Mimó első karácsonya #papinapló 45.

Ha valamit megtanultam március óta, akkor az az, hogy ha gyereke van az embernek, teljesen fölösleges megtervezni bármit lépésről-lépésre. Bőven elég nagyvonalakban elképzelni, hogy mi történik majd, mert úgy biztosan nem jön össze, ahogy az logikus lenne.

Így jártunk például a karácsonyfával. Hónapok óta tervezgettem, hogyan fogom felkötni a plafonra, a hin kampójára. Úgy lett? Nem úgy lett. Aztán azt gondoltam, hogy majd felteszem a kisasztalra, hogy Mimzer ne érje el. Feltettem? Nem tettem fel. Viszont a tavaly szerzett bowdenes karácsonyfatartó atombiztosan véd a dőléstől, így nem gond, hogy a kisfiam folyamatosan rángatja az ágakat. Csak elég kis béna, hogy a fa alsó fertálya nincs feldíszítve, még ha a díszek elvileg törhetetlenek is. Így megy ez. Majd jövőre.

Mivel ez volt Mimm első karácsonya, a család meg jó nagy, gondosan ki kellett találni, mi legyen a hagyomány. Vagyis a menet, hogy mindenhova eljussunk. Ez sem úgy alakult, ahogyan azt jó előre elterveztük, de sebaj, legalább letisztult a kép. Mimó mindenhol cukiskodott, nagyon élvezte az ünnep nyüzsgését. A végére azonban mindig nagyon kiborult, mert annyira felpörgött. Úgy sírt, hogy hiába éreztük, hogy már abba akarja hagyni, egyszerűen nem sikerült kiszabadulnia a spirálból. Cserébe viszont, minután megnyugodott, átaludta az egész éjszakát. Persze ez teljesen normális így, mert egy felnőtt is simán bele tudja hajszolni magát a féktelen bulizásba, amitől aztán szinte ájultan esik össze. A gyerekeknél ez nyilván fokozottan így van, hiszen minden történés új élmény. Ha meg nagy dózisban kapja a vidámságot, akkor főleg.

A fogmanókat viszont kicsit sem érdekli a meghittség, ilyenkor sem pihennek. Egyre-másra bukkannak elő a fogacskák, a velük járó fájdalommal együtt. Merthogy közben a második is kikandikált, és ez megadta az alaphangulatot az ünnepléshez. Kiindulva a saját fogfájásélményeimből, csak elképzelni tudom, milyen gyötrő érzés lehet ez a soha nem tapasztalt fájdalom. Borzasztó látni, ahogy a kisfiam szenved tőle. Az viszont jópofa volt, amikor nagy pattanó roppanással eltörte a bulátát, amit éppen nyammogott. Utána pedig úgy beleharapott az ujjamba, hogy ott maradt a bőrömön egy fognyom. Ha más csinálná, nyilván haragudnék, de most büszke voltam nagyon.

Az ünnepekre tekintettel Viru Maminbaba órái szünetelnek, mert téli álmot alszik az edzőterem. Ennek kicsit örülök, mert így láthattam végre, mi is ez az egész. A szünet alatt ugyanis otthon nyomja az edzéseket, az internetről letöltött edzővel. Most értettem meg, hogy a tévétorna, amit mindig valami kényszeres túlbuzgóságnak gondoltam, társadalmilag mennyire hasznos műsor volt. Azt pedig nagyon érdekes volt látni, hogy Mimzi a második szám végére simán bealudt. Mindig elmondja Virág, hogy a tornateremben ez van, és úgy látszik, ezt itthon is zokszó nélkül produkálja a mamája hátán.

Hopp, egy fogacska már kikandikál! #papinapló 44.

Az elmúlt hét egyértelműen legnagyobb eseménye az volt, amikor Virág lelkendezve hívott a Duna partjáról, mert kibukkant Mimó első foga. Hónapok óta vártunk már erre. Még az ősz elején voltak az első jelei annak, hogy hamarosan megtörténik az áttörés. Aztán sokáig semmi. 

Most egy kis fehér csík látszik már az ínyén. Az lenne a legnagyobb buli, ha egyik reggel komplett fogsorral ébredne, de persze az még messze van.

A másik nagy kaland az első Mimó-Papi egészestés muri volt. Amikor hazaértem, Viru már szaladt is a kollégáival karácsonyozni. Így ketten maradtunk. A fürdetés előtt volt egy is pánikszerűk szaladgálás, mire megtaláltam mindent. Aztán következett Mimzi szokásos, elalvás előtti magánszáma. Szokása, hogy elalvás előtt még lenyomja a teljes ördögűző-repertoárját. Ez abból áll, hogy még rohangálva, mindenhova felmászva partyzik az ágyban, majd eldől, és elalszik. Az első fél órában azt hittem, hogy sose lesz vége, de az egyik pillanatban tényleg fogta magát, és elaludt. Ezután befeküdtem mellé a villanykönyvemmel, és úgy is maradtunk a következő órákra. Kevés annál kellemesebb állapot van, mint egy izgi regényt olvasni, miközben az ember gyereke ott szuszog pár centire. Igazi kozmikus világbéke-hangulat.

Mimm már ott tart, hogy nem csak darabokban eszi a banánt, de direktben is harapdálja a kőkemény ínyével. Mert azért az a kis fogkezdemény még csak mutatóban pislog a szájában. De a gyümölcsök mellett egyre többféle ételt is eszik, Viru ezért elkezdett neki babasütiket alkotni. Ezek persze mind olyan lágyak, amiken fogak nélkül is könnyen el lehet nyammogni. A babakeksznek hívott almás fincsiség például annyira ízlik, hogy többet kell belőle csinálnia, hogy nekem is jusson egy kevéske. Rendes sütiket is süt, amikben cukor helyett gyümölcsök és étcsoki van a túró mellett. Ezeket persze a kisfiam még nem eheti meg, de sosem árt idejében átszoknunk rájuk. Addig is lehet vinni a közös ünneplésekre, mint például Viru maminbabás tornacsoportjába,ahol nagy sikere volt.

Mimónak van humora! #papinapló 43.

Leírtam már többször, és most sem utoljára jutott eszembe. Roppant izgalmas, de azért kicsit félelmetes, hogy mennyire gyorsan történnek az események hétről-hétre, vagy inkább napról-napra. Persze ez kegyes izgalom, hiszen megdöbbentő, milyen gyorsan fejődik a kisfiam. Azt pedig azonnal el is felejtjük, milyen volt előtte.

Például folyamatosan kacag, sőt teli szájjal röhög. De nem ám azért, mert csikizem, hanem mert bohóckodom neki. Ez jó, mert azt jelenti, hogy van humorérzéke. Igaz, sokak szerint igen fárasztó a humorom, de ha Mimónak tetszik, akkor pont nem érdekel, ki mit szól hozzá. A gyerek legyen boldog, csak ez számít.

Amikor nem velünk foglalkozik Mimzi, akkor simán elmolyolgat magában. Pakolászgatja a mütyürjeit ide-oda olyan fejjel, mintha minimum precíziós műszerrel dolgozna. Közben meg oda sem figyel arra, hogy már nem csak áll vagy kapaszkodva sétál, de simán térdel egyenes háttal. És néha már ül is, ha olyan kedve van.

A kajálási szokások is rohamosan változnak. Eddig Viru mindent pépesített, hisz fogak nélkül nagyon nehéz lehet rágni. Hittük mi. Az Abonettel és a bulátával nem volt gond, azok a nyáltól felpuhulnak. De a banán, meg a mandarin azért pöttyet bonyolultabbnak tűnt. Hát nem az. Tanulság: az íny alatt megbúvó fogakkal is lehet baromi erősen harapni.

  

A mindennapi közlekedésben is nagy változások történtek. Na jó, csak egy, de az tényleg nagy. Mimmer érezhetően kíváncsi mindenre, és egy ideje már nem kedvelte, hogy hátrafelé utazik. Ez érthető, előrefelé sokkal izgibb a bármi. Viru gondolt hát egyet, és megfordította az ülését. Ettől hirtelen nem negyed óra után akadt ki Mimm, hanem csak másfél óra elteltével. Ezalatt bejártuk széles e hon minden zegét-zugát, miközben aludt is kicsit, és be is vásároltunk. Hurrá!

Csinglingling egyből kétszer #papinapló 42.

Nagyon érdekesen viselkednek az emberek mostanában. Bár Viru a kezdetektől, tehát kilenc hónapja kendőben is hordja Mimót, az elmúlt hetekben valahogy mégis különösen sokan csodálkoztak rá a technikára. 

Gyermeki csodálattal nézik, ahogy maga köré tekeri a színes vásznat, miközben a hátára varázsolja Baba urat. Sokan tették szóvá, hogy régóta érdekli őket, hogy működik ez a furmányos eszköz. Pedig lássuk be, ennél azért vannak sokkal bonyolultabb babahordók. Mintha soha nem láttak volna ilyet, pedig egyre több szülőn látni. Persze ez nem zavaró, sokkal inkább olyan, mintha a kisfiam és az őt bugyoláló mamája valami szenzációs látványosság lenne, amit a produkció végén elismerő pillantásokkal jutalmaznak. Büszke is vagyok rájuk nagyon. Főleg, mert nekem az elől hordott karikáskendőn kívül más nem megy. Az meg nagyon vicces, hogy ha két hordozós szembe kerül egymással, úgy viselkednek, mint a wartburgos sofőrök, akik mosolyogva villognak egymásnak az úton.

A héten nagy boldogság érte Mimzit, mert most találkozott először a Mikulással. Ráadásul egyből kétszer is, mert Viru és az én munkahelyem ünnepségére is elmentünk. Az külön öröm nekem, hogy az egyik kísértetiesen hasonlított oldalról Richard Attenborough-ra. Ő a kedvencem ebben a témakörben. És bár nem túl férfias, de a Csoda New Yorkban című filmet ezerszer láttam.

Igaz, nem most történt, hanem több, mint húsz évvel ezelőtt, de most van aktualitása elmesélni, hogy van egy felejthetetlen kalandom a Mikulással. Épp december 6-án mentünk haza a napköziből az egyik kisbarátommal, amikor megláttuk, hogy a sulinktól pár sarokra lévő állami nagyvállalat kapuján pont bement – akkor még – Télapó. Mi meg belógtunk, mert ezt a ziccert nyilván nem szabad kihagyni. Bent kivártuk a sorunkat, és ajándékra vágyva beültünk az ölébe. Ő megkérdezte a nevem, én meg mondtam, hogy Andrassew Dávid. Erre ő mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „de a te szüleid nem is itt dolgoznak”. Aztán adott egy csomagocskát, azzal, hogy feltétlenül adjam át Papának az üdvözletét. Azóta is sejtettem, de mivel most voltam először a saját fiammal ilyen eseményen, végre megértettem, hogy itt bizony nagyon komoly listák vannak a gyerekekről. Sőt, az is ott van, a szülők kérésére mit mondjon személyre szabottan a szakállas öregúr az ámulva pislogó csemetének.

Tapasztalat: az anyatej nem véd a nátha ellen #papinapló 41.

A héten szabin voltam, de véletlenül sem úgy alakult a program, ahogy azt terveztük. Rögtön az elején benyeltem valami mostanában divatos turbóvírust. Egy ideig reméltem, hogy nem mászik át a családra, de persze nem így lett. Mire a második napon kezdtem egészen jól lenni, ők dőltek ki. Először a kisfiamon látszott meg a pogány rontás, kiváltképp akkor, amikor hajnalban sugárban hányta tele az ágyunkat láztól izzó testtel. Egészen ördögűzős volt. Már csak a kúp segíthetett, amit, látva Mimmer reakcióját, nem kívánok senkinek. Délutánra a mamája is legyengült, így magamra kötöttem Baba urat, és egyedül vittem el a dokihoz, hogy addig is pihenhessen Virág. Ha eddig azt gondoltam, hogy cuki gyerekem van, akkor most kénytelen vagyok túlzásba esni. Olyan döbbenetesen aranyos volt, ahogy egész nap a nyakamba csimpaszkodva pihegett, hogy ha lenne, tuti kiakadt volna a cukiságmérő.

Tényleg villámvírusról lehetett szó, mert csupán egy nap kellett, hogy Mimó kiheverje a náthát. Sőt, a kiesett napot be is pótolta jócskán, annyit pörgött. Egy viszont biztos: akármennyire is mondják, az anyatej nem védett. Legalábbis most semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Cserébe, most hogy betegek voltunk, kipróbáltuk magunkon éles helyzetben is a takonyszívó porszívót. Prüntyi utálja, de nekem most is bejött. Amilyen fura érzés, olyan hatékonyan purgálta ki teljesen az orrom. Virágnak kevésbé tetszett.

A hét végére annyira rendbejöttünk, hogy elmentünk kalandozni és felavatni Virág új babahordozós kabátját. Remek darab, az anyukájával közösen alkották. Jó látni, mennyire talpraesettek és kreatívak, és ez ráadásul igazi komoly ügy.

Először mentünk családként IKEA-ba. Sokkal jobb volt, mint gondoltam. Mimó végig nyugodtan szemlélődött rám, aztán a mamájára kötve. Vettünk neki etetőszéket, és kipróbáltuk végre, hogy milyen a gyereket a kosárba ültetni. Nagyon élvezte, mi pedig megnyugodtunk, hogy ezzel sincs gond. Egyedül a svéd húsgombócokat bánom, hogy kihagytuk. Teljesen esélytelen lett volna kiakadás nélkül végigállni a hosszú sort a gyomornegyedben.

Meglátogattuk a Vérellátót is. Nincs semmi bajunk, csak az ottaniakat nagyon szeretem. Tizenhárom éven keresztül jártam hozzájuk kezdetben véradóként, aztán összesen 157-szer leukémiás és hemofíliás gyerekek és felnőttek műtéteihez vérplazma-, trombocitann- és granulocitadonorként. Évek óta nem voltam ott, amióta kiderült a (S)uper (M)arióm (szklerózis multiplex), mert betegként már nem segíthetek. Mimzi azóta született, így csak most mutattam be. Nagyon honvágyam volt utána. Így jár az, aki kötődik valahova és/vagy valakikhez.

Régen nagyon sokat jártunk, de amióta család vagyunk, nem voltunk moziban. Jelen körülmények között ez továbbra is lehetetlennek tűnik, pedig az új Star Wars filmet Viru mindenképpen moziban szeretné megnézni. Ezért, az élmény érdekében úgy döntöttünk, nélkülem megy majd el. Végre megint mehet egyedül moziba, ahogy amúgy nagy szeret. Ahogy elnézem az őrületet, ez idén már biztosan nem jön össze. Talán tavasszal bejut majd egy előadásra, amit már most kamaszos izgalommal vár.

Puszi és szepázás #papinapló 40.

Ez a kisfiam harminckilencedik hete a nagyvilágban. Mivel éppen harminckilenc hétre született, mostantól elmondhatná, ha tudna beszélni, hogy többet élt kint, mint bent. Nagyon sok ilyen jópofa mérföldkődátum van az ember életében, neki ez az első a fontosabbak közül. Ha már nagy lesz, biztos lesz ennél egy rakás sokkal érdekesebb is. Mint nekem az a pillanat, amikor rájöttem, hogy több nyáron voltam Szigeten, mint nem.

A nagy felkészülés jegyében sokszor megesik, hogy az emberek mindent elolvasnak egy témáról, aztán simán elfelejtik a sok okosságot. Ilyen a szeparációs szorongás is. Tudtam róla, csak nem sejtettem, hogy tényleg olyan lesz, mint amilyennek beharangozták. Mert azért lássuk be, sok túlzás kering az éterben. Ez a szepázás viszont tényleg olyan, mint ahogy hallottunk. Viru nem csámboroghat csak úgy el a lakásban, Mimónak szüksége van rá, hogy mindig lássa. Emiatt a mamájának most mindent meg kell oldania egy kézzel, ha nem vagyok ott. Ez persze nem a legjobb, de annak a jele, hogy a kisfiunk folyamatosan fejlődik. Ez része a leválásnak, amikor rájön, hogy ő és a mamája nem egyek, hanem egy szuverén kis Samu Borisz.

A pusziról azt gondolnánk, hogy a legegyszerűbb mozdulat, de persze nem így van. Hiába puszilgatjuk állandóan kacagásig Mimót, viszonozni eddig nem tudta. Ahogy elnézem a mosolygó szeretet a szemében, nem azért, mert gonosz, egyszerűen túl bonyolult számára ez a művelet. Egy ideje rászokott, hogy pukiztatja azokat a bőrfelületeket, amik alkalmasak erre a játékra. És naná, hogy nagyon örül magának. Az elmúlt napokban viszont tovább ment. Egészen közel hajol, aztán óriásira tátott szájjal bekapja az arcunkat. De nem ám úgy, mint az abonettet vagy a bulátát, hanem szabályosan puszilási szándékkal. A cuppantás még nem megy, de így is örül magának és a sikernek. Döbbenetesen cuki.

A héten már ideje volt elkezdenünk felkészülni Mimzi első karácsonyára is, mert bár eddig tavasz volt, már csak egy hónapunk van hátra. A fenyőfa bababiztosítását egyelőre csak elterveztem, élőben derül majd ki, mennyire sikerült a terv. Ha nem dől el, az végül is már siker lesz. De az még messze van, most az ajándékokon járt az eszünk. Viru napokig böngészte a netet, hogy időben megtalálja a meglepiket, amiket majd kap Mimmer. Én örülnék nekik, de azt nem mondom meg, mikről van szó, hátha olvassa, és akkor lebukunk.

Mimó éjjel rájár a hűtőre #papinapló 39.

Az egyik kedvenc bölcsességem szerint a történelem legnagyobb tanulsága, hogy az emberek nem vonják le a történelem tanulságait. Ez alapvetően igaz, nehéz vele vitatkozni. Viszont jó szórakozás tanulmányozni a múltat, még akkor is, ha nem is olyan rég történt.

Most például úgy indulnak a napjaink, hogy Papa régi naplóját olvasgatjuk. Mint az első magyar bloggerek egyike, már a kétezres évek elején is írt internetes naplót, ami akkor friss információforrás volt. Mostanra azonban egészen új funkcióval bír, ugyanis az a barátja, akivel anno közösen írták, minden nap kiteszi az aktuális napnak megfelelő archív posztot. Így követhetem a most 13 éves, ám akkor még csupán a kisfiammal éppen egyidős öcsém fejlődését. Mintha még élne Papa, és párhuzamosan nevelnénk a gyerekeinket.

Mama, aki Mimzinek Nagyi és a nevelőpapám, aki nyolc hónapja Papó, pont nem ilyenek. Ők sokkal inkább az offline valóságot kedvelik. Nagy szerencse, hogy Mama fotóriporter, így a kamaszkoromig dokumentálva van az életem, még digitalizálásra vágyó negatívokon és fotópapírokon. Ilyen a fenti képen látható ovális fotó is a falon, amin a húgomat tartom 19 évvel ezelőtt, pont úgy, mint mostanában Mimót. A tömérdek kép és Papa blogja együtt szórakoztató és rendkívül tanulságos emlékhalmaz. Tényleg minden ismétlődik. Ennyit a bölcsességekről.

Nem csak a nosztalicska robogott a héten, Mimó is tök jó új dolgokat talált ki. Eddig, ha bárhova (mindenhova) fölkapaszkodott, mindig bajba került, mert visszafelé már nem tudott menni. Mostanra javított a technikáján, simán eloldalazgat kapaszkodva a cél irányába. Ennek legkevésbé Pizsi örül, aki extraérdekes célpont, hiszen nem csak puha, de mozog is. Ha kell, Baba úr már a tárgyakért is lehajol, ha pedig úgy gondolja, visszaereszkedik térdelésbe és mászik tovább a dolgára. A legviccesebb, hogy éjjel, ha még közöttünk van és megéhezik, egyszerűen kiszolgálja magát. Akkor is, ha alszik a mamája. Olyan ez kicsiben, mint amikor valaki rájár nassolni a hűtőre.

Most csak Viru ment el a babajelnyelv-tanfolyamra, mert dolgoztam. Már próbálgatunk egy-két jelet bevezetni, de még nekünk is rá kell állítanunk az agyunk. Kicsit izgulok, hogy bejön-e, és ha igen, akkor mi lesz. Azért az nagy királyság lesz, ha jelelve beszélgetünk, akár később is, ha már nagy lesz Mimzi.

Sokszor olyan, mint egy kicsi nagy #papinapló 38.

Az elmúlt héten két óriásit ugrott Mimó a fejlődés nevű létrán. Ráadásul ugyanazon a napon. Délelőtt azt vettem észre, hogy elég nyugtalan, de nem sírt, csak izgett-mozgott. Egyszer csak mellém állt, és elkezdett mutogatni a pelenkájára. 

Csak néhány másodperc után esett le, hogy ez nem véletlen, hanem azt jelezte, hogy tele a puttony. Ez óriási lépés, mert eddig csak a szagról jöttünk rá, ha át kell csomagolni.

Ugyanaznap délután Viru rám írt, hogy megtörtént, amire hetek óta vártunk. Mindig frászban vagyunk, ha Mimzi megunja a kanapét, mert olyankor megindul a szakadék felé. Régóta tanítgatjuk, hogy nem vaktában kell a mélybe menni, hanem popsival hátrafelé kell leereszkedni. Nyilván pont nem érdekelte, vagy inkább nem értette eddig. Most is mondta Virág, és hatalmas meglepetésre hallgatott rá: megfordult, és úgy kezdett lemászni. Még nem tökéletes a technikája, de folyamatosan fejlődik.

Ezekkel az új tulajdonságokkal felvértezve mentünk az első babajelnyelv foglakozásra. Elsőre nagyon féltem, mert három óra egy felnőttnek is sok, nem hogy egy csöpp gyereknek. De nem volt semmi para, jó kedéllyel telt a délelőtt. Nagyon izgalmas azt tervezgetni, hogy ha minden jól megy, akkor hamarosan sokkal több információ áramlik majd közöttünk, ráadásul egyelőre beszéd nélkül. Szükség van még egy kör oktatásra, hogy magabiztosan kezdhessünk bele a tanulással egybekötött tanításba.

Remekül tűrte Mimzi az egész délelőtti oktatást, minden fenntartás nélkül körbebandázta a többi szülőt. Imádom, hogy ilyen zsigerből barátkozós. Ez délután csak fokozódott, amikor vendégségbe mentünk az egyik jóbarátomhoz. Kicsit sem jött zavarba az új helyen, sőt, egyből belakta a pihe-puha szőnyeget. Attól pedig egyenesen elérzékenyültem, amikor a barátom Down-szindrómás tesója boldog tekintettel elkezdte simogatni Baba urat. Kicsit később pedig odajött hozzánk, amikor Mimó rám volt kötve, és egy hatalmas öleléssel megszeretgetett bennünket. Ezen Prüntyi nem csak, hogy nem akadt ki, de nagyon kedvesen viszonozta is a simit. Nagyon mélyen megható látni, hogy a kisfiam nem olyan, aki ha meglát egy idegent, vagy valakit, aki nem olyan, mint ő, egyből fintorogva elhúzódik és utálkozni kezd. Ha rajtunk múlik, nyilván ez nem fog megváltozni. Amitől félek, hogy amikor sok gyerek közé kerül majd, eltanulhatja tőlük a gyáva gyűlöletet. Nagy munka lesz elmagyarázni neki, hogy sokkal izgalmasabb és boldogabb az élet, ha nem azt keresi, ki miben különbözik tőle, hanem azt figyeli, mi az, amiben egyetértenek és közösen tudnak örvendezni neki.

A szép időt kihasználtuk, és meglátogattuk a család több ágát is. Jártunk Nagyinál és Papónál, amíg Virág jógázott. Jó, ha Mimó látja, hol nőttem föl, még akkor is, ha most még nem értékeli túlságosan a Belvárost. Ha majd nagyobb lesz, szeretném, ha sokat járnánk a Margitszigetre, ami onnan nagyon közel van. Oda jártam Mamával bölcsi helyett, aztán, amikor felnőttem, még többet. Sajnálnám, ha a fiamnak kimaradna az élmény.

Voltunk a másod-unokatesóméknál is, mert náluk is született mostanában gyerek. Idén így már három új tagja is van a tág családnak, akik között mindössze pár hónap a különbség. Nálunk nagyon fontosak a nagy családi összejövetelek egy-egy ünnep alkalmával. Így most már kezd komolyodni az utánpótlás. 

Megtanulunk jelnyelvül #papinapló 37.

Nem tűnik célravezetőnek, hogy állandóan rászólunk Mimóra. Inkább más megoldást keresünk arra, hogy megértessük, mit szabad és mit nem.

Arra még sokat kell várnunk, hogy értelmes szavakat mondjon Baba úr, de azért van ötletünk, hogyan lehetne vele beszélgetni. Nyilvánvalóan sokkal többet ért, mint mi azt gondoljuk, csak még nem tud válaszolni. Éppen ezért, minden jel szerint (haha) a hétvégétől Viru babajelnyelvet kezd majd tanulni, aztán nekem is tovább adja a tudást. Ha ez bejön, az nagyon menő lesz. Régi vágyam a jelelés megtanulása. Évekkel ezelőtt kitaláltuk az egyik barátommal, hogy elmegyünk egy tanfolyamra, de aztán valahogy elsikkadt. Talán most újra löketet kap az ügy.

Különösen azért lesz érdekes, mert Mimó egyre öntudatosabb. Felkelés után például egyre többször szétveti magát az ágyon, és lazázik. Pont, mint egy kamasz. Ha pedig olyanja van, akkor célirányosan odabújik hozzám is, nem csak a mamájához. A legérdekesebb, hogy nem csak oda-, de el is bújik. Vagy legalábbis ezt hiszi. Régebben ezt csak akkor csinálta, amikor elfáradt, mostanában azonban kifejezetten huncutkodik. Meglát minket, és eldobja magát széttárt karokkal. Éppen úgy, mint az állatvilágban azok a kis lények, akik halottnak tettetik magukat, hogy ne egyék meg őket. Csak Mimzi nevet kuksolás közben, és rövid időn belül megy tovább.

Mindemellett feltűnően barátkozó típus a kisfiam. Ha jön hozzánk valaki, rövid méregetés után mindenkivel pajtizik. Ez nagyon fontos, mert talán nem kopik el ez a tulajdonsága, mire felnő. Egyelőre Pizsi a legkomolyabb haverja, aki láthatóan egyre közelebb engedi magához. Sőt, már nem csak nem menekül el, de hagyja, hogy Mimzi gyömöszkélje, rángassa, markolássza, és ami a legfontosabb: simogassa.

Figyelem a gyerekeket a közösségi járműveken, meg az utcán, és próbálok rájönni az aktuális trendekre. Meg kell mondjam, ez nem könnyű. És mire Mimó oda jut majd, ennyire sem leszek képben. Közben meg ugyanazokat az attitűdöket látom a bandázásban, mint amik nálunk, meg gondolom az előttünk lévő generációknál is megvoltak. Az egyik barátommal beszélgettem erről, akivel nem csak együtt nőttünk föl, de ráadásul gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó pszichológus. Emiatt közvetlen közelről rálát ezekre a generációkra. Azt mondta, és egyetértek vele, hogy a mai gyerekeknek sokkal jobb, mint nekünk volt. Egyszerűen több a lehetőségük. Nemrég éppen erről elmélkedtünk egy öreg tanárral, aki pont az ellenkezőjét gondolja. Szerinte a kütyük miatt magányosak a fiatalok. Eszembe sincs megbántani, de szerintem óriásit téved. Azért, mert valaki nyomkodja a telefonját, egyáltalán nem jelenti, hogy egyedül van. Vélhetően éppen másokkal beszélget, akár olyanokkal is, akikkel nehezen, vagy sehogy sem tudna kapcsolatba kerülni.

Nem szabad, és nem is fogom tiltani Mimzitől a technikai újdonságokat. Nekem nagy mázlim volt, hogy Papának és a nagybátyámnak hála mindig a legújabb cuccok közelében lehettem, és velük együtt ismertem meg az internettől kezdve az összes okosmütyürt. Úgy tervezem, hogy a kisfiammal ugyanígy együtt fedezzük majd föl a babrálnivaló eszközöket. Ez nem csak jó papi-fiú program, de izgalmas is. Mindemellett borzasztóan fontos megtanítani minél előbb a trollok kezelésére is, mert ahol jó dolgok történnek, ott ilyen szánalmas, név nélkül szemétkedő alakok is feltűnnek. Ha idejében megtanulja helyén kezelni őket, akkor nem okoz majd komoly lelki sérülést, ha valaki a testi és szellemi méreten aluliságát otrombaságokkal igyekszik kompenzálni.

Megvigasztalni a vigasztalhatatlant #papinapló 36.

Az elmúlt héten papiszabin voltam, ami inkább Virunak jelent egy kis pihenést. Napközben is ott vagyok, tudok mimózni, amíg ő picit pihen. Végre el tudott menni egyedül tornázni, és először szülőségünk történetében leutazott Pestre egyedül egy egész délutánra. Nagyon cuki volt, mert úgy készült rá, mint egy kamaszlány az első igazi bulira: végre nem hányásfoltos, játszós ruhában ment emberek közé, hanem igazán csini ruciban. Meg kell hagyni, rendkívül dögös volt a szettje.

Ezalatt nem sok kedvem volt a lakásban maradni, mert nem csak szép idő volt, hanem kis kalandot is szerettem volna belecsempészni a papi-fiú délutánunkba. Elindultunk hát lesz, ami lesz alapon. Mimó persze az első sarkon megunta a babakocsit. Még szerencse, hogy Viru megtanította a karikás kendő használatát, így egyből átváltottunk arra. Újabb két sarok után be is aludt a kisfiam. Szerencsére ez éppen a parknál történt, így kiültem az egyik padra csilllezni. Ő csámcsogott álmában, én meg a könyvem olvasgattam. Milyen szerencse, hogy teljesen átszoktam az e-bookra, mert így mindig nálam van az aktuális olvasnivaló.

Miután Mimzi felébredt és meguzsonnázott, jött az ötlet: de hiszen a horányi révnél lakunk, ki kellene próbálni. A mamája soha nem akart eddig kompozni velünk, mert szerinte nem túl izgi elfoglaltság. Persze nincs igaza, így most kihasználva, hogy a két Andrassew-fiú kettesben van, jól áthajóztunk a Szentendrei-szigetre. Annyira jó volt, hogy el is határoztam, hogy tavasszal veszek egy bicajt, meg egy fullos babaülést hozzá, és majd eltekerünk egészen a szigetcsúcsig, ahol csodálatos a strand.

Történelmi pillanatnak is részese volt Baba úr a héten, hiszen kölyökkorom egyik kultikus filmje, a Vissza a jövőbe most teljesedett be. A történet szerint ugyanis éppen ezen a szerdán, 2015. október 21-én, 16:29-kor érkeznek meg McFly-ék a jövőbeli Hill Valley-be. Ezt a jelenetet Mimó pont akkor látta is, ami így olyan volt, mintha élőben nézte volna a landolást. Most még nem értékeli ezt, de majd kamaszként nagyon fog örülni, hogy a papija dokumentálta ezt a fontos pillanatot. Vagy nem, de én akkor is örülök, hogy sikerült. Volt, aki szerint az időeltolódást nem vettem számításba, hiszen közép-európai idő szerint mindez csak a következő nap hajnalban volt aktuális nálunk. Erre az a válaszom, hogy egy időutazós filmben, egy fiktív város időzónája igazából tökmindegy.

Miután pár hónapja felismertük szükségességét, elmondhatjuk, hogy mostanra igazi hagyománnyá vált a gyerek nélküli randizás a gyönyörű feleségemmel. Amíg Mimzerre Nagyanyó vigyázott, elmentünk egy közeli étterembe, csak kettesben. Kellenek az ilyenek, mert amellett, hogy szülők vagyunk, szükséges fenntartanunk a férfi-nő kapcsolatot is. Bár a randit kétórásra terveztük, 45 perc után rohantunk a két saroknyira lévő étteremből, mert jött a hívás, hogy Mimó „vigasztalhatatlanul” zokog. Amikor megérkeztünk, úgy bújt hozzám, mint kismajom a szőranyához. Kevés ennél meghatóbb történik az emberrel. Valószínűleg a hiányunk és az új hely együttesen okozta az ijedtséget.

A sok cukiság mellett, amit Mimó varázsol nekünk, sajnos kénytelenek vagyunk egyre inkább arra nevelni, mi az, ami tilos. Mostanra kezd teljesen önjáró lenni, aprócska, csattogó humántankként felfedezi a lakás számára eddig rejtett, és nem véletlenül tiltott helyeit. Folyamatosan rá kell szólni, hogy ne bontsa le az infrastruktúrát. Amit lehetett, bevédtünk előle, de ez mindennel lehetetlen. Most tartunk a „NEM!” tanulásánál. Kicsit büszke vagyok, hogy az esetek többségében hallgat erre a tiltásra, bár volt olyan, hogy egymás után 17-szer (számoltam) kellett mondanom, mire kapitulált a szekrény elleni támadásból. Van egy kis lelkifurkám emiatt, mert én is utálom, ha rám szólnak. De sajnos ez ilyen.

A hétvégén már a második óraátállítást éltünk át családként. A tavaszinál még olyan picike volt a kisfiam, hogy nem is érzékeltük a csalást. Most, hogy visszaállt a rendes időszámítás, sok örömünk nem volt a nyert idővel, mert Mimó biológiai óráját pont nem érdekli, mennyit mutat a vekker. Így viszont mi jócskán nagyobb veszteségnek éreztük, hogy reggel hatkor még csak hajnali öt óra volt.

Mimó nem fél, sajnos #papinapló 35.

A hét nagy újdonsággal indult Mimónak és nekünk is, mert vasárnap este megérkezett a járóka. Mielőtt először beletettük, kicsit féltünk, hogy mi lesz, ha nem szereti. Szerencsére nem akadt ki nagyon inkább csak meglepettem pislogott. Persze, ez is olyan, mint minden: megtervezed ezerszer, hogy mi lesz, és mire az összes habtapival előkészíted az eszköz helyét, akkor derül ki, hogy baromi hangos, ahogy a fiad lóbálja a lábát. Mivel az alsó szomszéd felkopogós fajta, azonnal vészterv kellett. Végül egy vastagabb takarót vetettünk be nagyágyúként, ami meg is oldotta a problémát.

Nagy szükség volt a járókára, mert amióta Mimzi felállt, dől mindenfelé. Még nem túl erősek a lábai, viszont ülni sem tud. És ha ez nem lenne elég, nulla a félelemérzete. Tényleg nincs neki. Megállás nélkül belegyalogol a szakadékba, ami a kanapé széle után jön. Mondhatnám, hogy nem értem, ez mitől van, de sajnos ebben rám ütött. Nekem sem volt soha, egészen addig, amíg az SM miatt el nem vesztettem az egyensúlyérzékem. Azóta már óvatosabb vagyok. A családi legendárium szerint egészen kiskölyökként felmásztam a pajta tetejére egy esernyővel, hogy onnan bizony leugrom, mert láttam a mesében, hogy ez így tök oké. Az utolsó pillanatban állítottak meg, így megúsztam a bajt. Viszont nagyon sokáig a családban egy gyerek sem nézhette a Tom & Jerry-t, mert az ötlet nyilván onnan jött.

Ha éppen minden jól megy, nyilván akkor következik be olyan, amitől egy valamirevaló szülő azonnal bepánikol. Ilyenünk is volt a héten. Egyik reggel még semmi baja nem volt Baba úrnak, estére azonban égő vörös lett az álla környéke. A fogzás miatti nyáladzás totál kimarta. A körömvirág krém rendbe is hozta másnapra, de nem volt elég, mert estére újra bedurrant. Végső elkeseredésünkben jött az ötlet: Mimó születésekor vettem egy babanyál elleni, lanolinos bimbivédő kenőcsöt Virágnak, amit akkor nem használtunk. Hát, most elővettük, és működik.

A hétvégén állatkertben is voltunk hurcikendővel, amit felváltva hordtunk, mert a babakocsizást túl macerásnak gondoltuk. Utólag már tudjuk, hogy valójában nem Prüntyit vittük el, hanem Virágot koalát nézni, mert a kisfiam a hátamra kötve szinte az egészet végigaludta. Nem baj, megyünk majd még eleget. Addig meg szeretheti az új kisbarátját, a plüsshomárt, amit az első állatkertezés emlékeként kapott a mamájától.

Most még csak személyit kapott Mimó, de hamarosan már ő kap föl engem #papinapló 34.

A kisfiam megkapta élete első személyi igazolványát. Most már utazgathatunk vele határokon túlra is.

Visszagondoltam, hogy is volt ez kölyökkoromban. A szüleim útlevelébe voltam beírva, ami jó volt úgy, mert amúgy sem mentem mással nagyon messzire. Aztán eszembe jutott, hogy ez már nem működne, mert nincs is útlevelem. Ami volt, azt mindössze egyszer használtam egy szerbiai kiruccanáshoz, de már az is lejárt évekkel ezelőtt. Ráadásul már oda sem kell ilyesmi. Azért furcsa ez a korai igazolvány, mert emlékszem, amikor én kaptam meg a sajátom. Csakhogy akkor tizennégy éves voltam, és nagyon büszkén óvtam mindentől a füzetkém. Az első kalandom vele kamaszként volt, amikor egy mulatozás után a kispajtásaimmal találtunk egy magányosan álldogáló rendőrt az éjszakában. Oda is mentünk, hogy ellenőrizzen már minket, mert velünk még olyan soha nem történt. Egy ideig próbált elhessegetni minket, de mi hajthatatlanul vágytuk az intézkedést. Végül beadta a derekát, szalutált, majd elhangzott a „személyi igazolványt kérem ellenőrzésre” felszólítás. Nagyon boldogok voltunk, ő meg valahogy kibírta röhögés nélkül. Ez így már biztosan nem fog megtörténni Mimóval. Mindegy is, majd lesz más nagyfiús kalandja.

A takonyidő beköszöntével, gondos anyukaként Virág elkezdett felkészülni a télre. Nagy volt a dilemma, hogy overállal vagy valami mással küzdjünk a várható hideg ellen. Talált egy babakocsit bebugyoláló bundazsákot, amiben Baba úr kényelmesen ellehet majd. Egyelőre ezen a télen még nem tervezzük, de ha hosszú lesz a zimankó, lehet, hogy még beszerzünk egy kezeslábast is. Ehhez persze az is kell, hogy Prüntyi túl legyen a leginkább Elvis Presley-re jellemző remegő lábmozgáson, amit felállás közben produkál. És persze legyen igénye a hóban mászkálásra.

Amikor a múlt héten Mimó egyszer csak fölállt, egyből sejtettük, hogy új korszak kezdődik, és naná, hogy igazunk lett. Azóta volt olyan, hogy még szopizni is állva akart. Azonnal leengedtük a kiságyát, mert így már nem volt biztonságos a magas pozíció, és egy mobil járókát is rendeltünk. Ráadásnak, ha már lett hely a kiságyban, és főleg, mert Viru elég kreatív hippi, a hordozókendőjét felkötötte benne. Így egy olyan függőágya lett Mimónak a lakáson belül, amire évtizedekig vágytam a galériámra. Nekem soha nem lett, de legalább a fiamnak összejött.

A héten megérkeztek a babaúszáson készült képek. Jó látni kívülről, milyen, amikor a kezemben van a fiam. Picike kis töpörtyű hozzám képest. Nem sokáig lesz ez így, mert ha úgy járunk, mint velünk a szüleink, akkor nagyon hamar felfelé kell majd néznünk beszélgetés közben. Így járt velem Papa is, akivel kölyökkoromban sokat bunyóztunk. Persze nem úgy, hogy baj legyen, csak brahiból, hogy érezzem, milyen, ha legyőznek. Tizenhat éves voltam, amikor a tengerben aláúsztam, felkaptam a nyakamba és elkezdtem vele röhögve sétálni. Ettől persze egyrészt megijedt, nehogy összeroppanjak a súlya alatt, másrészt utána megbeszéltük, hogy itt a vége annak a korszaknak, hogy erősebb nálam. Ugyanezen a nyáron történt, hogy szétment a cipőm, és kénytelen voltam az övét fölvenni. Vagyis csak pár percig próbáltam felgyömöszkélni, mert egyszerűen nem fért bele a 43-as cipőjébe a lábam, ami akkor még csak 45-ös volt. Akkor hirtelen elmúlt az az érzés, hogy az én Papám a Bud Spencer.

Nem úgy, hanem amúgy, de Mimó fölállt #papinapló 33.

Azt hittem, az a két szuperképesség, hogy Mimó mászik és próbálkozik a térdeléssel, egy ideig érdekes lesz. De nem tartott sokáig, hogy már el is felejtsük, milyen volt, amikor még egy helyben maradt, ha letettük. Most ott tartunk, hogy nem csak feltérdel, hanem fel is húzza magát. Nem tudom, egy héthónapos gyereknél ez mennyire szokványos, de pár pillanatig nem kaptam levegőt, amikor megláttam, hogy áll. Oké, csak felhúzta magát, de akkor is. Úgy, hogy amúgy ülni még nem tud.

Amikor ilyet lát az ember, óhatatlanul eszébe jut, hogy mi lesz a következő. Aztán az, hogy hoppá, mindjárt itt a karácsony, meg kell tervezni, hogy mi lesz így a karácsonyfával. Tavaly szereztem egy atombiztos, bowdenes talpat, ami akkor kiállta a macskapróbát. De Pizsi közel sem végez akkora pusztítást, mint Mimzi. Mamónál és Papónál egy szekrényen áll mindig a karifa, de ott nagy a belmagasság, van hely bőven. Eszembe jutott, hogy Papánál viszont a plafonra volt felkötve a fa, ezzel oldotta meg a rohangáló gyerekek generálta problémakört. Most nagyon jól jön a plafonba fúrt hintakampó, azzal fogjuk megoldani, hogy ne legyen baj. Remélem.

A héten két nagyon fontos dolog is történt úszásfronton. Az egyik, hogy Mimó hatalmas győzelmet aratott a babauszoda fotóversenyén. Nagyon érdekes, hogy a több tucat indulóból összesen egy baba volt, aki majdnem annyi szavazatot kapott, mint Prüntyi. Ők ketten nagyságrendekkel előzték a mezőnyt úgy, hogy a napokig tartó versenyben az utolsó fél óráig fej fej mellett haladtak. A munkám miatt láttam már sokféle választást közelről, de azokon sem izgultam annyira, mint most. Végül az uszodától – nagyon korrektül – nem csak Mimó, mint abszolút győztes, hanem a másik gyerek is ugyanazt a fődíjat, egy havibérletet kapott. Ez így van jól. A véghajrában eldöntöttem, hogy legközelebb akkor fog a kisfiam versenyezni, ha majd ő szeretne, és a saját lábán megy, mert ez a szülői párviadal igazából csak egyszer vicces. Igaz, ahogy elnézem Mimó fejlődését, nem is lesz az olyan sokára.

A másik, hogy végre készültek víz alatt képek a gyerekekről az órán. A kezdetektől erre vártam, még víz alatt is használható eszközt is beszereztem. De béndzsó vagyok, sose sikerült igazán jó képet készítenem. Szóval, ez most nagy öröm. A képek majd a jövő héten érkeznek.