Shub és áttörések #papinapló 68.

Elég nehéz gyereket nevelni úgy, hogy pár napra leállnak az ehhez szükséges szerveim, mint kar, láb és agy. Annyira elhúzódott a mostani shubom, hogy arra kezdtem gyanakodni, hogy meteopata lettem: amikor kiakad az időjárás, a testem is követi. Mondjuk nem nehéz neki így, hogy amúgy is trottyon van a (S)uper (M)ario miatt. Legalább Mimó játszhat a botommal. Azt nagyon szereti.

A héten több áttörés is volt. Például majdnem az egész lakáson végig tud már menni két lábon Baba úr, kapaszkodás nélkül.  És hirtelen megtanult, teljesen magától visszafelé felmászni a csúszdára, meg a nagy létrára is. A csúszdás mászkálás jó állapotomban sem megy már, és tegye mindenki a szívére a kezét, szerintem másnak sem. Vagy csak nehezen.

A játék mellett a házimunkában is jeleskedik a kisfiam. Ha talál valahol egy zsepit vagy egy rongydarabot, minden felületet letörölget gondosan. Még a vonaton is. Sőt, állandóan kikutatja a spájzból az eszközöket, és felmos. Nem tőlem tanulta, becsszó.

Virágra rájött a tavaszi hoppáré, és az erkély csinosításával van mostanában elfoglalva. Például varázsolt Mimmernek egy saját sarkot, ahol lehet piknikezni.

De ki is festette az egészet, vannak mindenféle fura csüngő- és sziklanövények a balkonkertben, és az egyik falat feketére mázolta táblafestékkel. Ez arra lesz jó, hogy majd Mimzi fehér és színes krétákkal jól telerajzolgathatja. Most komolyan, ez baromi jó ötlet. Kíváncsi leszek, mennyire jön be.

Ez pedig nem tudom mi, de jópofa. Mimm élvezi, és ez a lényeg.

Lesz majd jobb szabim is #papinapló 67.

A héten szabin voltam, ezért el tudtam menni a családommal a zenebölcsibe. Egy csomó anyuka és egy apuka volt ott a gyerekeikkel, és nagyon vidáman énekelgettek. Annyira cuki volt az egész, hogy szinte megirigyeltem Mimót és Virágot. Nagyon jónak gondolom, hogy mielőtt igazi bölcsibe megy a kisfiam majd hónapok múlva, lát ilyen jó, vidám társaságot. Azért is, mert megtanulja, mi a csoport, és mert megismeri a többi gyereket, akik koruknál fogva szerintem egészen sokáig ott lesznek körülötte a következő évtizedekben.

A héten végre megérkezett a napozósátrunk is. Ez arra kell, hogy ha majd nyáron sokat ülünk a ház mögötti Duna partján, ne kapjunk agylágyulást a hőségben. Mi Viruval még be tudunk menekülni a hideg vízbe, de Mimm még nem. Akármennyire is tiszta a víz itt, a Dunakanyar kapujában, kisgyereknek még nem való. A napozósátor az úgynevezett 2 másodperces fajta, ami rendkívül praktikusnak tűnik elsőre. Egyébként tényleg az, egészen amíg az ember össze nem akarja csukni. Az egy igazi rémálom volt, amíg rájöttük a turpisságra. Ez is feszegeti a házasság tűrőképességeinek határait, pont úgy, mint a IKEA. Ha nem a lakásban lettünk volna, lehet, hogy kárt tettem volna az apparátusban. Aztán persze megoldódott a baj, de még mindig nem biztos, hogy élesben is sikerül majd összecsukni.

Az egyik nap Mimmúr a nagy játszásban, valahonnan előszedett egy kazettát. Amikor megláttam, az jutott eszembe, hogy magyarázom majd el neki, ha nagyobb lesz, hogy mi az. Persze nagyon sok ilyenem volt régen, de már nagyon rég nem használtam. Az utána következő cd- és dvd-korszaknak is rég vége, de ez nem is zavar nagyon. Az a helyzet, hogy mindig utáltam ezeket, mert csak a baj van velük: nagyon sok helyet foglalnak, kicsit sem könnyű keresni rajtuk azt, ami épp érdekel, és nagyon könnyen tönkremennek. Amikor még tombolt a cd-láz, már akkor is digitalizáltam az összes korongom. Nem sokkal az ezredforduló után megvettem a legelső, 256 megás mp3-lejátszóm egy vagyonért, aminek a csodájára jártak az egyetemen. Igazi menőség volt akkor. Nagyon kevéssel utána pedig már elképzelhetetlen volt, hogy a nagy, bumfordi lejátszókon hallgasson az ember zenét.      

Mivel az időjárás nem volt kegyes a héten, és a betegségem is kellemetlenkedett, mire kisütött a nap, még kórházba is kellett mennem miatta, nem mentünk a tervezett a helyekre. Például a gödi tanösvényre. Helyette viszont voltunk többször a játszótéren, ahol viszonylag keveset voltam eddig, hiszen általában dolgozom, amikor a többiek ott vannak. Másnak biztos nem nagy kunszt, de nekem igazi élmény látni, hogy Mimó mennyire kezd ráérezni a játékokra. A csúszda persze nagyon fontos, és a körhinta, meg a pókhinta is. És persze kiemelt helyen a homokozó.   

Buborék, buborék, színejátszós, csodaszép #papinapló 66.

Többször írtam róla, hogy Mimó mennyire barátságos a kutyákkal. Egészen cuki, ahogy bújik hozzájuk. Nagyon jó látni, mennyire nem fél. Eredendően bizalma van az állatok felé. Látva, hogy mennyire szeretettel bánik a cicánkkal, ez persze nem is olyan meglepő. Ez a kép pár héttel a születése után készült, amikor még csak Pizsi közeledett hozzá.

Ez pedig friss, a múlt héten készült fotó. A kisfiam, amikor csak meglátja a kis, szőrös barátját, ölelgeti, mintha plüssállatka lenne. Persze lehet, hogy Pizsi már ezerszer megbánta a haverkodást. Mindenesetre hősiesen hagyja magát. Szóval lehet, hogy élvezi.

Mondjuk, Mimm óriási szerencsére az emberekkel is nagyon barátságos, nem csak az állatokkal. Mindenkit üdvözöl integetéssel az utcán, a buszon vagy a vonaton. Igazi filantróp. Ez nekem különösen nagyon megnyugtató, mert egyrészről szerintem ahány barátja van az embernek, annyiféle világkép tárul elé közvetlen közelről. Annyiféle példa közül választhat, amit felszippanthat a lelkébe. Másrészről, ha majd úgy alakul, könnyebben megbízik majd abban, aki épp rá vigyáz, amíg mi távol vagyunk egy kicsit. 

De nem kell messzire menni, ez már most is működik néha. A tornázdába, ahova Viru jár, mennek gyerekek is. Az egyik edzés baba-mama torna, Mimm, amikor az anyukája ugribugrizik, eljátszik vidáman. A másik alkalom idején általában nem dolgozom épp, akkor én vigyázok Mimóra. Amikor viszont nem tudok a közelben lenni, más megoldást kell keresni. Most újdonságként Sári néni vigyázott rá, aki a tornaterem hivatalos gyerekmegőrzője. Ez harmincöt percig gond nélkül sikerült is. Azért elsőre ez nagy dolog ám!

Beszélni ugyan még nem tud Mimzi, de a száját már próbálgatja evésen kívül egyéb hasznos módokon használni. Időszerű lett például a fogmosás mind a 7+ fogához. Általában hagyja, hogy mi sikáljuk a fogacskákat, de már egyre többször magának csinálja. Ez persze még nem szakszerű így, de haladunk.

A fújást is próbálgatja. A kádban a hab is nagyon érdekli, de főleg a buborékfújó varázsolja el. Egészen vicces, ahogy fújdogálni próbál, teljesen eredménytelenül. Ilyenkor be kell neki segíteni, hogy legyen öröm.

A hosszú hétvégén dolgoztam, Mimóhoz pedig feljöttek a fővárosi rokonok: a Nagyi, a Pesti Papó, Flóra tanti és Pisti. Amikor megláttam a közös játszóterezésről készült képeket, két gondolatom volt: 

1. kár, hogy nem voltam ott, mert ezt megnéztem volna élőben is; 

2. ahogy nézem Mimmer már most kiváló művezető, ha pedig majd megnő, ő lesz a legjobb.

Mimó nagy alvásai #papinapló 65.

Az is jó a digitális létben, hogy napközben teljesen up-to-date lehetek a kisfiam dolgaival, mert Viru egész nap küldözgeti a képeket. Így nem maradok le a nagy dolgokról. Például az alvásokról, amit a kisfiam extrahipercukin ad elő. Sok képet korábban már megmutattam, de alvósat csak néha. Íme hát, Mimó idei nagy alvásai.

Hirtelen felborult napi rutinok #papinapló 64.

Ideje törlesztenem a felhalmozódott restanciáimat. Olyanokat, amiket az elmúlt hetekben elfelejtettem megírni. Pedig igazán szerettem volna. Tényleg.

Talán mind közül a legfontosabb, hogy úgy tűnik, sikerült kitalálnunk egy módszert, hogy Viru el tudjon járni egyedül(!) tornázni. Azokon a napokon, amikor délután/este ügyelek, délelőtt otthon maradok Mimóval kettesben. Voltak korábban mindenféle próbálkozások, amik hamar elbuktak. Ez azonban már hetek óta egész jól működik. Láthatóan nagyon jót tesz a kis feleségemnek, hogy sikerült nagyjából rendszeresíteni ezt a programot.

Mint mindig, ha egy probléma megoldódik, jön helyette másik. Most is így van. Láthatóan éppen szintet ugrik Prüntyi, az eddigieknél is jobban érdekli a bármi. Mondhatjuk úgy is, hogy ha Kim Dzsong UN, akkor Mi Mó ÉRDEKLŐDIK. Ez azzal jár, hogy sokkal jobban pörög, mint eddig: napközben alig áll meg, az esti rutin pedig unalmas már neki. Emiatt ki kellett tolnunk egy órával a fürdetést, és az altatás sem megy úgy, mint eddig. Már nem a hintában kezdünk, és aztán fejezi be a misönt Viru. Ehelyett elvonulunk a hátsó szobába, és táncolunk vele. Viru a kedvenc zenéire, én meg a jamaicai csimpolyazenére. Ha én altatom, csak akkor adom át a mamájának, ha már szuszókál a vállamon. Legújabban magamra is kötöm a karikás kendővel, és ez egyelőre hatékony módszernek tűnik. Már csak azt kell megoldani, hogy a saját ágyában aludjon, mert az most nem akaródzik.

Egy másik elmaradásom is nagyon fontos. A kisfiam már hosszú másodpercekig, néha négy-öt lépés erejéig totál elfelejti, hogy nem tud kapaszkodás nélkül járni. Ez nagyon nagy dolog ám. Szerintem csak pár hetünk van addig, hogy egyedül szaladgáljon. Már most is simán lehet vele sétálni egész nagy távokat (pár métert) kézen fogva. Ilyenkor pont úgy dülöngél, mint én. Csak nála ez cuki. Ha pedig egyedül akar messzire menni, a cipőfelvételhez rendeszesített műanyag stokit tolja maga előtt. Ahogy átöleli az ülőkét, pont úgy néz ki, mint egy apró buszvezető a nagy kormánnyal.

Beadtuk a derekunk, és kapott egy pici, műanyag babaendurót is. Néha persze eldől vele, de inkább ezen tanuljon meg esni, mint majd a biciklin. Ebben van egy vitánk Viruval, de Mimzi előbb-utóbb mindenképp fog esni. Szóval szerintem ez a kisebbik rossz. Majd kap egy kicsi bukósisakot. 

Azt is elfelejtettem elmesélni, hogy Anita pajtásunk készített rólunk egy fotósorozatot hetekkel ezelőtt. Ezeket technikai okok miatt csak a Facebookon lehet megnézni. Nehéz kiválasztani egy kedvencet. A személyes favoritom az, amelyiken Viruval próbáltunk komoly fejet vágni egy családi képhez, Mimó viszont gátlás nélkül széttrollkodta halacskafejjel. Ezt tuti megmutatom majd minden csajnak, ha kamasz lesz. Muhaha.

Azért újdonság is történt. A hétvégén megint sokat aktívkodtunk, főleg pajtikkal. Részt vettünk például egy igazi, családi kerti sütögetésen a barátainkkal és a gyerkőceikkel. Ez egy újabb jelentős lépés a régi tervem megvalósulása felé: szeretném, ha a barátaim gyerekei és a fiam is barátok lennének. Igazán kellemes volt nézni, ahogy játszottak a náluk jóval ifjabb kisfiammal. Az pedig külön öröm, ahogy Mimm nem csak nem félt a jelenlévő kutyától, de nagy szeretettel játszott vele és bújt hozzá. Ez jó, mert én például nagyon félek a kutyáktól. Ez ilyen káros belvárosi beidegződés. Szerencsére Mimóban nincs meg ez az érzés (miért is lenne?), és azon vagyunk, hogy ne is legyen.

Anyák napján a városi majálisba is elmentünk, ahol az a helyi fúvószenekar lépett föl, amiben korábban Viru is játszott. Jópofa dolog ilyen helyekre járni, de azért még mindig nem a világom a vattacukros-dodgemes-célbalövős/horgászos vurstli. Ráadásul nagyon bosszant, hogy fából készült fegyvereket árulnak gyerekeknek. De nem csak kardot ám, hanem lándzsát, sőt fapuskát is. Fapuskát! Hát hogy jön bárki ahhoz, hogy cukinak hitt gyilkos baromságokkal hülyítse a gyerekeket?

A tavaszköszöntés után meglátogatott minket egy Kanadában élő barátunk és az apukája. Nagyon jók az ilyen újratalálkozások, mert épp a nagy távolság miatt nagyon ritkán találkozunk. De hát így megy ez, amióta a barátaink egy része disszidált. Meg amúgy is, jó ha Mimmer ismeri a világjáró barátokat. Mert ugye, aki külföldre költözik, az onnantól rokon. Most épp Sophie néni Torontóból.

A hívás, amitől minden szülő retteg #papinapló 63.

Vannak olyan esetek, amikről már mindenki hallott, de senki nem akar a részese lenni. Ilyen például, amikor zaklatottan telefonál a pasi felesége, hogy a gyerek kezéből ömlik a vér, mert elvágta valamivel. Bármivel.

Ez történt velünk minap. Ráadásul éppen ügyeletes voltam egy várossal odébb, így a teljes tehetetlenség erőtere borult az agyamra. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy csak picike bibiről van szó, és hamar elapadt a patakvér. Rohadt egy érzés. Most értettem meg Papát. Állandóan én vagy a barátaim hívogatták kórházakból, hogy jöjjön értem. Azért volt nekem másodiknak az osztályban mobilom, hogy mindig tudjak segítséget hívni, ha megint leesek valahonnan. Most egy pillanat alatt átéreztem az évtizedek apai aggódását.

Ugyanazon a napon, pár órával korábban ráadásul a másik tipikus szülőpara is megtörtént: a gyanúsan nagy csönd. Viru arra lett figyelmes, hogy nem hallja, mit motoszkál Mimmer. Hamar fény derült a turpisságra: a kisfiam megkaparintotta a szappanosküblit, és persze kipacsálta a tartalmát. Aztán vidáman tapicskolt a tócsában. De ez legalább vicces.

Most, hogy kitavaszodott, Mimzinek és a vele épp egykorú környékbeli gyerekeknek már van közös születésfája. Ilyet a körzetünk képviselőjétől kapnak minden évben a lurkók a házunk mögötti parkban. Egyszer egy egészen komoly fasor lesz a fácskákból. Ez tipikusan olyan ügy, amikor nem érdekel, hogy egészen más oldalról nézzük ugyanazt a világot a kezdeményezővel. Egyszerűen kedves gesztus, és örülök, hogy a kisfiamnak is része van benne.

A világhírű Mimó #papinapló 62.

Egy csöppet túlzásnak hathat a cím, de most, hogy saját magam kezelem a blogom, látom, honnan kattintanak rá. Így derült ki, hogy a kisfiam történeteit a Föld legkülönbözőbb helyeiről követik. Nyilván a helyi magyar közösség tagjai. De írt például egy kínai lány is, hogy mennyire kedveli Mimót.

A legtöbb külhoni olvasó Írországból kattint a Papinaplóra. De az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Németország, Spanyolország, Belgium, Ausztria, Svájc, Új-Zéland, Ausztrália, sőt Szudán(!) és Bahrein(!) is rajta van a térképünkön. Meg ugye Kína. Ebben az a csodálatos, hogy mindez annak ellenére történik, hogy hiába a Google univerzum blogmotorját használom, a kereső kizárólag a régi helyre mutat. Sajnos nem értek a keresőoptimalizáláshoz, úgyhogy egy ideig ez biztosan így marad. Addig is: világjáró magyarok, szevasztok!

Egy nagy meglepetés is ért a héten. Rám írt a Kismama újság egyik szerzője, hogy egy apás blogokról szóló cikkében írt a Papinaplóról is. Korábban adtam már róla interjúkat, sőt akadt olyan is, ami végül meg sem jelent. De ilyen meglepírás még nem volt. Annyira kedveseket írt Verus, hogy beszélgettünk kicsit. Kiderült, hogy az anyukás-hurcis szubkultúrába ismertek vagyunk. Azért ez nagyon jólesett, de feltétlenül megjegyzem: a családi hurcizás nálunk Viru érdeme. Sokféle szubkultúrának voltam már jórészt aktív tagja, de azt sose gondoltam volna, hogy egy ilyennek is részese leszek. A hurcizás tényleg szuper dolog és nagyon ajánlom minden kisszülőnek.

Sokadjára, de mostanra erős meggyőződéssel állíthatom: most még teljesen fölösleges irdatlan pénzeket fizetni, amúgy tök jó játékokért. Mimónak is van egy fél szobányi mindenféléje, de az üres flakont úgy szereti, mintha én drónt kapnék. Már a kupakot is kezdi érteni.

A hétvége nagyon mozgalmas volt. Szó szerint, mert irtó sokat mozogtunk a Vivicittán. Ez azért volt fontos, mert korábban futóként számomra ez volt az év egyik legfőbb eseménye. Mióta kiderült a (S)uper (M)ario, nem voltam. Tavaly ősszel csatlakoztam a Suhanj! Alapítvány futócsapatához. Persze nem futóként. Azóta – egyelőre legalábbis – én vagyok az egyszemélyes Nordic Walking szakosztály. Ez azzal jár, hogy mindenkinél lassabb vagyok, hiszen a többiek futnak, én meg ugye sportbotokkal sétálok. Igaz, gyorsabban, mint ha nem lennének a pálcák, de akkor is. A futamon így én lettem az utolsó, hiszen futókkal esélytelen a verseny. A nézők, köztük a családom szurkolása egyébként fantasztikus élmény volt. Talán kicsit jobb is, mint a korábbi versenyeken, amiken még futóként indultam. Így legalább biztosan tudom, hogy nekem drukkoltak, hisz nem volt más a környéken. De ez benne van, azért indulok ilyeneken, hogy a szkleróm ellenére is úgy érezzem, nincsen semmi baj. Ahogy Pepin bácsi mondta: „A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.”

Főleg, hogy utána rohantam (haha) a következő futamra, ami a Suhanj! jótékonysági séta volt. Itt már családostul vettünk részt: Viru a hátán hurcizta Mimót, és nagyon élvezte a sportos nyüzsgést. Ez jó jel a jövőre nézve. (Ezen a videón amúgy 7:21-től látszódunk, ahogy célba érünk.) Nagyon menőnek érzetem magam mindkét futamon a csapatom mezében. Nyilván jobb lenne, ha nem lennék beteg, de ha már ezt dobta az életgép, legalább jó helyen vagyok.