Márpedig ez a gyerek szívat! Igen, szívat. De persze ő ezt nem tudja,
én meg igazából nagyon büszke vagyok rá. Merthogy hiába magyaráz egész nap,
beszélni még nem tud, viszont úgy pörög a nyelve, mint ahogy nekem sose
sikerült. Egész nap berreg. Álmatlan éjszakáim ugyan nem voltak emiatt, de
kicsit izgultam, hogy ő is olyan raccsolós lesz, mint én. Ettől még lehet, de
egyelőre jók a jelek. Maga a beszédhiba nem zavar, de engem sok mindenben
meggátolt anno. Például nem lehettem sem rádiós, sem óvóbácsi. Az elsőt
megértem, az utóbbinál az indok az volt, hogy „ne tőled tanuljanak a gyerekek beszélni”. Ez szerintem hülyeség,
hisz ha valaki nem beszédhibás, nem válik azzá, csak mert azt hallja. Mindegy,
Mimó nyelve jár, mint a rotor, aztán lesz, ami lesz.
A beszédtanuláshoz hozzá tartozik, hogy a nap nagy részében Virággal
van Mimó. Ez azt is jelenti, hogy az etetésen kívül, ami központi, igazi
nagybetűs Ügy Baba úrnál, egész nap szép beszédet hallgat. Például Viru egyik szokása,
hogy felolvassa neki az éppen aktuális könyvet, amit olvas. Mivel szépen
beszél, ha igaz is, hogy eltanulják a beszédhibát a gyerekek, akkor is jó
eséllyel az marad meg, amit többet hall. Ha gyerek lennék, ennél jobbat
elképzelni sem tudnék.
Ez azt is jelenti, hogy sokkal kevesebbet vagyok otthon, hiszen
napközben dolgozom. Reggel, ha nem alszik Mimó, akkor éppen csak kel, így a hétköznapokon
csak az este marad. Olvastam, hogy több nyugati országban hónapokig otthon
vannak az apák a születés után. Ezzel nem lenne gond szerintem. De ha mondjuk,
Virág vissza akarna menni nagyon hamar dolgozni, és nekem kellene otthon
maradnom gyesen (vagy mi a neve)
akkor már egészen más lenne a helyzet. Sokat gondolkodtam rajta, hogy alkalmas
lennék-e rá, de nem vagyok benne biztos, hogy menne. Egyrészről persze
biológiai okokból, hiszen megetetni nem tudom olyan gondosan, mint az anyukája.
Ez szerencse, mert úgy is alakulhatott volna, hogy nincs elég anyatej. De van,
így most csak ebben tudok gondolkodni. Másrészről pedig, és ezt nem túl menő
bevallani, közel sincsen akkora türelmem, mint Virunak. Ha valahova el kell
mennie, akkor simán itthon maradunk kettesben, de ha egész nap, minden nap
mindazt kellene csinálnom, amit ő megtesz, lehet, hogy rövid úton fejre állnék.
Ilyenkor tanulja meg igazán becsülni a nőket egy pasi. Sok év távlatából lehet,
hogy nem is olyan nagy baj, hogy nem lettem óvóbácsi.
A héten végre letisztázódott, hogy a legszűkebb családban kit hogyan hívunk
Mimó előtt. Viru Mamaci, az egyik nagymamája Nagyanyó, a másik a Pesti Nagyi, a
nevelőpapám pedig a Pesti Papó, én meg ugye Papi. Ahhoz képest, hogy már a
fogantatás előtt, ami pont egy éve volt nagyjából, komplett
gyereknév-adatbázissal rendelkeztünk, mókás, hogy a felnőtteknél ez eddig
tartott. Szerencsére még nem késő.
Óriási mutatványt is csinált a kicsi fiam, igazi házi világszám: addig
kukackázott körbe-köbe az ágyunkon, míg egyszer csak árfordult a hasáról a
hátára. Virággal kicsit olyanok voltunk, mintha a ballagásán lennénk. Jó, és?
Nekünk ez nagyon nagy dolog. Főleg, hogy éppen a legelső házassági
évfordulónkon történt. Így nem csak év-, hanem Mimó-fordulót is ünnepeltünk. Persze
egyből beindult a gondolatgépezet, mert már nem biztonságos az ágyunkon hagyni.
Szükségünk lesz nagyhírtelen egy járókára, amiben pöröghet-foroghat kedvére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése