, abszurd humorérzéke volt, vagy egyszerűen egy műveletlen emberre bízták a feladatot. Bízom benne, hogy az első. Mindegy is, a lényeg, hogy Mimmer és Viru is nagyon jól érezték magukat, és ami fontos, hogy a foglalkozás vezetője kifejezetten szimpi volt. Ha szabin leszek, szeretném majd megnézni én is.

A következő nap folytatódott a pörgés. Amíg Virág fodrásznál volt, addig végre újra bevittem a kisfiam a munkahelyemre. Ezt már csináltam, és a jövőben is többször tervezem, mert reményeim szerint Mimm is örül neki. Amikor kölyök voltam, nagyon szerettem bejárni Mamához a fotólaborba, és Papához is a szerkesztőségekbe. Ez egészen varázslatos élmény egy gyereknek. Mindig lenyűgözött a képek szárítására használt gép működése, meg a furán érdekes illata. Az MTI híreit ontó telexgép előtt pedig nagyon szerettem feküdni és figyelni, ahogy végeláthatatlanul ömlik az infó. Egyszer pont lapzártakor voltam bent az egyik lapnál, és észrevettem, hogy mindenki tanácstalanul mörmög egy hírrel kapcsolatban. Én meg gyerekként elmondtam mindent, amit az ügyről tudni kell, mert történetesen nagyon érdekelt a téma. Viccelődtek is, hogy na, majd én is újságíró leszek. Ezt akkor kategorikusan elutasítottam, mert egészen az érettségiig biztos voltam benne, hogy óvóbácsi leszek.  Amikor azonban a raccsolás miatt ez nem jött össze, megfordult minden, és elmentem az újságíró suliba. Így megy ez. Mindenestre Mimzi nagyon élvezte, hogy nem csak cuki kollégáim vannak, de mindenféle térképekkel vannak teleaggatva a falak. És bár biztosan nem érti még őket, de mivel otthon is van ilyen, már gyakorlott tapicskoló. Neki még egy kis képtaperolás is óriási öröm.

A hét második fele sajnos nem alakult jól, mert Mimmúr benyelte az éppen turnézó vírust. Még mielőtt kidőlt volna, átragasztotta rám is, így szegény kis feleségemnek két pasi nyüglődését kellett elviselnie. Szerencsére Mimó megint lenyomta az egészet két nap alatt, mint ősszel. Jó tudni, hogy ilyen erős a szervezete. Rólam meg megint kiderült, hogy igazi parapapi vagyok, aki túlaggódja magát.

Mimerlin, Keszifornia legkisebb varázslója #papinapló 52.

Most már biztos, hogy érik a babajelnyelv-tanfolyam gyümölcse. Mimó egyértelműen jelzi a lámpa jelével, ha azt szeretné, hogy kapcsoljuk fel a villanyt. Sőt, azt is így jelzi, ha játszani szeretne Virág sötétben világító horgolótűjével. Imád vele megvizsgálni mindent közelről. Olyan, mint egy egészen picike varázsló, amikor lóbálja a ragyogó eszközt.

De már nem csak a lámpát tudja jelelni, kibővült a jelkincse: a szopizás jelét is megérti. Amikor látja, frankón izgalomba jön, mint én a Mekiben. Nagyon kíváncsi leszek, hogy lesz-e még több jele, vagy itt megállunk.

A hétvégén egy hosszú délelőttöt töltöttünk kettesben. Egyre kevésbé izgulok, ha ilyen van. Imádom figyelni, ahogy az okosodó és ügyesedő kisfiam egyre inkább kisfiúsodik. Sokszor esik meg, hogy teljesen magában üldögélve elmütyürkézik a dolgaival. Most például elvette a könyvet, amit együtt nézegettünk, és majd’ negyedórán keresztül lapozgatta, nézegette olyan buzgalommal, mintha egy jó regény lenne. Pizsivel is szoktak közösen játszani. Az egyik plüssegerét például nagyon szereti bedugdosni az aktuális cicadobozba. Nem tudom biztosan, mi a célja vele, de azt gondolom, egyfajta ajándéknak szánja.

Amíg mi fiús napot tartottunk, Viru elment egy táskakészítő workshopra. Számomra az ilyen kézműves rendezvények mindig misztikusak voltak. Titokban nagyon irigylem a kis feleségem, hogy nem csak türelme, de képzelőereje és kézügyessége is van hozzá. Amikor hazajött fülig mosollyal, nála volt a maga tervezte táska, ami használt molinóból és felújításnál használt reklám-védőhálóból készült. Csodálatos a női kreativitás, na.

A csillagokig és tovább #papinapló 51.

Amikor az embernek van egy gyereke, óhatatlanul is eszébe jut egy rakás ötlet, amit saját korábbi tapasztalatai alapján mindenképpen szeretne megosztani a csemetével.

Ilyen például az amatőr csillagászat. Amikor kölyök voltam, Papával sok éjszakán át ültünk a tahisi háza kertjében egy távcsővel, és lestük az eget. Borzongatóan csodás élmény volt, és persze rengeteget gondoltam arra, hogy „na, majd én jól fogok egy ufót”. Nyilván minden műholdra azt hittem, hogy repülő csészealj. A repülőkre viszont nem, mert biztos voltam benne, hogy bármikor látok egy repcsit a magasban, azt tuti, hogy a pilóta nagybátyám vezeti. Mint ahogy egy részüket bizonyára tényleg ő repülte az évek során.

Utoljára akkor használtuk azt a távcsövet, amikor az internet (és főleg a mobilinternet) hőskorában, a kilencvenes évek végén egy akkor újdonságnak számító digitális fényképezővel kváziélőben tudósítottuk Papával és a barátaimmal az INteRNeTTót a napfogyatkozásról, Tihanyból.

A Papinapló kapcsán megjelent velem egy interjú, amiben arról is mesélek, hogy majd szeretném, ha Mimóval lenne egy távcsövünk, és együtt fürkésznénk az eget. Ezt olvasta Bakonyi Ági, akinek éppen volt egy ilyen szuper eszköze, de ő nem használta, így felajánlotta nekünk. Ági a barátaim főnöke volt több helyen, így barátkoztunk össze nagyon sok évvel ezelőtt. Ez nem volt túl nehéz, mert mindig irigyeltem a pajtásaimat, hogy vele dolgoznak. Azt szerintem egyikünk sem gondolta, hogy egyszer egy ilyen véletlen miatt ekkora hatással lesz Mimm gyerekkorára. Az is kiderült, hogy az öcsémmel egyidős fia egy olyan vízilabdacsapatban játszik, ami a tesóm csapatának nagy riválisa. A világ márpedig icipici, és ha az emberek beszélnek egymással, mindig kiderül, hogy egy zsákfalunál is sokkal kisebb.

A múlt héten írtam róla, hogy Mimmer szinte azonnal bealszik a reggae zenétől, ha ringatom közben a hintában. A héten több alkalmam is volt tesztelni, mert úgy néz ki, lassan sikerül valami rendszert vinnünk a mamiszabikba, hogy Viru is elszabaduljon néha több órára. Az egyik hétköznap például este eljutott végre a zumbaórára, szombaton pedig a nap hasznos részét hármasban töltöttük a kisfiammal és Pizsivel. Nyilván kipróbáltam, hogy működik-e a bobmarley-elméletem. És igen, hibátlanul. Napszaktól függően egy-két vagy négy-öt dalt is meg kell hallgatni, mire édesen elszuszókál a hintájában. Bár eddig nem bírtam elviselni ezt a fajta zenét, az elmúlt hetekben egészen megkedveltem. Miközben ringatom Mimzert, én is teljesen lenyugszom tőle.

Erről eszembe jutott az egyik barátom papája, aki szintén a barátom sok ideje. Őt úgy ismertem meg, hogy járt a gyerekeivel, ezáltal pedig velünk Kispál koncertekre. Volt egyszer egy nagyobb beszélgetésünk a szülőségről, amikor mondtam neki, hogy sok szempontból ő egy példakép apa számomra, mert én is szeretnék majd a fiam barátja is lenni, nem csak az apja. Erre nevetve azt mondta, hogy ez úgy van, hogy hallgatja az ember ugyanazokat a zenéket, amiket a gyerekek, aztán egyszer csak megszereti őket. Asszem most ezzel a raszta csimpolyazenével pont így jártam.

Annyira unalmas, hogy Mimó rögtön bealszik tőle #papinapló 50.

Minden jel szerint megtaláltuk a villámaltatás titkát rejtő szelencét.

Egy véletlen zeneválasztás miatt Bob Marley válogatott dalait kezdte el játszani a gép, éppen akkor, amikor Mimót próbáltam elaltatni. A kisfiam pedig visongva tiltakozott az ellen, hogy akár csak pár lépésre is eltávolodjak tőle, hogy lekapcsoljam a rasztakirály csimpolyazenéjét. Szerencsénkre. Ugyanis az első dal után kábulatba esett, és hosszú időre elaludt a hintában. Ez persze lehetett véletlen, gondoltam, ezért egy másik napon kipróbáltam újra a módszert.  Ugyanaz történt, a második dal alatt már durmolt Mimzi. Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a fajta – szerintem – unalmas zene a hinta lengésével kombinálva beindít valami alvóreflexet.  Az az egy probléma van ezzel, hogy kénytelen vagyok én is hallgatni, mert magától nem leng a hinta.

Volt még néhány apróbb, de azért előremutató sikerke is héten. A hónapokkal ezelőtti babajelnyelv-tanfolyam gyümölcse például kezd beérni. Ha rákérdezünk, hogy hol a lámpa, Mimó már egyértelműen használja a jelet, vagy a csillárra mutogat. Ez persze csak kis siker. De siker. Közben meg úgy néz ki, mint egy kis filozófus, aki éppen hevesen magyarázza a bármit.

Egy másik, még nagyobb öröm, hogy láthatóan pár lépésnyire vagyunk attól, hogy Mimm kapaszkodás nélkül fel tudjon állni. Van egy doboza, amire mostanában egyre ügyesebben mászik föl. Az egyik ilyen csúcstámadás után egészen hosszú időre állva maradt, mindenféle kétségbeesés nélkül. Azóta többször megismételte a mutatványt. Ahogy ismerem, simán lehet, hogy a következő hetekben addig nem nyugszik, míg stabilan meg nem áll. Már csak egy hónap van hátra az első szülinapjáig, még az is lehet, hogy addigra a kizárólag kapaszkodva járás már csak emlék lesz. Vagy nem. Meglátjuk.

Volt egy nem túl sikeres esemény is a héten. Úgy volt, hogy az egyik este Virág elmegy zumbázni, amíg vigyázok Baba úrra. Akinek viszont ez az ötlet annyira nem tetszett, ezért addig sírt, amíg Viru végül otthon maradt. Egyszerűen nem volt szíve otthagyni Mimmert, mert nem lett volna kikapcsolódás, ha végig ez a tudat nyomasztja. Ez talán legközelebb már nem így alakul, ha bevetjük a reggae-mámort.

Két Mimó volt, és puszit adott egymásnak #papinapló 49.

Pár hete azon morfondíroztunk, hogyan lehet megtudni, hogy Mimó annak örül-e a tükörbe nézve, hogy önmagát látja, vagy annak, hogy egy másik babát. 

Azt az ötletet adták többen is, hogy rajzoljunk rá valamit, és ha az arcához nyúl, akkor tudja, hogy ő van önmagával szemben, ha a tükörhöz, akkor nem. Ez tök logikusnak tűnik, így Viru ki is próbálta egy kenőcspöttyel. Ennek annyira megörült a kisfiam, hogy puszit adott a tükörképének. Vagy legalábbis valami olyat csinált, amit ő puszinak gondol. Ezzel megint megkongatta a cukisággongot, de választ nem adott a kérdésünkre. Na, sebaj. Majd még próbálkozunk.

A fürdés egyre izgalmasabb. Szerintem már nem is nagyon emlékszik Baba úr az egy héttel korábbi kiskádjára, annyira belakta a nagykádat. De nem csak a tapicskolás tetszik neki, hanem végre megszerette a zuhanyt is. A vékonyka vízsugarakkal hosszan játszadozik. Sőt, kipróbáltam, mit szól, ha a csap vízsugara éri a hátát. Ahogy sejtettem, tetszett neki a megszokottnál árnyalatnyit erősebb vízmasszás is.

Szárazon is folyamatosan fejlődik Mimzi. Egyre ügyesebben tanul el tőlünk mindenfélét. Ha például megkérdezzük, hol van a cica, azonnal elindul Pizsi henyélőfotelja felé. De az indiános játékban is egyre vagányabb. Miközben félreérthetetlen csatahangot ad ki, tudatosan ütögeti a száját, ahogyan Winettouék tették. Nem lennék a sápadtarcúak helyében, amikor Pöszlékfej törzsfőnök feltűnik. A kukucsolásban pedig pár hét alatt odáig jutott, hogy bármi, de tényleg bármi, akár egy aprócska zsepi mögé is el tud bújni, hogy aztán nagyon vidáman sikongatva felbukkanjon. Sőt, a bujkálós játék közben Virág már hallotta, hogy teljesen tudatosan használja a kukucs „ku” részét. Kár, hogy nincs ilyen szó, lehetne ez az első, amit kimond.

A fog projekt is a menetrend szerint halad. A két eddigi kibukkant szépen növekszik, és újabb két versenyző is játékban van már. Meg van még kettő, amik láthatóan épp felkészülnek. Ez csak részben jó hír, hiszen nyilván öröm az ilyen látványos fejlődés. Virut viszont nagyon sajnálom, hiszen a fogak és a szopizás nem éppen mamibarát kombó. És persze az új fogakkal újra előjött a fájdalom is. Szegény Prüntyi néha elég rosszul éli meg ezt.

Nagyon tanulságos látni, ahogy Virág megpróbál a lehetőségekhez képest minél több hasznos dolgot tenni nap, mint nap, hogy ne szívja ki őt az anyaság a végletekig. A különböző mamás-babás tornák, a séták, a kötögetés és aranyos figurahorgolás mellett elkezdett keresni hasznos, csajos tevékenységeket. Nevezzük ezeket mamiszabinak, amikor pár órára el tud menni valahova nem játszós ruhában. Ötlet bőven van, a feladat most az, hogy kitaláljuk, hogyan lehet ezeket a programokat megvalósítani és bővíteni. Igazán ráfér, hogy kiszabaduljon kicsit a mókuskakerékből.

Egy újabb korszak vége, búcsúzik a kiskád #papinapló 48.

Döbbenetes változást hozott az új hét. Jó, oké, azért annyira nem döbbenetes, mindenesetre jó nagy.

Hétfőn kitalálta Mimzi, hogy elege van a kiskádjában a babáknak szánt adapterből. Ez a kis betét arra való, hogy ne kelljen a szülőnek a kezében tartania gyermekét, hanem egy viszonylag kényelmes, fotelszerű, és legfőbbképp biztonságos tartóban feküdhessen az ifjú fürdőző.  Ezt unta meg a kisfiam. Ficorgott, forgolódni próbált, és láthatóan nagyon nem akart benne maradni. Kivettem gyorsan, lesz, ami lesz, nagy baja a kis műanyag kádban nem lehet. Csakhogy ez a megoldás sem tetszett neki túlzottan.

Mielőtt egyből a mély vízbe dobtam volna (haha), vagyis a nagy kádba tettem volna Mimmert, elmondtam szülő ismerőseimnek a reformtervem. Ők azt javasolták, hogy az első néhány alkalommal fürödjünk együtt, hogy szokja az új helyzetet. Ez jogosnak tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy hosszú hónapok óta járunk babaúszásra, na nehogy már ne szeresse a vizet. Virág vett egy csúszásgátló gumiszőnyeget, aztán zsupsz, irány a habok közé. Akkor lepődtem volna meg, ha Baba úr kiakadt volna. De persze, hogy egyből lubickolni kezdett. Nem túlzás azt állítani, hogy megfordult minden pár nap alatt. Már nem kimászni akar a kádból, hanem a fürdés végén problémázik, mert nem akar kijönni a tutiságból. Ezt amúgy tökre megértem. A kiskádat meg majd nyáron erkélyi babajakuzziként hasznosítjuk.

A hét másik nagy élménye a medveotthon meglátogatása volt Veresegyházon. Azt nem mondanám, hogy túl sok mackót láttunk, hiszen kettő kivételével mind aludt. Január van, haló. Láttunk viszont farkasokat, ráadásul, épp etetés közben. Az a helyzet, hogy így, hogy rács volt köztünk, nagyon aranyosnak tűntek. De eszembe nem lenne akár csak simogatás miatt a közelükbe menni. Nekem már a kutyák is olyanok, akiket messziről szeretek, de ha közel jönnek, félek tőlük. Nagyon kevés időt töltettem együtt velük életem során, és akkor is igyekeztem elkerülni a kontaktust. Ennek az az oka, hogy egyszer egy általános isis kiránduláson megharapott egy blöki, és a fizika tanárom vitt be Trabanttal az ügyeletre. Ott egy csini nővérke akkora tűt szúrt a fenekembe, hogy egy életre elment a kedvem a kutyázástól. Tudom, az én hibám. Így jártam.

Tuti, hogy direkt cukiskodik Mimó #papinapló 47.

Úgy fest, a kisfiam öntudata turbóra kapcsolva ébredezik. Például, ha meglátja magát a tükörben, egészen izgalomba jön. Pont úgy, mintha felismerné a tükörképében önmagát. Persze, egyáltalán nem kizárt, hogy valóban ez történik. Csak azt nem tudom, hogyan deríthetném ki. Biztos van erre valami módszer.

De a tükrözés csak egy Mimó új skilljei közül. Biztosak vagyunk benne, hogy rájött, hogy ha cuki, akkor sokkal jobb a világ. Ezért egész nap elképesztően aranyos, de nem csak velünk, hanem az idegenekkel is. Az utcán, a boltban, a vonaton, mindenhol bevágja a cukit, a népek meg olvadoznak. Mi meg nem győzünk büszkék lenni rá.

Otthon pedig tudatosan csillezik. Azaz a legváratlanabb pillanatokban elterül az ágyon, és élvezi a kényelmet. Az új játszószőnyegén is egyre többször fetreng, azt is imádja. Mindemellett egyre bátrabb is. Bemászik például az asztal alá, sőt volt olyan, hogy az ágy alatt találtuk meg. Ott mörmögött valami kis mütyürrel. Ráadásul, értő gonddal piszkálgatja a tárgyakat. Biztos érteni akarja, mi miért olyan, amilyen.

A karácsonyi szünet alatt tök jó volt két hétig otthon lenni, de azért néha kicsit sok volt az egész napos zsibongás. Egy-egy ilyen hosszabb kiképzés után mindig megállapítom, hogy döbbenetes, mi mindent kibírnak az anyák. Csodálom őket, hogy nem őrülnek bele abba, hogy hajnaltól estig megállás nélkül pörög a gyerek, és nem menekülhetnek el igazán kikapcsolni az agyukat. Még sincsenek úgy megbecsülve, ahogy az illene. Nem csak állami elismerésre gondolok, mert az sose volt igazán jó. Egyesével, emberileg kellene megérteni, hogy ez borzasztóan kemény ügy. Egyrészről nyilván a gyerek olyan boldogságlöketet ad, amit kevés dolog tud überelni. Az viszont önámítás, hogy nem végtelenül fárasztó, ha valaki a saját gyerekével, esetleg gyerekeivel van otthon. Pedig dehogynem. Az fárasztó csak igazán. De bevallani, hogy a pasik sokkal gyengébbek idegileg, nem túl macsó. Akármerre nézek, és magam is tapasztalom: de bizony. Mindezt úgy, hogy olyan nem létezik, hogy igazi mamiszabi. Csak egyszer-egyszer, pár órára akad lehetőség egy kis kikapcsolódásra.