Milyen nyelven gondolkodnak a babák? #papinapló 23.

Végre eljutottunk a neurológushoz, akihez másfél hónappal korábban jelentkeztünk be azért, hogy időben kiderüljön, ha baj van. Nem tudom, hogy jön össze a „másfél hónap” és az „időben”, de mindegy is. A lényeg, hogy most már tudjuk, amit a születése után azonnal mondtam: azért van nagy feje Mimónak, mert tőlem örökölte. Ezen 32 éve röhög a családom, mert kétéves voltam, amikor Mama lemérte a sajátját és az én fejemet is, miután a sapkája nem volt jó rám. Már akkor nagyobb volt a fejem a saját anyáménál. Ezt rá is írták az ellátási adatlapra, így most már teljesen hivatalos papírunk is van arra az esetre, ha lesz egy szintén nagyfejű unokám. A doki, hogy egészen biztosra menjen, bekért rólam gyerekkori képeket. Micsoda mázli, hogy fotoriporter Mama, így komoly archívum van rólam és a nagy fejemről.

Azt mondta a neurológus néni, hogy ne ömlesszünk Mimzire nagyon sok játékot, hogy lehessen egy-két igazi kedvence. Ennek örültünk, mert nagyjából így is terveztük. Azt is mondta, hogy adjunk neki egy nagyobbacska labdát, ami után mászhat, ha az elgurul. Erre eddig nem gondoltunk, de pont jókor jött, mert most volt az első névnapja. Így a Borisz-napot egy szuperhősös gumilabdával ünnepeltük, amire azon nyomban rá is cuppant. Itt fontos megjegyezni, hogy rábízzuk, melyik lesz a kedvenc szuperhőse. Feltéve persze, hogy a Vasember (ami Viru kedvence), illetve Batman (ami az enyém) közül választ.

A hétvégi lehűlés nem csak a létet, de a babaúszást is élvezetesebbé tette, mert bár zárt térben folyik az oktatás, mégis sokkal elviselhetőbb volt így a klíma. Ezzel nincs összefüggésben, mégis tök jó, hogy a múlt heti örömködés után most már nem csak előrefelé, de háton is boldogan, nevetve csobog Mimó. Már nem csak a sima és a delfinmerülés megy jól, de kipróbáltuk az úgynevezett függőleges merülést is, amikor csak lehúzzuk a víz alá. Ezzel sem volt semmi baja. Nagyon várom már, hogy víz alatti, Nirvana-albumborítós képet készíthessek.

Az esti fürdés menetén is változtattunk: Viru berakta a kiskádba az adaptert, amiben kényelmesen fekhet Baba úr. És tényleg, olyan jól elvan, mintha babawellness-ezne. Belegondolva, pont azt is csinálja, csak gumikacsákkal.

Az is feltűnt, hogy néha Mimó csak úgy elbambul. Néz a távolba, és látszik, hogy valamin nagyon gondolkodik, közben mörmög a kezeivel, vagy ami éppen nála van. Már amikor megszületett, felvetődött bennem, hogy álmodik-e, most meg azon tűnődtem, hogy milyen nyelven gondolkodik. Babául, mert van egy sajátja, amit ő állított össze az elmúlt négy és fél hónapban hallottak alapján? Esetleg tud már magyarul, csak még nem beszél? Elképzelni sem tudom, milyen lehet.

Mimómaci, a legkisebb medvebocs #papinapló 22.

Nem volt kétségünk, hogy lesz neki, de mostanra érezhető is, hogy Mimónak van személyisége. Méghozzá elég jó. Már nem csak egy picike, cuki baba, aki elvan magában, hanem érződik rajta, hogy jó fej. Kimutatja, ha igényli a társaságot, és harsány kacajjal meg is hálálja, ha foglalkozunk vele (folyamatosan). Már akkor is, ha meglát minket, de ha simogatjuk és puszilgatjuk, akkor főleg sikongatva örvendezik. Nemtetszés esetén pedig fejeket vág: nem csak fintorog, hanem tud szigorú arcot is vágni, ha valami nagyon zavarja. Nem tűnik nagy dolognak, de a mimikához tartozik, ezért érdekes, hogy hangosan ásított az egyik nap. Eddig mindig csöndben tátogott, ha fáradt volt, most azonban a cérna hangján nyomot egy öblös „ááááóóóó”-t.

A személyiség része, hogyan viselkedik valaki másokkal. Erre sem lehet panaszunk, mert Mimó igazán társasági ember. Legalább is nem balhézik, ha sok ismeretlen ember veszi körül. Egy héten belül voltunk családi szülinapi buliban, és hozzánk is eljöttek az uncsitesóék. Mindenkitől boldogan fogadta a nyunyukázást. Mivel igen terebélyes a család, énekelve tanítgatjuk a neveket, mindenkihez hozzátéve, hogy „maci”. Mire megérti Porontyka, hogy mi van, azt fogja, hinni, hogy egy medvecsaládban él. Majd elmagyarázzuk neki, hogy „bocs, de nem vagy bocs”.

A testét is egyre inkább felfedezi Mimzi. Az, hogy az ujjacskáival mörmög, már teljesen megszokott. Most azonban már a lábaira is rájött. Egy turbólajhárhoz hasonlóan kapaszkodik velük mindenbe, úgy, mintha valami extra kezek lennének. Nem tudom ennek a tudományát, de nem lennék meglepve, ha köze lenne ahhoz a babamasszázshoz, amit a védőnéni tanított Viruéknak. Ennek elvégzéséről oklevél is tanúskodik, ami sorendben a legelső ilyen elismerés.

A babaúszást is egyre jobban élvezi Baba úr, sőt, már kedvenc gyakorlata is van. Amikor – szülői segítséggel – előrefelé siklik a vízben, hevesen csapdos a lábával és nevet közben. Viru szerint ez azért tetszhet nagyon, mert fejben ő már megy, csak a teste még nem elég erős a haladáshoz a szárazföldön. 

Baba úr a delfinkölyök #papinapló 21.

A Mimó születését követő időszakon kívül az elmúlt héten voltam először szabin. Azt már jó előre tudtuk, hogy nyaralni még nem fogunk, mert az még korai. Komoly tervek viszont voltak arra, hogy a szomszédban lévő arborétumot és a kicsit arrébb pöfögő kisvasutat tüzetesen felfedezzük. Nem tettük, mert olyan hőség volt, aminek se magunkat, Baba urat meg főként nem akartuk kitenni. Kicsit féltünk, hogy a kánikulát és az esedékes oltást rosszul viseli majd, de semmi gond nem volt, még hőemelkedés sem. A családból egyértelműen ő bírta a legjobban a hirtelen jött forróságot.

Egyszer azért utaztunk, de csak le, Pestre. Mostanában sokat gondolkodunk Virággal, hogy visszaköltözzünk-e valamikor, vagy maradjunk Kesziforniában. Amikor kiléptünk a pályaudvarról, a tömeg, a hangzavar és a szag egyszerre mindkettőnket letepert. Lehet, hogy maradunk szuburbániában. Itt sokkal kisebb a zaj, és a Duna a ház mögött jóval barátságosabban hömpölyög, mint a Nagykörút népe.

Pesten kipróbáltuk, milyen a város közepén, a hordozókendőn a fűben babázni. Egyébként jópofa. Meglátogattuk Viru munkatársait és az én kollégáimat is. Erre már rég vágytam, mert amikor kölyök voltam, Papa mindig bevitt magával a különböző szerkesztőségekbe, ahol épp dolgozott. Gyerekként igazi csodavilág „a dolgozó”. Nálunk ráadásul vannak a falon érdekesebbnél érdekesebb térképek is, amiket lehet böngészni naphosszat.

Viru és a barátnője együtt szokták legeltetni a gyerekeket. Most, hogy itthon voltam, igazi dupla családi sétálást rendeztünk. Nagy szerencse, hogy a rokonoknak és a barátainknak nagyjából hasonló korú csemetéik vannak/lesznek. Sokukkal együtt nőttünk föl, így egészen szuper lesz, ha közösen nézzük, ahogy a saját gyerekeink együtt cseperednek. Majd röhögve nosztalgiázunk sokat.

Voltunk a szokásos babaúszáson is, ami már olyan jól megy Mimzinek, hogy nem csak nem sírt az anyukájával, hanem annyira élvezte a pancsolást, hogy többször fel is kacagott. Ráadásul egyre komolyabb kunsztokat is tud már, persze segítséggel. A delfinmerülés például már nagyon haladó menőség, és meg sem kottyant neki.

Van néhány gyerek a környékünkön, akik azzal szórakoznak, hogy viccből lelődöznek mindenkit, aki arra sétál. Nem igazi fegyverrel, hanem az ujjukkal, viszont úgy, hogy a szüleik ezt vidáman végignézik. Nem tudjuk, mit kellene csinálni, de valami kell, mert elképesztően zavaróak a kis agresszorok. Ha rájuk ordítunk, akkor mi leszünk a szemetek, ha visszalövünk, akkor cinkosok leszünk. Nehéz ez így.

Utolsó figyelmeztetés! Színészeket a színpadra! Fogacska felkészül. #papinapló 20.

A kánikula beköszöntével kicsit eltolódtak a megszokott napi programok, mert egyszerűen képtelenség megmaradni ép ésszel a hőségben. Márpedig Mimónak nem forrhat még föl az agya, mert szegény úgy maradna. Emiatt napközben a lehúzott redőnyök mögé bújva próbáljuk kibekkelni a nap legveszélyesebb részét, és csak korán reggel és estefelé sétálunk. Azt is tervezzük, hogy a kiskádjából – a csecsemőknek kitalált betéttel kiegészítve – babapancsoldát alakítunk ki az erkélyen, amikor nem süt oda a nap.

Most, hogy Mimó négy hónapos lett, újabb érdekes elfoglaltságot találtak Viruék: elkezdtek babamasszázsra járni a védőnénihez. Valószínűleg mindenki masszírozgatja otthon a gyerekét, de azért nem árt, ha tudja is az ember, mit kell nyomkodni, vagy éppen mit nem szabad. Mimó nagyon élvezi, szóval erre biztosan nagyon jó.

Az elmúlt hetekben egyre gyakrabban látjuk, hogy nem csak fokozódott a nyáltermelése Baba úrnak, de folyamatosan a szájában tartja az öklét, meg nagyjából mindent. Mivel feltételezzük, hogy nem önevő, az a gyanúnk, hogy hamarosan előbukkan valahonnan egy-két-sok fog. Ettől egy kicsit félünk, mert biztos rossz lesz neki, de hátha van valami technika a fájdalom csillapítására.

A rendes mászáshoz is nagyon közel kerültünk. A mozdulatok már stimmelnek, bár egyelőre kicsit olyan Mimzi, mint egy merülőben lévő játékkatona: mászna ugyan, de csak piciket kúszik. Amikor ébren van, folyamatosan jár a keze és a lába, szóval semmi nem állíthatja majd meg. Ideje komolyan elgondolkodnunk a baleset-megelőzési fortélyokon.

Egy aranyos dolog is történt a héten. Legalábbis Viru szerint az volt. Miközben dúdolva alatta Mimót, odafeküdtem melléjük. Néhány perc után már aludtam is, és csak éjfélkor tértem magamhoz. Szóval működik a technika, még ha nem is pont úgy, ahogy az eredeti terv volt.

Az úszás is remekül sikerült. Viru ügyesen számolta ki, pont mennyit kell Mimónak ennie és pihennie előtte, hogy ne boruljon ki. Szép szülinapi ajándék volt ez a nyugis úszkálás a kisfiamtól, akiről pont egy évvel korábban, szintén a szülinapomon derült ki, hogy megfogant.

Mesék, versek? Csócsálás! #papinapló 19.

A héten előkerült Nagyanyótól Szutyejev Vidám mesék című mesekönyve. Ez több generációban is kedves nyomot hagyott, eléggé örökérvényűnek tűnik a gombás mese vagy az okoska-botocska. Mimót nem különösebben izgatta, de azért csendben figyelt. Próbálkoztam Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor verseivel is, egyelőre azonban inkább a babakönyv-csócsálás tűnik izgalmasnak.

Újabb irányvonalhoz csatlakoztunk babahordozásban. Eddig is volt Virunak hordozókendője, amit nagy örömmel használ, mostantól azonban már úgynevezett karikás kendője is van. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnik, és mivel a pasi agyamnak az első igazán bonyolult, most kamaszos izgalommal várom, hogy beletanuljon az újba. Nagyon szeretném már én is magamon hordozni Prüntyőkét, ehhez pedig az kell, hogy az okos-ügyes feleségem biztonsággal tudja használni az új eszközt, hogy be tudjuk együtt állítani rajtam. Aztán egyszer majd, ha már Mimó tud ülni, hátizsákosok is leszünk. Az lesz igazán az én világom, érzem.

Új altatási technikával is próbálkozunk folyamatosan, nehogy úgy járjunk, hogy ha Baba úr már Kamasz úr lesz, még mindig mi kelljünk neki a szunyókáláshoz. Viru miközben simogatja, halkan, kedvesen dúdol neki. Ezt én is próbáltam, de a mackóbasszus hangommal esélytelen, hogy hatásos legyen. Egyelőre még sírdogál, keresi a kényelmes pozíciót, de jól láthatóan egyre hamarabb elalszik. Amikor született, azon gondolkodtam, vajon álmodik-e egy újszülött. Akkor sokaknak sokféle véleménye volt erről. Ahogy nézem alvás közben, mostanra már egészen biztos vagyok benne, hogy intenzív álmai vannak. Kár, hogy nem tud még róluk mesélni.

A héten volt az első olyan babaúszás, amin Viru volt Mimzivel a medencében. Már napokkal korábban mindent eltervezett, például, hogy babakocsi helyett kendőben menjenek, hogy tudjon aludni az úton Baba úr, és ne legyen álmos. Végre jól viselte a medencézést, többször merült is. Csak remélem, hogy a jól kitalált menetrend miatt volt így, és majd velem is nyugodt lesz legközelebb.

Olyan kiserdőnk van, hogy ihaj! #papinapló 18.

Az első nagy átfordulás után egy kis szünet következett, de néhány nap után úgy belendült Mimó, hogy már az a fura, ha nem forog el. Körbe-körbe kukackázik az ágyunkon, és váltogatja a hason és a háton fekvést. Ez remek szórakozás nekünk, attól függően, hogy találjuk meg, de nem lenne igaz, ha azt mondanám, nem féltem attól, hogy egyszer leesik. Viru a matracokat körbebástyázta takaró-védvonallal, így az még ideig-óráig megvédi. De tényleg kevés időnk maradt kitalálni, mi legyen később.

Egyből elkezdtük nézegetni a járókákat, de még nem döntöttünk, hogy az utazó változat, vagy a fa a legjobb. Abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán kell-e, vagy jobbat teszünk vele, ha a szobájának a padlóját habtapival és takarókkal vagy szőnyeggel lefedjük. Még gondolkodunk, mi legyen. Ahogy most áll, ha majd látjuk, mire van szüksége, akkor döntünk.

Hihetetlen, mennyire ismétli magát a történelem, vagy Karma úr piszkálgatja az életünket pozitívan. Ezen a héten felfedeztük végre a házunktól pár percre lévő ártéri kiserdőt. Eddig egy úttal följebb sétálgattunk mindig, mert babakocsival nagyon nehéz benne közlekedni. Hordozókendővel viszont tökéletesen bejárható.

Gyerekkoromban Papánál Tahiban volt ugyanilyen, mindenhez közel, mégis vadregényesen távol. Többször, egyfajta éber álomként láttam magam előtt, hogy Mimó hogyan fog száguldozni a bicajával, vagy fára mászni, mint ahogy én is tettem rég. Az idillhez a pluszt a szederfák adták, amik szintén voltak Tahiban, ráadásul az út végén még egy fagyizó is van. Mi kell még? Mivel a héten többször is voltunk az erdőben, végig volt egy boldogságbúra az agyamon, ahogy visszaemlékeztem a saját kölyökkoromra, úgy, hogy közben Mimó ott kuksizott végig. A hét végén, életem első sajátjogú apák napján hazafelé még egy fát is találtunk, amibe valakik sok-sok évvel ezelőtt belevésték a Samu és az apa szót. Ha ez nem Karma úr játéka, akkor mi?

Egy kisebb vitánk is megoldódni látszik. Amikor még csak készültünk a szülőségre, felvetődött a cumikérdés. Viru a kezdetektől azt mondta, hogy nem szeretné, ha betömködnénk Mimó száját, én meg úgy voltam vele, hogy kipróbálhatnánk. Hiába van két cumink is, végül soha nem bontottuk ki őket. Az elmúlt hetekben feltűnt, hogy Baba úr sokat nyammogja az öklét, mostanra pedig már szabályosan szopogatja a hüvelykujját. Úgy látszik, a cumik sorsa ezzel eldőlt. Maradnak a fiókban.

Most sem maradt ki a babaúszás, túl vagyunk az első merülésen is. Mimó nem szerette meg az úszkálást, pedig kivételesen Viru és a medencés óvó néni is megdicsért, mert láthatóan sokkal magabiztosabban tartottam Porontykát. Múltkor éhes volt, most meg túl jóllakott és fáradt. Nehéz eltalálni, mi a jó. Jövő héten Viru csobban vele, majd meglátjuk, hogy viseli. Abban bízom nagyon, hogy idővel, mire megnő, igazi hablegény lesz. 

Mimó Cirkusz, világszám! A magától átforduló csecsemő! #papinapló 17.

Márpedig ez a gyerek szívat! Igen, szívat. De persze ő ezt nem tudja, én meg igazából nagyon büszke vagyok rá. Merthogy hiába magyaráz egész nap, beszélni még nem tud, viszont úgy pörög a nyelve, mint ahogy nekem sose sikerült. Egész nap berreg. Álmatlan éjszakáim ugyan nem voltak emiatt, de kicsit izgultam, hogy ő is olyan raccsolós lesz, mint én. Ettől még lehet, de egyelőre jók a jelek. Maga a beszédhiba nem zavar, de engem sok mindenben meggátolt anno. Például nem lehettem sem rádiós, sem óvóbácsi. Az elsőt megértem, az utóbbinál az indok az volt, hogy „ne tőled tanuljanak a gyerekek beszélni”. Ez szerintem hülyeség, hisz ha valaki nem beszédhibás, nem válik azzá, csak mert azt hallja. Mindegy, Mimó nyelve jár, mint a rotor, aztán lesz, ami lesz.

A beszédtanuláshoz hozzá tartozik, hogy a nap nagy részében Virággal van Mimó. Ez azt is jelenti, hogy az etetésen kívül, ami központi, igazi nagybetűs Ügy Baba úrnál, egész nap szép beszédet hallgat. Például Viru egyik szokása, hogy felolvassa neki az éppen aktuális könyvet, amit olvas. Mivel szépen beszél, ha igaz is, hogy eltanulják a beszédhibát a gyerekek, akkor is jó eséllyel az marad meg, amit többet hall. Ha gyerek lennék, ennél jobbat elképzelni sem tudnék.

Ez azt is jelenti, hogy sokkal kevesebbet vagyok otthon, hiszen napközben dolgozom. Reggel, ha nem alszik Mimó, akkor éppen csak kel, így a hétköznapokon csak az este marad. Olvastam, hogy több nyugati országban hónapokig otthon vannak az apák a születés után. Ezzel nem lenne gond szerintem. De ha mondjuk, Virág vissza akarna menni nagyon hamar dolgozni, és nekem kellene otthon maradnom gyesen (vagy mi a neve) akkor már egészen más lenne a helyzet. Sokat gondolkodtam rajta, hogy alkalmas lennék-e rá, de nem vagyok benne biztos, hogy menne. Egyrészről persze biológiai okokból, hiszen megetetni nem tudom olyan gondosan, mint az anyukája. Ez szerencse, mert úgy is alakulhatott volna, hogy nincs elég anyatej. De van, így most csak ebben tudok gondolkodni. Másrészről pedig, és ezt nem túl menő bevallani, közel sincsen akkora türelmem, mint Virunak. Ha valahova el kell mennie, akkor simán itthon maradunk kettesben, de ha egész nap, minden nap mindazt kellene csinálnom, amit ő megtesz, lehet, hogy rövid úton fejre állnék. Ilyenkor tanulja meg igazán becsülni a nőket egy pasi. Sok év távlatából lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hogy nem lettem óvóbácsi.

A héten végre letisztázódott, hogy a legszűkebb családban kit hogyan hívunk Mimó előtt. Viru Mamaci, az egyik nagymamája Nagyanyó, a másik a Pesti Nagyi, a nevelőpapám pedig a Pesti Papó, én meg ugye Papi. Ahhoz képest, hogy már a fogantatás előtt, ami pont egy éve volt nagyjából, komplett gyereknév-adatbázissal rendelkeztünk, mókás, hogy a felnőtteknél ez eddig tartott. Szerencsére még nem késő.

Óriási mutatványt is csinált a kicsi fiam, igazi házi világszám: addig kukackázott körbe-köbe az ágyunkon, míg egyszer csak árfordult a hasáról a hátára. Virággal kicsit olyanok voltunk, mintha a ballagásán lennénk. Jó, és? Nekünk ez nagyon nagy dolog. Főleg, hogy éppen a legelső házassági évfordulónkon történt. Így nem csak év-, hanem Mimó-fordulót is ünnepeltünk. Persze egyből beindult a gondolatgépezet, mert már nem biztonságos az ágyunkon hagyni. Szükségünk lesz nagyhírtelen egy járókára, amiben pöröghet-foroghat kedvére.

A második babaúszás is megvolt, bár egy picivel több sírással az előzőhöz képest. A baj az volt, hogy eleve fáradt volt Mimó, de főleg éhes. Közvetlenül az úsztatás előtt nem szabad enni, mert ha bukik, akkor az nem túl kellemes a medencében. Jövő héten megpróbálunk pont annyival előbb érkezni, hogy legyen idő enni is, meg a vele járó dolgokra is.

Ha egyszer Mimó híres vízilabdás lesz, ez a poszt jusson eszébe mindenkinek #papinapló 16.

Pont jó, hogy Mimó tavasszal született, mert most, hogy hirtelen ránk tört a brutális nyár, már lehet vele mindenféle szabadtéri bármit csinálni. Virág például beszállt Endomondón egy anyukaversenybe, aminek a lényege, hogy az okos kütyüikkel mérik, ki hány kilométert mászkált a gyermekével három hét alatt. Viru 89 kilométerrel a tizenötödik lett nyolcvannégy résztvevőből. És ez csak a mindennapos kimozdulás. Döbbenetesen szuper, hogy ilyenek vannak, azért is, mert folyamatosan új útvonalakat fedez föl a környékünkön, például a Duna mellett, de a különböző egyéb mama-baba sport mellett ez is edzés, méghozzá az addiktív fajtából. Ráadásul még fagyizni is lehet, ha elkísérem őket.

Kétféle eszközt is használunk kimozduláskor: egyrészt nyilván a babakocsit, Viru pedig a Nandu kendőjét is gyakran. Mivel ennek a megkötésére tucatnyi módszer van, hívtunk egy tanácsadó lányt, aki elmagyarázott néhány praktikát. Virág egyre lelkesebb, és nekem is tetszik nagyon, ha rajtam csüng Mimó, azonban a pasi agyamnak elég pepecs melónak tűnik a kendő felvétele. Ezért megbeszéltük, hogy amint lehet, beruházunk egy csatos hordozóba, mert nem szeretnék kimaradni ebből az örömből.

A tűző nap okozott egy kis fejtörést, mert a babakocsit mindig le kellett takarni egy textilpelussal, hogy ne süljön ropogósra Baba úr. Aztán jött a babaguru sógorom, Peti Poppins, és az ő csodanapernyője. Így sokkal több a néznivaló Mimónak is.

A hétvége csúcspontja, amire már Porontyka megszületése óta vártunk, a babaúszás volt. Elsőre eléggé megszeppent, de kisebb sírásokat leszámítva jól bírta a gyakorlatokat. Mint mindent, ezt is meg kell szoknia, hogy a végén ő legyen a Delfinember, vagy valami hasonló nevű szuperhős. De ha olyan ügyes vízilabdás lesz, mint az egyik nagypapája, vagy a nagybátyja, vagy sárkányhajós, mint a másik nagybátyja, már sokat nyert vele a hazai sportélet.

A héten megint időszerűek voltak az oltások, én meg egyre nagyobbra becsülöm azokat az egészségügyi szaktündéreket, akik mindent megtesznek a gyerekekért. Az a szó, hogy „oltóanyaghiány” eddig csak rossz érzést keltett bennem, most azonban már kisebb frászt hoz rám. Pont, mint az „oltások átütemezése”. Brrr.

Baba úr már három hónapos #papinapló 15.

Megkérdezte egy pajtilány, igaz-e, hogy amikor az embernek gyereke születik akkor egy kapcsoló átbillen az ember agyában, amitől új ember lesz. És amúgy mi változott az életünkben.

Mimó abszolút tervezett gyerek: megbeszéltük, hogy esküvő után, a nászúton gyereket csinálunk, aztán úgy is tettünk. Csak kicsit lepődtünk meg, hogy elsőre összejött a terv, de volt kilenc hónapunk felkészülni a szülőségre. Bár Mimót még nem ismeretük személyesen, már Viru hasával is úgy beszélgettünk, mintha régi pajtások lennénk. Ehhez kellett mondjuk, hogy már a fogantatás előtt megvoltak minden eshetőségre a nevek, sőt, a beceneve is, a 3D ultrahang pedig utólag visszanézve egész hasonló képet mutatott róla.

Amikor Baba úr megszületett, a nyilván még azóta is előforduló csetlés-botlásokkal együtt szerintem elég hamar belejöttünk a babázásba. Persze, ehhez kellett az a 12 hét, aminek az elején sok volt a kétség és a tanácstalanság. Azzal pedig, hogy Virág van itthon egész nap, sokkal nagyobb súly nehezedik rá. Már csak azért is, mert lényegesen kevesebbet van emberek között, mint korábban. Hetekig aggódva néztem, ahogy kereste önmagát. Mostanra úgy látom szerencsére, hogy egészen rendbe jött lelkileg. Ehhez az is kellett, hogy beletanuljon az anyukaságba, de az is borzasztóan fontos, hogy a teste is látványosan elkezdett visszaalakulni a terhesség előtti állapotra.

Ezért a válasz, a saját személyes negyvenkettőm, hogy bár sok mindent másképpen csinálunk, mint korábban, „kapcsolóélmény” nem volt. Az életünk, úgy ahogy van, megváltozott, de most még úgy érzem, hogy mi magunk maradunk azok, akik voltunk. Majd évek múlva megmondom, hogy ez tényleg így van-e.

Az elmúlt két hétben Mimó már úgy nyújtogatja a nyakát, mintha egy humánperiszkóp lenne. Javaslom is a hadseregnek, hogy fejlesszük ki a picike, egyszemélyes, Mimó-osztályú kémtengeralattjárót. Ha már drónt nem enged venni a feleségem, egy ilyen tuti tetszene neki is. A Balatonban kémlelnénk a halakat, mondjuk. Főleg, mert a hétvégén megyünk az első babaúsztatásra, ami igen komoly dolog. Az elmúlt hetekben annyira megszerette Mimó a fürdetést, hogy frankón vissza kell fogni, hogy ne repüljön ki a kiskádból a vad lábtempózástól. Kvadrokopter tengeralattjáró, na? Ugye.

Az alvási szokások is megváltoztak pár hét alatt. Amióta a nagymamája ötletét felhasználva az ágyunkon altatjuk Porontykát, este nyolckor kidől, és hajnali ötig, vagy még tovább alszik. Semmi éjszakai sivítozás, csak szuszmákolás és cuppogás. Ezek meg a legszebb hangok, amiket egy szülő hallgathat félálomban.

A szoponcsó című gyurmafilm #papinapló 14.

Amióta először írtam a szoponcsóról, meglepően sokan érdeklődtek, mi is ez. Egy végtelenül egyszerű eszköz, de ha sokakat érdekel, legyen róla egy külön bejegyzés, mert megérdemli.

A szoponcsó, vagy bonyolultabban a szoptató poncsó nem új keletű találmány, elvileg régóta van ilyen. A lényege, hogy az anyuka úgy tudja etetni az anyatejre éhező/szomjazó gyermekét bárhol, hogy nem kell magát kellemetlenül éreznie a bámészkodók előtt.

Ehhez hasonló etető leplet lehet is kapni itt-ott, főleg az interneten. De úgy aránytalanul drága. Ezért Virág és az anyukája csináltak egyet, nagyjából 570 forintból. Ennyibe kerülhetett volna az anyag, ha nem lett volna otthon. Meg egy kis cérna, és némi ügyesség sem árt hozzá, de ezek nem létszükségletek. Egy sima strandkendő is könnyedén átalakítható.

Igazából egy kényelmesen nagy lepel az egész, a közepén egy nagy lyukkal, ami az anya kebleit és az azon csüngő gyermeket eltakarja. A lényeg, hogy nem szoros, hanem gond nélkül le lehet alatta vetkőzni. Ennyi. A haladó változatba kis zsebet is érdemes belevarrni a zsebkendőknek és a tejfelfogó melltartóbetétnek, hogy kéznél legyenek.

A nagy előnye, hogy szinte mindenhol elő lehet kapni a babatáskából. Virággal teszteljük is folyamatosan, ha nem is tudatosan, hanem igény szerint. Először vendégségben próbálta, de voltunk már vele a Margitszigeten, miközben sok-sok ember épp világrekordot döntve virágot ültetett. Akkor például Süsü észre sem vette, hogy nem egy, hanem egyből két emberrel fotózkodik. De használta már Virág gyerekekkel teli játszótéren, meg hagyományos és gyorsétteremben is. Eddig kifogyhatatlannak tűnik a lehetséges helyszínek kincses dobozkája.

Buborék, buborék, Mimóból jött ki az elébb #papinapló 13.

A héten sziporkázott a kisfiam. Három különböző témakörben is lenyűgözött minket.

Az első visszanyúlik az előző hétre, amikor a nagymamája az ágyunkba fektetve altatta el. Mint kezdő szülők, joggal hihettük, hogy egyszeri sikeres alkalom volt. Hát nem. Azóta Virág minden nap a csodatürcsin szenderegteti Mimót, és volt olyan, is, hogy mantrával szédítettem álomba. Kisebb-nagyobb mocorgások és gyönge sipákolások után gyorsan be is alszik. Tudjuk, igen, persze, megvan a veszélye, hogy odaszokik. De eddig mindig sikerült áttenni a saját ágyába mukkanás nélkül. Szóval, ha így jó neki, és ezen múlik a családi nyugalom, hát legyen. És egyszerűen annyira cuki, hogy az sem zavarna, ha emiatt néha a pamlagon kellene aludnom.

A másik nagy újdonság, hogy nem csak akkor mosolyog Poronty úr, ha véletlenül úgy marad, hanem akkor is, ha rámosolygunk. Viru vette észre, hogy ha az arcát simogatja, akkor mosolyra nyílik Mimó szája. Azóta már a simi sem kell feltétlenül, elég, ha ránevetünk, ő pedig tele szájjal örül ennek. És nem csak egyszer, hanem majdnem mindig, amikor megismételjük. Mi ott még nem tartunk, de nagyon várom már, hogy elszavalhassam kiváló barátom versikéjét, amit a lánya kacagó korszakában költött: „minden reggel nevet, egész évben Sziget”. Ebben minden benne van. Aki érti, az megérti, aki nem, az szerintem sejti.

A harmadik, és egyben legviccesebb új szokása Mimónak inkább kicsit gusztustalan, de minket ez nem zavar. Az elején nyilván véletlenül, de most már szinte biztos, hogy szándékosan nyálbuborékok fújásával szórakoztatja magát. Szerintem, ha rágózni kezd majd, akkor nem lesz nehéz megtalálni, mert hangosan durrogtatni fogja a bubikat mindenfelé. Emiatt viszont feltétlenül meg kell neki tanítom Papa intelmét, miszerint nem szabad lenyelni a rágót, mert akkor lufikat fog pukizni. Igaz, hogy hiába mondta, nálam sem jött be ez a figyelmezetés, mert azóta sem sikerült a mutatvány. Na, majd a fiamnak összejön.

Az elmúlt hetekben puffogtam azon, hogy nem lehet tudni a MÁV-START menetrendjéből, hogy alacsony- vagy magaspadlós vonat jön-e. Kiderült, hogy van megoldás, csak kicsit bonyesz, mint minden. Szóval, ha az ember a vasúttársaság Vonatinfó nevű appjában nézi a menetrendet, és rákattint a kívánt járatra, azon belül pedig az információ gombra, majd a vonat számára, és a technikai információk fülre lapozgat, akkor megtudhatja, hogy akadálymentes lesz-e a vonat. De csakis akkor, ha az már elindult. Jó, hát nem egyszerű, viszont legalább működik.

Védőoltás? Naná! #papinapló 12.

Amikor Mimó megszületett, nem csak a védőnéni látogatott meg minket, de a doktornéni is eljött hozzánk egy nagyon hosszú listával a kamaszkorig beadandó kötelező és választható védőoltásokról. Az elsőkkel nincs is nagyon dolog, de a többinél a szülőknek kell döntenie, hogy akarják-e. Nyilván, ezek nincsenek ingyen, viszont fontosak.

Viruval számunkra természetes, hogy mindegyiket szeretnénk, ha Mimó megkapná. Sokaknak viszont ez egyáltalán nem ennyire egyértelmű döntés, sőt, kifejezetten ellene vannak az ilyesféle védelemnek. Valamilyen furcsa összeesküvést sejtve a háttérben. Nem hisznek benne, mondják. Ennek köszönhetően a tengeren innen és túl, sőt, pár éve Magyarországon is olyan betegségek okoztak ismét kisebb-nagyobb járványt, amik már évtizedekkel ezelőtt eltűntek. Például a szamárköhögés. Döbbenet.

Mimó most megkapta a DiPerTe és a rotavírus elleni oltást. Nagyon paráztunk, hogy belázasodik, vagy rosszul lesz, mert ez velejárója az ilyesminek. Végül semmi komoly baja nem lett, csak estére kicsit nyüglődött, és enyhe hőemelkedése is volt. Ezt onnan tudjuk, hogy felavattuk éles helyzetben a külön neki vett rugalmas szárú hőmérőt. Nagyon ügyesen tűrte a mérést, sőt, élete első félkúpjával sem volt gondja. Büszkék is vagyunk rá.

A héten ünnepeltük az első házassági évfordulónkat egy remek ebéddel a kedvenc éttermünkben. Majdnem sikerült megúszni, hogy Mimó fölébredjen, de a végére csak megéhezett. Szerencsére Virunál volt a szoponcsója, így a tömött teraszon senki nem vette észre, hogy eggyel többen esznek, mint amennyi teríték van az asztalokon. Másnap egy gyorsétteremben is ugyanígy tettünk, sőt, egy pelenkázást is beiktattunk, ha már volt lehetőség rá az akadálymentesített mellékhelyiségben.

Áttörés is volt a héten a gyereknevelésben. Viru kedvenc zenekara éppen az utca végén lépett föl, így szülőségünk kezdte óta először mentünk valahova ketten, gyerek nélkül. A kis feleségem úgy izgult a koncert előtt, mint egy kamasz, akit először engednek el bulizni a pajtásaival. Meg is értem, nagy dolog kiszabadulni picit a hónapok óta tartó relatív bezártságból. Amíg mi a kultúrban buliztunk, Viru anyukája vigyázott az unokájára. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy nem aggódtunk, hiszen ilyen még nem volt, de persze fölöslegesen tettük. Mire hazaértünk, Mimó békésen szuszmákolt az ágyunkban.

Az első anyák napja #papinapló 11.

Korábban sokat izgultunk a babahordó kendő miatt, de Viru mostanra úgy kiművelte magát, hogy már bátran megy vele bárhova.

Voltunk babakocsi nélkül szokásos heti nagybevásárolni is, de az egyik nap például leutazott meglátogatni a kollégáit Pestre. Utána elmentünk olyan anyukadolgokat beszerezni, amiket nálunk nem lehet kapni, viszont egyedül nem tudom őket megvenni. Most már biztos az is, hogy Karma úr tréfálkozik velünk, mert egy héttel korábban babakocsival utaztunk, és csak magaspadlós vonatokat sikerült kifogni, míg most, hogy sokkal könnyebb volt a mozgás a kendővel, richtig alacsonypadlósok jöttek. Persze, ezt a menetrendből lehetetlen volt kikövetkeztetni. Na, mindegy. Több internetes fórumon is szót emeltem a vasútállomásunk (Dunakeszi-Gyártelep) akadálymentesítéséért, de a számtalan helyeslő bíztatás ellenérre meglepődnék, ha kapnánk egy rámpát. Pedig a környéken sétálva látjuk, hogy nagyon sok babakocsis család lakik errefelé, akik hozzánk hasonlóan nem feltétlenül autóval közlekednek, és több óvoda is van a közelben. Például egy vasutas is a Járműjavító mellett.

A hosszú hétvégén majálisozni is voltunk. Úgy volt, hogy vihetem kendőben Baba urat, de eléggé fújt a szél, akkora pulcsim pedig nincs, amibe ketten is beleférünk.  Virágnak ez azért megy jól, mert az én pulcsijaimat veszi föl ilyenkor, amikben akár anya-fiai sátrazni is tudnának. A majálison fellépett a helyi fúvószenekar, amiben korábban Virág fuvolázott. Mimó minden ellenkezés nélkül végigaludta a csinnadrattát. Nem csak a koncertet, de a tumultust is, pont úgy, mint egy héttel korábban a margitszigeti virágültető rekorddöntést. Ez nagyon jó, én is ilyen vagyok. Papa mindig azon kacagott, hogy bármilyen hangazavarban békésen alszom. Ez később nagyon jól jött, amikor belenőttem a fesztiválokba, mert a Nagyszínpad mellett is teljes nyugalomban tudok pihenni. Reméljük, Mimó is ilyen lesz később is, és soha nem kell majd használni az ipari fülvédőmet, amit szükség esetén neki szánok.

Amióta Mimó két hónappal ezelőtt megszületett, nem tudtunk étterembe menni, csak egyszer megálltunk egy gyorsétterem ablakánál, egyszer meg egy török étterem teraszán Virág gyorsan belapátolt fél adag kebabot. Most merészebbek voltunk, és a majális után bementünk a kedvenc kis pizzériánkba, és ha nem is a legkényelmesebben, de megebédeltünk. Először Mimó lakott jól Viru szoponcsója alatt, aztán, amíg a mamája evett, én vigyáztam rá. Csodálatos ötlet volt Virutól ez a lepel, tényleg a leghülyébb helyeken is lehet vele gyereket etetni úgy, hogy nem kell kényszervillantania az anyukának.

Megünnepeltük az első anyák napját Elmo vendégszereplésével. Viru már hetek óta mondogatta, hogy szeretne egy kis piros szörnyit, így szereztem egyet. Persze kiderült, hogy nem magának, hanem Mimónak szánta, aki ennek láthatóan nagyon örült. Még pár év, és énekelni és táncolni is fogunk a mamácskának. Vagy legalábbis Mimó.

Mimó és a híres egyfejű #papinapló 10.

A múlt héten a legfontosabb újdonság Viru úgynevezett maminbaba edzése volt. Ennek a lényege, hogy nők magukra kötik a gyereküket, és úgy (latin)táncolnak. Az első edzés után Virág hónapok óta nem látott lelkesedéssel mesélte el, hogy mennyire csodás volt végre mozogni. Már nagyon sok ideje aggódik, hogy mi lesz a testével, mert ugye minden felborult. Nem ehet azt, amit akar, nem csinálhat rengeteg dolgot, amihez kedve lenne, és a terhesség alatt csak olyan ruhákat hordhatott, amik rámentek, nem pedig olyanokat, amik tetszenek is neki. Azt mondta, katartikus élmény volt számára az edzés, végre újra a réginek érezhette magát, és a legjobb benne, hogy mindezt Mimóval tehette.

Egy másik újdonság is volt: eddig lehetett filmet nézni, míg Mimó este elaludt, most viszont mintha megunta volna, vagy inkább elkezdte zavarni a butadoboz. Emiatt új módszerrel kell elaltatni, és igyekszünk egy rendszert is kialakítani. Nagyon aranyos hallgatni a távolból, ahogy Virág mesét olvas.  Főleg, hogy a gyerek már egyértelműen beszélget, bármit is jelentsen a „piú”, a „gugu”, a „gag” és a „humbl”.

Túl vagyunk az első vonatozáson is. Ez sajnos nem volt túl jó élmény. Az a helyzet, hogy imádom a vonatokat, és a MÁV is a szívem egyik csücske. Azt viszont katasztrófának tartom, hogy nincs egy olyan menetrend vagy információs oldal, ahol egyértelműen meg lehet tudni, hogy az érkező vonat alacsonypadlós-e vagy sem. Pedig felénk sok vadiúj szupervonat jár, de még a kaller is azt mondta, hogy nem tudják, mikor mi jön. Már az is rémálom, hogy a vasútállomásunk kialakításánál mindent elkövettek évtizedekkel ezelőtt, hogy esélytelenek legyünk az akadálymentesített állomások versenyén, de a vonaton is éppen csak szorongva tudtunk állni. Ez így nagyon nem jó. Pedig remélem, hogy Mimó is úgy fogja szeretni majd a vonatokat, mint én.

Az utazással viszont elértük a célunk, és a Margitszigeten a család minden tagja nevében ültettem virágot. Remek alkalom volt ez a szoponcsó felavatására, hiszen senkinek nem tűnt fel, hogy Mimó éppen étkezik az egyik padon. Még Süsünek sem