Két Mimó volt, és puszit adott egymásnak #papinapló 49.

Pár hete azon morfondíroztunk, hogyan lehet megtudni, hogy Mimó annak örül-e a tükörbe nézve, hogy önmagát látja, vagy annak, hogy egy másik babát. 

Azt az ötletet adták többen is, hogy rajzoljunk rá valamit, és ha az arcához nyúl, akkor tudja, hogy ő van önmagával szemben, ha a tükörhöz, akkor nem. Ez tök logikusnak tűnik, így Viru ki is próbálta egy kenőcspöttyel. Ennek annyira megörült a kisfiam, hogy puszit adott a tükörképének. Vagy legalábbis valami olyat csinált, amit ő puszinak gondol. Ezzel megint megkongatta a cukisággongot, de választ nem adott a kérdésünkre. Na, sebaj. Majd még próbálkozunk.

A fürdés egyre izgalmasabb. Szerintem már nem is nagyon emlékszik Baba úr az egy héttel korábbi kiskádjára, annyira belakta a nagykádat. De nem csak a tapicskolás tetszik neki, hanem végre megszerette a zuhanyt is. A vékonyka vízsugarakkal hosszan játszadozik. Sőt, kipróbáltam, mit szól, ha a csap vízsugara éri a hátát. Ahogy sejtettem, tetszett neki a megszokottnál árnyalatnyit erősebb vízmasszás is.

Szárazon is folyamatosan fejlődik Mimzi. Egyre ügyesebben tanul el tőlünk mindenfélét. Ha például megkérdezzük, hol van a cica, azonnal elindul Pizsi henyélőfotelja felé. De az indiános játékban is egyre vagányabb. Miközben félreérthetetlen csatahangot ad ki, tudatosan ütögeti a száját, ahogyan Winettouék tették. Nem lennék a sápadtarcúak helyében, amikor Pöszlékfej törzsfőnök feltűnik. A kukucsolásban pedig pár hét alatt odáig jutott, hogy bármi, de tényleg bármi, akár egy aprócska zsepi mögé is el tud bújni, hogy aztán nagyon vidáman sikongatva felbukkanjon. Sőt, a bujkálós játék közben Virág már hallotta, hogy teljesen tudatosan használja a kukucs „ku” részét. Kár, hogy nincs ilyen szó, lehetne ez az első, amit kimond.

A fog projekt is a menetrend szerint halad. A két eddigi kibukkant szépen növekszik, és újabb két versenyző is játékban van már. Meg van még kettő, amik láthatóan épp felkészülnek. Ez csak részben jó hír, hiszen nyilván öröm az ilyen látványos fejlődés. Virut viszont nagyon sajnálom, hiszen a fogak és a szopizás nem éppen mamibarát kombó. És persze az új fogakkal újra előjött a fájdalom is. Szegény Prüntyi néha elég rosszul éli meg ezt.

Nagyon tanulságos látni, ahogy Virág megpróbál a lehetőségekhez képest minél több hasznos dolgot tenni nap, mint nap, hogy ne szívja ki őt az anyaság a végletekig. A különböző mamás-babás tornák, a séták, a kötögetés és aranyos figurahorgolás mellett elkezdett keresni hasznos, csajos tevékenységeket. Nevezzük ezeket mamiszabinak, amikor pár órára el tud menni valahova nem játszós ruhában. Ötlet bőven van, a feladat most az, hogy kitaláljuk, hogyan lehet ezeket a programokat megvalósítani és bővíteni. Igazán ráfér, hogy kiszabaduljon kicsit a mókuskakerékből.

Egy újabb korszak vége, búcsúzik a kiskád #papinapló 48.

Döbbenetes változást hozott az új hét. Jó, oké, azért annyira nem döbbenetes, mindenesetre jó nagy.

Hétfőn kitalálta Mimzi, hogy elege van a kiskádjában a babáknak szánt adapterből. Ez a kis betét arra való, hogy ne kelljen a szülőnek a kezében tartania gyermekét, hanem egy viszonylag kényelmes, fotelszerű, és legfőbbképp biztonságos tartóban feküdhessen az ifjú fürdőző.  Ezt unta meg a kisfiam. Ficorgott, forgolódni próbált, és láthatóan nagyon nem akart benne maradni. Kivettem gyorsan, lesz, ami lesz, nagy baja a kis műanyag kádban nem lehet. Csakhogy ez a megoldás sem tetszett neki túlzottan.

Mielőtt egyből a mély vízbe dobtam volna (haha), vagyis a nagy kádba tettem volna Mimmert, elmondtam szülő ismerőseimnek a reformtervem. Ők azt javasolták, hogy az első néhány alkalommal fürödjünk együtt, hogy szokja az új helyzetet. Ez jogosnak tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy hosszú hónapok óta járunk babaúszásra, na nehogy már ne szeresse a vizet. Virág vett egy csúszásgátló gumiszőnyeget, aztán zsupsz, irány a habok közé. Akkor lepődtem volna meg, ha Baba úr kiakadt volna. De persze, hogy egyből lubickolni kezdett. Nem túlzás azt állítani, hogy megfordult minden pár nap alatt. Már nem kimászni akar a kádból, hanem a fürdés végén problémázik, mert nem akar kijönni a tutiságból. Ezt amúgy tökre megértem. A kiskádat meg majd nyáron erkélyi babajakuzziként hasznosítjuk.

A hét másik nagy élménye a medveotthon meglátogatása volt Veresegyházon. Azt nem mondanám, hogy túl sok mackót láttunk, hiszen kettő kivételével mind aludt. Január van, haló. Láttunk viszont farkasokat, ráadásul, épp etetés közben. Az a helyzet, hogy így, hogy rács volt köztünk, nagyon aranyosnak tűntek. De eszembe nem lenne akár csak simogatás miatt a közelükbe menni. Nekem már a kutyák is olyanok, akiket messziről szeretek, de ha közel jönnek, félek tőlük. Nagyon kevés időt töltettem együtt velük életem során, és akkor is igyekeztem elkerülni a kontaktust. Ennek az az oka, hogy egyszer egy általános isis kiránduláson megharapott egy blöki, és a fizika tanárom vitt be Trabanttal az ügyeletre. Ott egy csini nővérke akkora tűt szúrt a fenekembe, hogy egy életre elment a kedvem a kutyázástól. Tudom, az én hibám. Így jártam.

Tuti, hogy direkt cukiskodik Mimó #papinapló 47.

Úgy fest, a kisfiam öntudata turbóra kapcsolva ébredezik. Például, ha meglátja magát a tükörben, egészen izgalomba jön. Pont úgy, mintha felismerné a tükörképében önmagát. Persze, egyáltalán nem kizárt, hogy valóban ez történik. Csak azt nem tudom, hogyan deríthetném ki. Biztos van erre valami módszer.

De a tükrözés csak egy Mimó új skilljei közül. Biztosak vagyunk benne, hogy rájött, hogy ha cuki, akkor sokkal jobb a világ. Ezért egész nap elképesztően aranyos, de nem csak velünk, hanem az idegenekkel is. Az utcán, a boltban, a vonaton, mindenhol bevágja a cukit, a népek meg olvadoznak. Mi meg nem győzünk büszkék lenni rá.

Otthon pedig tudatosan csillezik. Azaz a legváratlanabb pillanatokban elterül az ágyon, és élvezi a kényelmet. Az új játszószőnyegén is egyre többször fetreng, azt is imádja. Mindemellett egyre bátrabb is. Bemászik például az asztal alá, sőt volt olyan, hogy az ágy alatt találtuk meg. Ott mörmögött valami kis mütyürrel. Ráadásul, értő gonddal piszkálgatja a tárgyakat. Biztos érteni akarja, mi miért olyan, amilyen.

A karácsonyi szünet alatt tök jó volt két hétig otthon lenni, de azért néha kicsit sok volt az egész napos zsibongás. Egy-egy ilyen hosszabb kiképzés után mindig megállapítom, hogy döbbenetes, mi mindent kibírnak az anyák. Csodálom őket, hogy nem őrülnek bele abba, hogy hajnaltól estig megállás nélkül pörög a gyerek, és nem menekülhetnek el igazán kikapcsolni az agyukat. Még sincsenek úgy megbecsülve, ahogy az illene. Nem csak állami elismerésre gondolok, mert az sose volt igazán jó. Egyesével, emberileg kellene megérteni, hogy ez borzasztóan kemény ügy. Egyrészről nyilván a gyerek olyan boldogságlöketet ad, amit kevés dolog tud überelni. Az viszont önámítás, hogy nem végtelenül fárasztó, ha valaki a saját gyerekével, esetleg gyerekeivel van otthon. Pedig dehogynem. Az fárasztó csak igazán. De bevallani, hogy a pasik sokkal gyengébbek idegileg, nem túl macsó. Akármerre nézek, és magam is tapasztalom: de bizony. Mindezt úgy, hogy olyan nem létezik, hogy igazi mamiszabi. Csak egyszer-egyszer, pár órára akad lehetőség egy kis kikapcsolódásra.

A szilveszter igazi szülői rémálom #papinapló 46.

Akármennyire is atombiztos a karácsonyfatalpunk, az ünnep után hamar elegünk lett abból, hogy Mimzi óriási örömét lelte a fa rángatásában. Igazából egy tűlevél sem esett le, és a díszeket is egyre följebb és följebb raktuk, így mind megúszta a zúzást. De akkor is zavaró volt, ahogy nekiugrott, ahányszor meglátta. Így legalább örült neki valaki, mert hamar eltűnt a kuka mellől.

A járókát is lebontottuk, mert kihasználatlan volt. Vagyis Pizsi, a cicánk szeretett benne aludni. De ő mindenhol ezt csinálja. Sajnos túl későn kaptunk észbe, mert csak akkor vettük meg, amikor már fölállt Mimmer. Ideje lenne hivatalosan is átnevezni otthoni mászókának, vagy bárminek, ami nem utal arra, hogy aki benne van, az jár. Mindegy is, legalább már tudjuk, hogy akkor kell az ilyesmi, amikor még csak éppen forog, vagy csak apró távolságokat tesz meg kúszva a gyerek.

  

Az így felszabaduló helyre Viru berendezett egy rég tervezett játszósarkot, ahol elférnek a plüssök és a mütyürök. Ez nagyon bejött, szerencsére. A habtapival puhított szőnyeg meg külön nagyon tetszik Mimónak, mert lehet markolászni a puha szöszmöszöket. Ez egyébként tényleg jó érzés.

Életem első papiszilveszterén nem csak dühös voltam, de szabályosan rettegtem éjszaka. Nem azért, mert félek a petárdától, hanem a kisfiam miatt, hogy ő ne féljen a pukkancsoktól. Hajnali fél háromkor sikerült végre elaltatnia Virunak, addig szórakoztak a környék hülyéi. Jó lenne végre megtanulni értékelni a szerencsénk, hogy békében élhetünk. Ebbe beletartozik, hogy egy éjszakát se kelljen senkinek úgy töltenie, mintha néhány tahó játéka miatt a lakókörnyezete ostrom alatt lenne. Közben meg minden híradó folyamatosan azzal van tele, hogy hol és milyen háború zajlik éppen. Nem is olyan messze, a szomszéd országban is, például. Ne legyen félreértés: a szilveszter éjféli, vagy akár más ünnepen a tűzijáték közel sem ugyanaz, mint a délutántól hajnalig tartó ostoba, kontroll nélküli petárdázás. Az ablakból, ha már ébren volt, együtt néztük hárman az égbeszökő fényjátékot. Szép volt, és igen, hang nélkül fura lenne. De annak hamar vége volt, ahogyan az normális.

Mimó első karácsonya #papinapló 45.

Ha valamit megtanultam március óta, akkor az az, hogy ha gyereke van az embernek, teljesen fölösleges megtervezni bármit lépésről-lépésre. Bőven elég nagyvonalakban elképzelni, hogy mi történik majd, mert úgy biztosan nem jön össze, ahogy az logikus lenne.

Így jártunk például a karácsonyfával. Hónapok óta tervezgettem, hogyan fogom felkötni a plafonra, a hin kampójára. Úgy lett? Nem úgy lett. Aztán azt gondoltam, hogy majd felteszem a kisasztalra, hogy Mimzer ne érje el. Feltettem? Nem tettem fel. Viszont a tavaly szerzett bowdenes karácsonyfatartó atombiztosan véd a dőléstől, így nem gond, hogy a kisfiam folyamatosan rángatja az ágakat. Csak elég kis béna, hogy a fa alsó fertálya nincs feldíszítve, még ha a díszek elvileg törhetetlenek is. Így megy ez. Majd jövőre.

Mivel ez volt Mimm első karácsonya, a család meg jó nagy, gondosan ki kellett találni, mi legyen a hagyomány. Vagyis a menet, hogy mindenhova eljussunk. Ez sem úgy alakult, ahogyan azt jó előre elterveztük, de sebaj, legalább letisztult a kép. Mimó mindenhol cukiskodott, nagyon élvezte az ünnep nyüzsgését. A végére azonban mindig nagyon kiborult, mert annyira felpörgött. Úgy sírt, hogy hiába éreztük, hogy már abba akarja hagyni, egyszerűen nem sikerült kiszabadulnia a spirálból. Cserébe viszont, minután megnyugodott, átaludta az egész éjszakát. Persze ez teljesen normális így, mert egy felnőtt is simán bele tudja hajszolni magát a féktelen bulizásba, amitől aztán szinte ájultan esik össze. A gyerekeknél ez nyilván fokozottan így van, hiszen minden történés új élmény. Ha meg nagy dózisban kapja a vidámságot, akkor főleg.

A fogmanókat viszont kicsit sem érdekli a meghittség, ilyenkor sem pihennek. Egyre-másra bukkannak elő a fogacskák, a velük járó fájdalommal együtt. Merthogy közben a második is kikandikált, és ez megadta az alaphangulatot az ünnepléshez. Kiindulva a saját fogfájásélményeimből, csak elképzelni tudom, milyen gyötrő érzés lehet ez a soha nem tapasztalt fájdalom. Borzasztó látni, ahogy a kisfiam szenved tőle. Az viszont jópofa volt, amikor nagy pattanó roppanással eltörte a bulátát, amit éppen nyammogott. Utána pedig úgy beleharapott az ujjamba, hogy ott maradt a bőrömön egy fognyom. Ha más csinálná, nyilván haragudnék, de most büszke voltam nagyon.

Az ünnepekre tekintettel Viru Maminbaba órái szünetelnek, mert téli álmot alszik az edzőterem. Ennek kicsit örülök, mert így láthattam végre, mi is ez az egész. A szünet alatt ugyanis otthon nyomja az edzéseket, az internetről letöltött edzővel. Most értettem meg, hogy a tévétorna, amit mindig valami kényszeres túlbuzgóságnak gondoltam, társadalmilag mennyire hasznos műsor volt. Azt pedig nagyon érdekes volt látni, hogy Mimzi a második szám végére simán bealudt. Mindig elmondja Virág, hogy a tornateremben ez van, és úgy látszik, ezt itthon is zokszó nélkül produkálja a mamája hátán.

Hopp, egy fogacska már kikandikál! #papinapló 44.

Az elmúlt hét egyértelműen legnagyobb eseménye az volt, amikor Virág lelkendezve hívott a Duna partjáról, mert kibukkant Mimó első foga. Hónapok óta vártunk már erre. Még az ősz elején voltak az első jelei annak, hogy hamarosan megtörténik az áttörés. Aztán sokáig semmi. 

Most egy kis fehér csík látszik már az ínyén. Az lenne a legnagyobb buli, ha egyik reggel komplett fogsorral ébredne, de persze az még messze van.

A másik nagy kaland az első Mimó-Papi egészestés muri volt. Amikor hazaértem, Viru már szaladt is a kollégáival karácsonyozni. Így ketten maradtunk. A fürdetés előtt volt egy is pánikszerűk szaladgálás, mire megtaláltam mindent. Aztán következett Mimzi szokásos, elalvás előtti magánszáma. Szokása, hogy elalvás előtt még lenyomja a teljes ördögűző-repertoárját. Ez abból áll, hogy még rohangálva, mindenhova felmászva partyzik az ágyban, majd eldől, és elalszik. Az első fél órában azt hittem, hogy sose lesz vége, de az egyik pillanatban tényleg fogta magát, és elaludt. Ezután befeküdtem mellé a villanykönyvemmel, és úgy is maradtunk a következő órákra. Kevés annál kellemesebb állapot van, mint egy izgi regényt olvasni, miközben az ember gyereke ott szuszog pár centire. Igazi kozmikus világbéke-hangulat.

Mimm már ott tart, hogy nem csak darabokban eszi a banánt, de direktben is harapdálja a kőkemény ínyével. Mert azért az a kis fogkezdemény még csak mutatóban pislog a szájában. De a gyümölcsök mellett egyre többféle ételt is eszik, Viru ezért elkezdett neki babasütiket alkotni. Ezek persze mind olyan lágyak, amiken fogak nélkül is könnyen el lehet nyammogni. A babakeksznek hívott almás fincsiség például annyira ízlik, hogy többet kell belőle csinálnia, hogy nekem is jusson egy kevéske. Rendes sütiket is süt, amikben cukor helyett gyümölcsök és étcsoki van a túró mellett. Ezeket persze a kisfiam még nem eheti meg, de sosem árt idejében átszoknunk rájuk. Addig is lehet vinni a közös ünneplésekre, mint például Viru maminbabás tornacsoportjába,ahol nagy sikere volt.

Mimónak van humora! #papinapló 43.

Leírtam már többször, és most sem utoljára jutott eszembe. Roppant izgalmas, de azért kicsit félelmetes, hogy mennyire gyorsan történnek az események hétről-hétre, vagy inkább napról-napra. Persze ez kegyes izgalom, hiszen megdöbbentő, milyen gyorsan fejődik a kisfiam. Azt pedig azonnal el is felejtjük, milyen volt előtte.

Például folyamatosan kacag, sőt teli szájjal röhög. De nem ám azért, mert csikizem, hanem mert bohóckodom neki. Ez jó, mert azt jelenti, hogy van humorérzéke. Igaz, sokak szerint igen fárasztó a humorom, de ha Mimónak tetszik, akkor pont nem érdekel, ki mit szól hozzá. A gyerek legyen boldog, csak ez számít.

Amikor nem velünk foglalkozik Mimzi, akkor simán elmolyolgat magában. Pakolászgatja a mütyürjeit ide-oda olyan fejjel, mintha minimum precíziós műszerrel dolgozna. Közben meg oda sem figyel arra, hogy már nem csak áll vagy kapaszkodva sétál, de simán térdel egyenes háttal. És néha már ül is, ha olyan kedve van.

A kajálási szokások is rohamosan változnak. Eddig Viru mindent pépesített, hisz fogak nélkül nagyon nehéz lehet rágni. Hittük mi. Az Abonettel és a bulátával nem volt gond, azok a nyáltól felpuhulnak. De a banán, meg a mandarin azért pöttyet bonyolultabbnak tűnt. Hát nem az. Tanulság: az íny alatt megbúvó fogakkal is lehet baromi erősen harapni.

  

A mindennapi közlekedésben is nagy változások történtek. Na jó, csak egy, de az tényleg nagy. Mimmer érezhetően kíváncsi mindenre, és egy ideje már nem kedvelte, hogy hátrafelé utazik. Ez érthető, előrefelé sokkal izgibb a bármi. Viru gondolt hát egyet, és megfordította az ülését. Ettől hirtelen nem negyed óra után akadt ki Mimm, hanem csak másfél óra elteltével. Ezalatt bejártuk széles e hon minden zegét-zugát, miközben aludt is kicsit, és be is vásároltunk. Hurrá!

Csinglingling egyből kétszer #papinapló 42.

Nagyon érdekesen viselkednek az emberek mostanában. Bár Viru a kezdetektől, tehát kilenc hónapja kendőben is hordja Mimót, az elmúlt hetekben valahogy mégis különösen sokan csodálkoztak rá a technikára. 

Gyermeki csodálattal nézik, ahogy maga köré tekeri a színes vásznat, miközben a hátára varázsolja Baba urat. Sokan tették szóvá, hogy régóta érdekli őket, hogy működik ez a furmányos eszköz. Pedig lássuk be, ennél azért vannak sokkal bonyolultabb babahordók. Mintha soha nem láttak volna ilyet, pedig egyre több szülőn látni. Persze ez nem zavaró, sokkal inkább olyan, mintha a kisfiam és az őt bugyoláló mamája valami szenzációs látványosság lenne, amit a produkció végén elismerő pillantásokkal jutalmaznak. Büszke is vagyok rájuk nagyon. Főleg, mert nekem az elől hordott karikáskendőn kívül más nem megy. Az meg nagyon vicces, hogy ha két hordozós szembe kerül egymással, úgy viselkednek, mint a wartburgos sofőrök, akik mosolyogva villognak egymásnak az úton.

A héten nagy boldogság érte Mimzit, mert most találkozott először a Mikulással. Ráadásul egyből kétszer is, mert Viru és az én munkahelyem ünnepségére is elmentünk. Az külön öröm nekem, hogy az egyik kísértetiesen hasonlított oldalról Richard Attenborough-ra. Ő a kedvencem ebben a témakörben. És bár nem túl férfias, de a Csoda New Yorkban című filmet ezerszer láttam.

Igaz, nem most történt, hanem több, mint húsz évvel ezelőtt, de most van aktualitása elmesélni, hogy van egy felejthetetlen kalandom a Mikulással. Épp december 6-án mentünk haza a napköziből az egyik kisbarátommal, amikor megláttuk, hogy a sulinktól pár sarokra lévő állami nagyvállalat kapuján pont bement – akkor még – Télapó. Mi meg belógtunk, mert ezt a ziccert nyilván nem szabad kihagyni. Bent kivártuk a sorunkat, és ajándékra vágyva beültünk az ölébe. Ő megkérdezte a nevem, én meg mondtam, hogy Andrassew Dávid. Erre ő mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „de a te szüleid nem is itt dolgoznak”. Aztán adott egy csomagocskát, azzal, hogy feltétlenül adjam át Papának az üdvözletét. Azóta is sejtettem, de mivel most voltam először a saját fiammal ilyen eseményen, végre megértettem, hogy itt bizony nagyon komoly listák vannak a gyerekekről. Sőt, az is ott van, a szülők kérésére mit mondjon személyre szabottan a szakállas öregúr az ámulva pislogó csemetének.

Tapasztalat: az anyatej nem véd a nátha ellen #papinapló 41.

A héten szabin voltam, de véletlenül sem úgy alakult a program, ahogy azt terveztük. Rögtön az elején benyeltem valami mostanában divatos turbóvírust. Egy ideig reméltem, hogy nem mászik át a családra, de persze nem így lett. Mire a második napon kezdtem egészen jól lenni, ők dőltek ki. Először a kisfiamon látszott meg a pogány rontás, kiváltképp akkor, amikor hajnalban sugárban hányta tele az ágyunkat láztól izzó testtel. Egészen ördögűzős volt. Már csak a kúp segíthetett, amit, látva Mimmer reakcióját, nem kívánok senkinek. Délutánra a mamája is legyengült, így magamra kötöttem Baba urat, és egyedül vittem el a dokihoz, hogy addig is pihenhessen Virág. Ha eddig azt gondoltam, hogy cuki gyerekem van, akkor most kénytelen vagyok túlzásba esni. Olyan döbbenetesen aranyos volt, ahogy egész nap a nyakamba csimpaszkodva pihegett, hogy ha lenne, tuti kiakadt volna a cukiságmérő.

Tényleg villámvírusról lehetett szó, mert csupán egy nap kellett, hogy Mimó kiheverje a náthát. Sőt, a kiesett napot be is pótolta jócskán, annyit pörgött. Egy viszont biztos: akármennyire is mondják, az anyatej nem védett. Legalábbis most semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Cserébe, most hogy betegek voltunk, kipróbáltuk magunkon éles helyzetben is a takonyszívó porszívót. Prüntyi utálja, de nekem most is bejött. Amilyen fura érzés, olyan hatékonyan purgálta ki teljesen az orrom. Virágnak kevésbé tetszett.

A hét végére annyira rendbejöttünk, hogy elmentünk kalandozni és felavatni Virág új babahordozós kabátját. Remek darab, az anyukájával közösen alkották. Jó látni, mennyire talpraesettek és kreatívak, és ez ráadásul igazi komoly ügy.

Először mentünk családként IKEA-ba. Sokkal jobb volt, mint gondoltam. Mimó végig nyugodtan szemlélődött rám, aztán a mamájára kötve. Vettünk neki etetőszéket, és kipróbáltuk végre, hogy milyen a gyereket a kosárba ültetni. Nagyon élvezte, mi pedig megnyugodtunk, hogy ezzel sincs gond. Egyedül a svéd húsgombócokat bánom, hogy kihagytuk. Teljesen esélytelen lett volna kiakadás nélkül végigállni a hosszú sort a gyomornegyedben.

Meglátogattuk a Vérellátót is. Nincs semmi bajunk, csak az ottaniakat nagyon szeretem. Tizenhárom éven keresztül jártam hozzájuk kezdetben véradóként, aztán összesen 157-szer leukémiás és hemofíliás gyerekek és felnőttek műtéteihez vérplazma-, trombocitann- és granulocitadonorként. Évek óta nem voltam ott, amióta kiderült a (S)uper (M)arióm (szklerózis multiplex), mert betegként már nem segíthetek. Mimzi azóta született, így csak most mutattam be. Nagyon honvágyam volt utána. Így jár az, aki kötődik valahova és/vagy valakikhez.

Régen nagyon sokat jártunk, de amióta család vagyunk, nem voltunk moziban. Jelen körülmények között ez továbbra is lehetetlennek tűnik, pedig az új Star Wars filmet Viru mindenképpen moziban szeretné megnézni. Ezért, az élmény érdekében úgy döntöttünk, nélkülem megy majd el. Végre megint mehet egyedül moziba, ahogy amúgy nagy szeret. Ahogy elnézem az őrületet, ez idén már biztosan nem jön össze. Talán tavasszal bejut majd egy előadásra, amit már most kamaszos izgalommal vár.

Puszi és szepázás #papinapló 40.

Ez a kisfiam harminckilencedik hete a nagyvilágban. Mivel éppen harminckilenc hétre született, mostantól elmondhatná, ha tudna beszélni, hogy többet élt kint, mint bent. Nagyon sok ilyen jópofa mérföldkődátum van az ember életében, neki ez az első a fontosabbak közül. Ha már nagy lesz, biztos lesz ennél egy rakás sokkal érdekesebb is. Mint nekem az a pillanat, amikor rájöttem, hogy több nyáron voltam Szigeten, mint nem.

A nagy felkészülés jegyében sokszor megesik, hogy az emberek mindent elolvasnak egy témáról, aztán simán elfelejtik a sok okosságot. Ilyen a szeparációs szorongás is. Tudtam róla, csak nem sejtettem, hogy tényleg olyan lesz, mint amilyennek beharangozták. Mert azért lássuk be, sok túlzás kering az éterben. Ez a szepázás viszont tényleg olyan, mint ahogy hallottunk. Viru nem csámboroghat csak úgy el a lakásban, Mimónak szüksége van rá, hogy mindig lássa. Emiatt a mamájának most mindent meg kell oldania egy kézzel, ha nem vagyok ott. Ez persze nem a legjobb, de annak a jele, hogy a kisfiunk folyamatosan fejlődik. Ez része a leválásnak, amikor rájön, hogy ő és a mamája nem egyek, hanem egy szuverén kis Samu Borisz.

A pusziról azt gondolnánk, hogy a legegyszerűbb mozdulat, de persze nem így van. Hiába puszilgatjuk állandóan kacagásig Mimót, viszonozni eddig nem tudta. Ahogy elnézem a mosolygó szeretet a szemében, nem azért, mert gonosz, egyszerűen túl bonyolult számára ez a művelet. Egy ideje rászokott, hogy pukiztatja azokat a bőrfelületeket, amik alkalmasak erre a játékra. És naná, hogy nagyon örül magának. Az elmúlt napokban viszont tovább ment. Egészen közel hajol, aztán óriásira tátott szájjal bekapja az arcunkat. De nem ám úgy, mint az abonettet vagy a bulátát, hanem szabályosan puszilási szándékkal. A cuppantás még nem megy, de így is örül magának és a sikernek. Döbbenetesen cuki.

A héten már ideje volt elkezdenünk felkészülni Mimzi első karácsonyára is, mert bár eddig tavasz volt, már csak egy hónapunk van hátra. A fenyőfa bababiztosítását egyelőre csak elterveztem, élőben derül majd ki, mennyire sikerült a terv. Ha nem dől el, az végül is már siker lesz. De az még messze van, most az ajándékokon járt az eszünk. Viru napokig böngészte a netet, hogy időben megtalálja a meglepiket, amiket majd kap Mimmer. Én örülnék nekik, de azt nem mondom meg, mikről van szó, hátha olvassa, és akkor lebukunk.

Mimó éjjel rájár a hűtőre #papinapló 39.

Az egyik kedvenc bölcsességem szerint a történelem legnagyobb tanulsága, hogy az emberek nem vonják le a történelem tanulságait. Ez alapvetően igaz, nehéz vele vitatkozni. Viszont jó szórakozás tanulmányozni a múltat, még akkor is, ha nem is olyan rég történt.

Most például úgy indulnak a napjaink, hogy Papa régi naplóját olvasgatjuk. Mint az első magyar bloggerek egyike, már a kétezres évek elején is írt internetes naplót, ami akkor friss információforrás volt. Mostanra azonban egészen új funkcióval bír, ugyanis az a barátja, akivel anno közösen írták, minden nap kiteszi az aktuális napnak megfelelő archív posztot. Így követhetem a most 13 éves, ám akkor még csupán a kisfiammal éppen egyidős öcsém fejlődését. Mintha még élne Papa, és párhuzamosan nevelnénk a gyerekeinket.

Mama, aki Mimzinek Nagyi és a nevelőpapám, aki nyolc hónapja Papó, pont nem ilyenek. Ők sokkal inkább az offline valóságot kedvelik. Nagy szerencse, hogy Mama fotóriporter, így a kamaszkoromig dokumentálva van az életem, még digitalizálásra vágyó negatívokon és fotópapírokon. Ilyen a fenti képen látható ovális fotó is a falon, amin a húgomat tartom 19 évvel ezelőtt, pont úgy, mint mostanában Mimót. A tömérdek kép és Papa blogja együtt szórakoztató és rendkívül tanulságos emlékhalmaz. Tényleg minden ismétlődik. Ennyit a bölcsességekről.

Nem csak a nosztalicska robogott a héten, Mimó is tök jó új dolgokat talált ki. Eddig, ha bárhova (mindenhova) fölkapaszkodott, mindig bajba került, mert visszafelé már nem tudott menni. Mostanra javított a technikáján, simán eloldalazgat kapaszkodva a cél irányába. Ennek legkevésbé Pizsi örül, aki extraérdekes célpont, hiszen nem csak puha, de mozog is. Ha kell, Baba úr már a tárgyakért is lehajol, ha pedig úgy gondolja, visszaereszkedik térdelésbe és mászik tovább a dolgára. A legviccesebb, hogy éjjel, ha még közöttünk van és megéhezik, egyszerűen kiszolgálja magát. Akkor is, ha alszik a mamája. Olyan ez kicsiben, mint amikor valaki rájár nassolni a hűtőre.

Most csak Viru ment el a babajelnyelv-tanfolyamra, mert dolgoztam. Már próbálgatunk egy-két jelet bevezetni, de még nekünk is rá kell állítanunk az agyunk. Kicsit izgulok, hogy bejön-e, és ha igen, akkor mi lesz. Azért az nagy királyság lesz, ha jelelve beszélgetünk, akár később is, ha már nagy lesz Mimzi.

Sokszor olyan, mint egy kicsi nagy #papinapló 38.

Az elmúlt héten két óriásit ugrott Mimó a fejlődés nevű létrán. Ráadásul ugyanazon a napon. Délelőtt azt vettem észre, hogy elég nyugtalan, de nem sírt, csak izgett-mozgott. Egyszer csak mellém állt, és elkezdett mutogatni a pelenkájára. 

Csak néhány másodperc után esett le, hogy ez nem véletlen, hanem azt jelezte, hogy tele a puttony. Ez óriási lépés, mert eddig csak a szagról jöttünk rá, ha át kell csomagolni.

Ugyanaznap délután Viru rám írt, hogy megtörtént, amire hetek óta vártunk. Mindig frászban vagyunk, ha Mimzi megunja a kanapét, mert olyankor megindul a szakadék felé. Régóta tanítgatjuk, hogy nem vaktában kell a mélybe menni, hanem popsival hátrafelé kell leereszkedni. Nyilván pont nem érdekelte, vagy inkább nem értette eddig. Most is mondta Virág, és hatalmas meglepetésre hallgatott rá: megfordult, és úgy kezdett lemászni. Még nem tökéletes a technikája, de folyamatosan fejlődik.

Ezekkel az új tulajdonságokkal felvértezve mentünk az első babajelnyelv foglakozásra. Elsőre nagyon féltem, mert három óra egy felnőttnek is sok, nem hogy egy csöpp gyereknek. De nem volt semmi para, jó kedéllyel telt a délelőtt. Nagyon izgalmas azt tervezgetni, hogy ha minden jól megy, akkor hamarosan sokkal több információ áramlik majd közöttünk, ráadásul egyelőre beszéd nélkül. Szükség van még egy kör oktatásra, hogy magabiztosan kezdhessünk bele a tanulással egybekötött tanításba.

Remekül tűrte Mimzi az egész délelőtti oktatást, minden fenntartás nélkül körbebandázta a többi szülőt. Imádom, hogy ilyen zsigerből barátkozós. Ez délután csak fokozódott, amikor vendégségbe mentünk az egyik jóbarátomhoz. Kicsit sem jött zavarba az új helyen, sőt, egyből belakta a pihe-puha szőnyeget. Attól pedig egyenesen elérzékenyültem, amikor a barátom Down-szindrómás tesója boldog tekintettel elkezdte simogatni Baba urat. Kicsit később pedig odajött hozzánk, amikor Mimó rám volt kötve, és egy hatalmas öleléssel megszeretgetett bennünket. Ezen Prüntyi nem csak, hogy nem akadt ki, de nagyon kedvesen viszonozta is a simit. Nagyon mélyen megható látni, hogy a kisfiam nem olyan, aki ha meglát egy idegent, vagy valakit, aki nem olyan, mint ő, egyből fintorogva elhúzódik és utálkozni kezd. Ha rajtunk múlik, nyilván ez nem fog megváltozni. Amitől félek, hogy amikor sok gyerek közé kerül majd, eltanulhatja tőlük a gyáva gyűlöletet. Nagy munka lesz elmagyarázni neki, hogy sokkal izgalmasabb és boldogabb az élet, ha nem azt keresi, ki miben különbözik tőle, hanem azt figyeli, mi az, amiben egyetértenek és közösen tudnak örvendezni neki.

A szép időt kihasználtuk, és meglátogattuk a család több ágát is. Jártunk Nagyinál és Papónál, amíg Virág jógázott. Jó, ha Mimó látja, hol nőttem föl, még akkor is, ha most még nem értékeli túlságosan a Belvárost. Ha majd nagyobb lesz, szeretném, ha sokat járnánk a Margitszigetre, ami onnan nagyon közel van. Oda jártam Mamával bölcsi helyett, aztán, amikor felnőttem, még többet. Sajnálnám, ha a fiamnak kimaradna az élmény.

Voltunk a másod-unokatesóméknál is, mert náluk is született mostanában gyerek. Idén így már három új tagja is van a tág családnak, akik között mindössze pár hónap a különbség. Nálunk nagyon fontosak a nagy családi összejövetelek egy-egy ünnep alkalmával. Így most már kezd komolyodni az utánpótlás. 

Megtanulunk jelnyelvül #papinapló 37.

Nem tűnik célravezetőnek, hogy állandóan rászólunk Mimóra. Inkább más megoldást keresünk arra, hogy megértessük, mit szabad és mit nem.

Arra még sokat kell várnunk, hogy értelmes szavakat mondjon Baba úr, de azért van ötletünk, hogyan lehetne vele beszélgetni. Nyilvánvalóan sokkal többet ért, mint mi azt gondoljuk, csak még nem tud válaszolni. Éppen ezért, minden jel szerint (haha) a hétvégétől Viru babajelnyelvet kezd majd tanulni, aztán nekem is tovább adja a tudást. Ha ez bejön, az nagyon menő lesz. Régi vágyam a jelelés megtanulása. Évekkel ezelőtt kitaláltuk az egyik barátommal, hogy elmegyünk egy tanfolyamra, de aztán valahogy elsikkadt. Talán most újra löketet kap az ügy.

Különösen azért lesz érdekes, mert Mimó egyre öntudatosabb. Felkelés után például egyre többször szétveti magát az ágyon, és lazázik. Pont, mint egy kamasz. Ha pedig olyanja van, akkor célirányosan odabújik hozzám is, nem csak a mamájához. A legérdekesebb, hogy nem csak oda-, de el is bújik. Vagy legalábbis ezt hiszi. Régebben ezt csak akkor csinálta, amikor elfáradt, mostanában azonban kifejezetten huncutkodik. Meglát minket, és eldobja magát széttárt karokkal. Éppen úgy, mint az állatvilágban azok a kis lények, akik halottnak tettetik magukat, hogy ne egyék meg őket. Csak Mimzi nevet kuksolás közben, és rövid időn belül megy tovább.

Mindemellett feltűnően barátkozó típus a kisfiam. Ha jön hozzánk valaki, rövid méregetés után mindenkivel pajtizik. Ez nagyon fontos, mert talán nem kopik el ez a tulajdonsága, mire felnő. Egyelőre Pizsi a legkomolyabb haverja, aki láthatóan egyre közelebb engedi magához. Sőt, már nem csak nem menekül el, de hagyja, hogy Mimzi gyömöszkélje, rángassa, markolássza, és ami a legfontosabb: simogassa.

Figyelem a gyerekeket a közösségi járműveken, meg az utcán, és próbálok rájönni az aktuális trendekre. Meg kell mondjam, ez nem könnyű. És mire Mimó oda jut majd, ennyire sem leszek képben. Közben meg ugyanazokat az attitűdöket látom a bandázásban, mint amik nálunk, meg gondolom az előttünk lévő generációknál is megvoltak. Az egyik barátommal beszélgettem erről, akivel nem csak együtt nőttünk föl, de ráadásul gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó pszichológus. Emiatt közvetlen közelről rálát ezekre a generációkra. Azt mondta, és egyetértek vele, hogy a mai gyerekeknek sokkal jobb, mint nekünk volt. Egyszerűen több a lehetőségük. Nemrég éppen erről elmélkedtünk egy öreg tanárral, aki pont az ellenkezőjét gondolja. Szerinte a kütyük miatt magányosak a fiatalok. Eszembe sincs megbántani, de szerintem óriásit téved. Azért, mert valaki nyomkodja a telefonját, egyáltalán nem jelenti, hogy egyedül van. Vélhetően éppen másokkal beszélget, akár olyanokkal is, akikkel nehezen, vagy sehogy sem tudna kapcsolatba kerülni.

Nem szabad, és nem is fogom tiltani Mimzitől a technikai újdonságokat. Nekem nagy mázlim volt, hogy Papának és a nagybátyámnak hála mindig a legújabb cuccok közelében lehettem, és velük együtt ismertem meg az internettől kezdve az összes okosmütyürt. Úgy tervezem, hogy a kisfiammal ugyanígy együtt fedezzük majd föl a babrálnivaló eszközöket. Ez nem csak jó papi-fiú program, de izgalmas is. Mindemellett borzasztóan fontos megtanítani minél előbb a trollok kezelésére is, mert ahol jó dolgok történnek, ott ilyen szánalmas, név nélkül szemétkedő alakok is feltűnnek. Ha idejében megtanulja helyén kezelni őket, akkor nem okoz majd komoly lelki sérülést, ha valaki a testi és szellemi méreten aluliságát otrombaságokkal igyekszik kompenzálni.

Megvigasztalni a vigasztalhatatlant #papinapló 36.

Az elmúlt héten papiszabin voltam, ami inkább Virunak jelent egy kis pihenést. Napközben is ott vagyok, tudok mimózni, amíg ő picit pihen. Végre el tudott menni egyedül tornázni, és először szülőségünk történetében leutazott Pestre egyedül egy egész délutánra. Nagyon cuki volt, mert úgy készült rá, mint egy kamaszlány az első igazi bulira: végre nem hányásfoltos, játszós ruhában ment emberek közé, hanem igazán csini ruciban. Meg kell hagyni, rendkívül dögös volt a szettje.

Ezalatt nem sok kedvem volt a lakásban maradni, mert nem csak szép idő volt, hanem kis kalandot is szerettem volna belecsempészni a papi-fiú délutánunkba. Elindultunk hát lesz, ami lesz alapon. Mimó persze az első sarkon megunta a babakocsit. Még szerencse, hogy Viru megtanította a karikás kendő használatát, így egyből átváltottunk arra. Újabb két sarok után be is aludt a kisfiam. Szerencsére ez éppen a parknál történt, így kiültem az egyik padra csilllezni. Ő csámcsogott álmában, én meg a könyvem olvasgattam. Milyen szerencse, hogy teljesen átszoktam az e-bookra, mert így mindig nálam van az aktuális olvasnivaló.

Miután Mimzi felébredt és meguzsonnázott, jött az ötlet: de hiszen a horányi révnél lakunk, ki kellene próbálni. A mamája soha nem akart eddig kompozni velünk, mert szerinte nem túl izgi elfoglaltság. Persze nincs igaza, így most kihasználva, hogy a két Andrassew-fiú kettesben van, jól áthajóztunk a Szentendrei-szigetre. Annyira jó volt, hogy el is határoztam, hogy tavasszal veszek egy bicajt, meg egy fullos babaülést hozzá, és majd eltekerünk egészen a szigetcsúcsig, ahol csodálatos a strand.

Történelmi pillanatnak is részese volt Baba úr a héten, hiszen kölyökkorom egyik kultikus filmje, a Vissza a jövőbe most teljesedett be. A történet szerint ugyanis éppen ezen a szerdán, 2015. október 21-én, 16:29-kor érkeznek meg McFly-ék a jövőbeli Hill Valley-be. Ezt a jelenetet Mimó pont akkor látta is, ami így olyan volt, mintha élőben nézte volna a landolást. Most még nem értékeli ezt, de majd kamaszként nagyon fog örülni, hogy a papija dokumentálta ezt a fontos pillanatot. Vagy nem, de én akkor is örülök, hogy sikerült. Volt, aki szerint az időeltolódást nem vettem számításba, hiszen közép-európai idő szerint mindez csak a következő nap hajnalban volt aktuális nálunk. Erre az a válaszom, hogy egy időutazós filmben, egy fiktív város időzónája igazából tökmindegy.

Miután pár hónapja felismertük szükségességét, elmondhatjuk, hogy mostanra igazi hagyománnyá vált a gyerek nélküli randizás a gyönyörű feleségemmel. Amíg Mimzerre Nagyanyó vigyázott, elmentünk egy közeli étterembe, csak kettesben. Kellenek az ilyenek, mert amellett, hogy szülők vagyunk, szükséges fenntartanunk a férfi-nő kapcsolatot is. Bár a randit kétórásra terveztük, 45 perc után rohantunk a két saroknyira lévő étteremből, mert jött a hívás, hogy Mimó „vigasztalhatatlanul” zokog. Amikor megérkeztünk, úgy bújt hozzám, mint kismajom a szőranyához. Kevés ennél meghatóbb történik az emberrel. Valószínűleg a hiányunk és az új hely együttesen okozta az ijedtséget.

A sok cukiság mellett, amit Mimó varázsol nekünk, sajnos kénytelenek vagyunk egyre inkább arra nevelni, mi az, ami tilos. Mostanra kezd teljesen önjáró lenni, aprócska, csattogó humántankként felfedezi a lakás számára eddig rejtett, és nem véletlenül tiltott helyeit. Folyamatosan rá kell szólni, hogy ne bontsa le az infrastruktúrát. Amit lehetett, bevédtünk előle, de ez mindennel lehetetlen. Most tartunk a „NEM!” tanulásánál. Kicsit büszke vagyok, hogy az esetek többségében hallgat erre a tiltásra, bár volt olyan, hogy egymás után 17-szer (számoltam) kellett mondanom, mire kapitulált a szekrény elleni támadásból. Van egy kis lelkifurkám emiatt, mert én is utálom, ha rám szólnak. De sajnos ez ilyen.

A hétvégén már a második óraátállítást éltünk át családként. A tavaszinál még olyan picike volt a kisfiam, hogy nem is érzékeltük a csalást. Most, hogy visszaállt a rendes időszámítás, sok örömünk nem volt a nyert idővel, mert Mimó biológiai óráját pont nem érdekli, mennyit mutat a vekker. Így viszont mi jócskán nagyobb veszteségnek éreztük, hogy reggel hatkor még csak hajnali öt óra volt.