Mimó és a híres egyfejű #papinapló 10.

A múlt héten a legfontosabb újdonság Viru úgynevezett maminbaba edzése volt. Ennek a lényege, hogy nők magukra kötik a gyereküket, és úgy (latin)táncolnak. Az első edzés után Virág hónapok óta nem látott lelkesedéssel mesélte el, hogy mennyire csodás volt végre mozogni. Már nagyon sok ideje aggódik, hogy mi lesz a testével, mert ugye minden felborult. Nem ehet azt, amit akar, nem csinálhat rengeteg dolgot, amihez kedve lenne, és a terhesség alatt csak olyan ruhákat hordhatott, amik rámentek, nem pedig olyanokat, amik tetszenek is neki. Azt mondta, katartikus élmény volt számára az edzés, végre újra a réginek érezhette magát, és a legjobb benne, hogy mindezt Mimóval tehette.

Egy másik újdonság is volt: eddig lehetett filmet nézni, míg Mimó este elaludt, most viszont mintha megunta volna, vagy inkább elkezdte zavarni a butadoboz. Emiatt új módszerrel kell elaltatni, és igyekszünk egy rendszert is kialakítani. Nagyon aranyos hallgatni a távolból, ahogy Virág mesét olvas.  Főleg, hogy a gyerek már egyértelműen beszélget, bármit is jelentsen a „piú”, a „gugu”, a „gag” és a „humbl”.

Túl vagyunk az első vonatozáson is. Ez sajnos nem volt túl jó élmény. Az a helyzet, hogy imádom a vonatokat, és a MÁV is a szívem egyik csücske. Azt viszont katasztrófának tartom, hogy nincs egy olyan menetrend vagy információs oldal, ahol egyértelműen meg lehet tudni, hogy az érkező vonat alacsonypadlós-e vagy sem. Pedig felénk sok vadiúj szupervonat jár, de még a kaller is azt mondta, hogy nem tudják, mikor mi jön. Már az is rémálom, hogy a vasútállomásunk kialakításánál mindent elkövettek évtizedekkel ezelőtt, hogy esélytelenek legyünk az akadálymentesített állomások versenyén, de a vonaton is éppen csak szorongva tudtunk állni. Ez így nagyon nem jó. Pedig remélem, hogy Mimó is úgy fogja szeretni majd a vonatokat, mint én.

Az utazással viszont elértük a célunk, és a Margitszigeten a család minden tagja nevében ültettem virágot. Remek alkalom volt ez a szoponcsó felavatására, hiszen senkinek nem tűnt fel, hogy Mimó éppen étkezik az egyik padon. Még Süsünek sem

Poplacsek bácsi felgyújtotta a hegyet #papinapló 9.

A múlt héten volt hathetes Mimó, ezért Virág el is ment az ekkor esedékes kontrollra, immár az új doktorhoz. Kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben van, és a doki is jó fej. Ami pedig a legjobb, hogy itt van Dunakeszin, nem kell lemenni érte Pestre.

Amíg Viru a dokinál volt, a hazaérkezésemig az anyukája, aztán pedig én őriztem Mimót. Ebben benne volt az etetés és a fürdetés is, minden velejárójával. Ezeket most egyedül kellett megoldanom. Imádok a fiammal lenni, mert tök jó arc, de már nagyon vártam, hogy megérkezzen a feleségem. Most pillantottam csak bele igazán, mit csinál egész nap Virág. Minden pasinak tudnia kellene ezt, mert elképesztően nehéz munka anyának lenni. Nem csak azért, mert folyamatosan tenni-venni kell, úgy, hogy közben ne legyen baj, de a gyerek ordít, ha unatkozik ezért szórakoztatni is kell. Vagy kitalálni, mi baja van éppen. Mindezt úgy, hogy egész nap be van zárva, és csak a sétáltatásnál jut ki az utcára. Szóval tisztelet a nőknek, és nem csak egy szál virággal nőnapon vagy anyák napján.

Egyre többet beszélgetünk Mimóval. Nem gügyörészve, mert arra úgysem reagál. Virág énekel neki sokat, én meg inkább a kedvenc idézeteimet mondom el. Nem mintha értené őket, de egyre több jut így eszembe. Nekem agytorna, neki meg majd egyszer talán hasznos tudás lesz.

Próbálom összeszedni az álbölcsességeket is, amiket a szüleim mondtak gyerekkoromban. Például Papa szerint a járdán a puklik úgy keletkeznek, hogy törpék üldögélnek a földön, akiket nem látnak a munkások. Véletlenül aszfaltozzák le őket, mert nem figyelnek. Logikus magyarázat, és megtanulja általa az ember, hogy mindig figyelni kell a lábad elé, meg a kisebbekre. A másik ilyen a hétvégén jutott eszembe, mert jól látszik tőlünk a távolban, a Duna másik oldalán a Vöröskő nevű hegy. Papa a lábánál lakott régen, mindig láttuk, ha valaki avart égetett a kertjében. Ilyenkor Papa azt mondta, hogy Poplacsek bácsi megint felgyújtotta a hegyet. Kisgyerekként ez nagyon misztikus volt, mert ugye a hülye Poplacsek bácsi minden hétvégén gyújtogatott. Mire felnőttem, megtanultam, hogy nem szabad csak úgy mindenfélét elégetni az udvaron, és figyelni kell, nehogy szétterjedjen a tűz. Majd Mimó is megtanulja, mert miért ne lehetne neki is egy Poplacsek bácsija.

Volt nagy öröm is a héten: az új hinta. Elég meglepő, de ha leng, akkor Mimó csöndben marad, aztán percekkel később elalszik. Egyelőre még fekvő, de átállítható ülőhintává is, amiből ki lehet dugni a lábakat. Ha lenne a méretemben, csak abban henteregnék. De persze ahhoz még legalább kilenc lukat kellene a plafonba fúrni, hogy elbírjon.

A másik nagy újdonságot akkor próbáltuk ki, amikor jöttek vendégek gyereknézőbe. Persze Mimó pont a közepén éhezett meg nagyon, így kipróbálhattuk a leplet, amit Virág anyukája varrt az ilyen esetekre. Ez eltakarja az éppen étkező gyereket, úgy, hogy nem kell otthagyni a társaságot. Valójában egy vékony szoptató poncsóról van szó, amit elneveztem szoponcsónak. Nehogy már ne legyen neve egy hasznos eszköznek.

Mimó megtanult madárul #papinapló 8.

Minden ésszerű kórisme alapján hamar át kellett volna szaladnia rajtam a vírusnak, mégis másfél hétig húzta bennem. Emiatt extra sokáig volt gyötrelmes távolról szeretni a családom. És egy tapasztalattal is gazdagabb lettem: ha kezet mosol szappannal, utána nehogy használd a gélszerű fertőtlenítőt, mert leeszi a kezed. Legalábbis, ha napokig együtt használod őket.

A kézmizéria miatt komoly gondban voltam a fürdetésnél, mert bármennyire is langyos volt víz, égette a kezem. Ráadásul fogni sem tudtam. Így nehéz egy majd’ négy kilós gyerekkel. Merthogy beindult ám Mimó. A kezdeti stagnáláshoz képest rohamtempóban kezdett nőni. Le is álltunk a tápszerrel, ami így bevégezte feladatát: beindította a növekedést, pont. Már azt számolgatjuk, hogy ha ilyen gyorsan gyarapodik, akkor nem kell egy újabb százas pakk újszülött pelenkát venni, hanem egy méretet ugorhatunk. A ruhákkal ugyanez a helyzet, tényleg elkezdte kinőni őket egyik napról a másikra. Kár értük, megszerettük őket.

A hét nagy újdonsága, hogy Viru megfigyelt két új hangot, amit Mimó rendszeresen hallat. Ezek egy hete talán még sírástípusok voltak, mostanra azonban mindentől elkülöníthető közlések. Azt nem tudjuk, mit jelentenek, de biztosan nagyon fontosak. Az is lehet, hogy az ablak alatt fészkelő madaraktól leste el a csiripelést. Sose árt, ha már korán megtanul valamilyen hasznos idegen nyelven. Az is egyre biztosabb, hogy a gyerekek álmodnak. Legalábbis a fiam alvás közben csámcsog, és jól láthatóan kamuszopizik. Mivel nem használunk cumit, csak az lehet, hogy képzeletben egy mellen csüng.

A kezdeti ellenállásomat kicsit visszább vettem, mert láthatóan Pizsi, a macskánk barátkozni próbál Mimóval. Nagyon utáltam, hogy beugrál a gyerekágyba, de most már megengedem neki. Persze szigorúan csak a végébe, úgy, hogy a légzésfigyelő zónáján kívül legyen. Jó, ha megszokják egymást, nehogy sértődés legyen belőle, ha véletlenül élő plüssjátékká alakul rövid időn belül.

A megvalósult rémálom #papinapló 7.

A múlt héten volt egy nap, amikor Mimó egész nap hangosan szuszogott, de nem olyan cukin, mint szokott, hanem elég intenzíven. Először még azt hittük, hogy csak a szokásosnál vadabbul vágyja a kaját, de aztán horkantott is párat. Úgy döntöttünk, hogy ideje kipróbálni az orrszívó porszívót, mielőtt nagy baj lenne. Egy kis kapálózás után elő is került a gigászi takonygombóc a járatokból. Persze gusztustalan, meg minden, de az igazság az, hogy egy valódi remekmű volt. Simán indulhatna a „kinek nagyobb a takonylabdája” versenyen. Amíg viszont nem tud nevezni ilyesmire, Viruval egymás között versenyzünk, ki szippant ki nagyobb galacsint. Amire viszont nem számítottunk, hogy amennyire féltünk ettől a vitathatatlanul élelmes kis porszívótoldalékról, annyira vicces eszköz. Na jó, nem tudom nem elmesélni: szakadtunk a röhögéstől, ahogy az éppen tisztuló gyerekünk Mr. Bean fejeket vágott. Azóta már mindennap porszívózunk, ha kell, mert egyáltalán nem zavarja. Sőt, magamon is kipróbáltam, hogy tudjam, mit érez a gyerek. Teljesen oké, nem szívja ki az agyat. De az nagy szerencse, hogy soha nem fogtuk be a másik orrlyukát, mert az kegyetlen érzés.

Megvolt az első néhány apa-fiú óránk. Az elején általában csak fetrengtünk, de aztán Rinya úr elkezdett nyekeregni, így magamra vettem. Kölyökkoromban sokat laktam Papa pocakján, így emlékszem rá, hogy ha ritmusra mozgatom a testem, a rajta fekvő gyerek azonnal megnyugszik. Így tulajdonképpen a közös kalandjaink nagy, közös ritmusos henyélések lettek.

A hétvégén durván kikészültem, és már ötödik napja tart. Az elején azt hittük, hogy az új gyógyszerem mellékhatása, de aztán kiderült, hogy benyeltem valami hasmenéses-hányós vírust. Emiatt rettegek, hogy Viru és Mimó elkapják. Távolságot tartok tőlük, persze csak annyira, amennyire lehet, ha együtt él az ember a családjával. Ez még annál is rosszabb, mint amikor nem mehettem be a kórházba az influenzajárvány miatt: mellettem sír a gyerek, de nem érhetek hozzá és nem ölelhetem meg, de még csak nem is pelenkázhatom be, vagy fürdethetem meg, mert megbetegszik. A puszi és a csók is tiltott. Kevés ennél nyomasztóbbat tudok elképzelni. Igazi rémálom, ami maga a valóság.

Pancsolás kipipálva! #papinapló 6.

Oltári mázli, hogy éppen akkor született Mimó, amikor a természet is kezdi összeszedni magát. A séták a kezdeti rövidke kikukkantásokból jókora kirándulásokká terebélyesedtek. Már többször jártunk a Dunánál fagyizni, de vendégégben is voltunk együtt. Itt kiderült, milyen jók együtt az unokatesóm három héttel idősebb lányával: már barátkoznak. Vagy legalábbis mi úgy gondoljuk. A nagybátyám pedig olyan, mint a dél-budai ősapa, ahogy a gyerekek csüngenek rajta. Mamáék jelezték, hogy kezd unokahiányuk lenni, így, ha már nagyon szép idő lesz, jönnek ők is a partra. Ha meg nagyobb lesz Mimó, akkor a nevelőpapám megtaníthatja tábortüzet és rablóhúst készíteni.

A kirándulásokhoz egyelőre a babakocsit használjuk sokat, de már kipróbáltuk a hordozókendőt is élesben. Még hozzá kell szokni, de úgy tűnik, Mimó elvan benne. Kíváncsi leszek, hogy nyáron mi lesz: fűti majd a bugyola, vagy inkább hűti az árnyék? Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó konstrukció egy öt és fél méteres színes textil.

Kicsit megszeppentünk a múlt héten, mert nem gyarapodott semennyit sem a gyerek, pedig egész nap eszik. Ezért minimális tápszerrel rásegítetünk kicsit napi egyszer, a vacsinál, hogy beindítsuk a folyamatot. Egy hét alatt már jelentős eredményt értünk el. Csak úgy, mint a fürdetésben. Eddig ugyanis hisztizett, ha vízbe tettem. Szerencsére, a köldökcsonk minden teketória nélkül egyszer csak megadta magát, így nincs akadálya, hogy nyakig csobbanjon. És lám, az első meglepetés után felveszi a wellness-pozíciót, és csak akkor sípol legközelebb, amikor kiveszem a kádból. Ennek nagyon örülünk, mert izgultunk, hogy nem fogja szeretni a vizet, ami keresztülhúzta volna a babaúszással kapcsolatos terveinket. Már be is jelentkeztünk egy hamarosan induló újszülött csoportba, hogy ha majd három hónapos lesz, simán tudjunk menni.

Ami egy kicsit aggasztó, hogy tejkiütések vannak néha az arcán. Persze, mindenhol azt írják, és a védőnőnk is azt mondta, hogy ez normális, de akkor is fura, hogy a három hetes fiam egyből a pubertás korba lépett. Na, sebaj, majd elmúlnak. Az viszont egészen remek, hogy rájöttem, mivel lehet lenyugtatni Mimót. Ha az Om Mani Padme Hung buddhista mantrát dörmögöm neki, egyszerűen elalél. Csak tudnak valamit azok az okos szerzetesek Tibetben.

Csókolj meg rendesen, nem tesók vagyunk! #papinapló 5.

Az ember egy végtelenül alkalmazkodó és kíváncsi élőlény. Ezért is képes korábban elképzelhetetlen kihívásokat beépíteni a mindennapi életébe.

A terhesség alatt a nők hormonháztartása durvább, mint egy gigászi házibuli után egy eredetileg jól rendben tartott lakás. Ezt lehet előre tudni, és mély megértéssel azt kell lesni, mivel lehet boldoggá tenni a leendő anyát. Legföljebb gúny szinten szeretnek róla beszélni a pasik, de bizony nem mindig a házasélet csúcspontja ez az időszak. Viszont, amikor a szülés után otthon van az új család, és egy puszit akarsz adni a feleségednek elalvás előtt, kamaszos villámcsapásként ér, amikor elkapja a nyakad, és azt mondja: „Csókolj meg rendesen, nem tesók vagyunk!”. Utána már csak azt a pár hetet kell kivárni, míg újra engedi a doki, hogy folytassátok az idejekorán félbeszakadt mézes heteket. Észhez térő hormonkák, szevasztok!

Egy gyerekhez különlegesen nagy eltökéltség kell, mert minden szempontból szétrombolja a megszokott napirendet. Beleértve, sőt, kiemelve a mikropihenőket is, amire leginkább a punnyadás a szakkifejezés. Már előre beletörődtünk, hogy a rendszeres mozibajárásnak annyi, azt nem hittük el a jótanácsolóknak, hogy a mindennapi film- és sorozatnézésének is befellegzett. Most először igazunk lett! Az első két hétben nagyon sokat pótoltunk az elmaradásainkból. Eddig tehát ebben jók vagyunk. Legalábbis, ami a filmeket illeti, a könyvek kicsit háttérbe szorultak.

A lepisilések számolását meguntuk, miután a fal nyert. Helyette új háziversenyt hirdettünk: az győz, akinél leesik a köldökcsonk. Erre a jelek szerint bármikor sor kerülhet, így ez egy rövidke verseny lesz. Simán lehet, hogy nem is mi leszünk a győztesek, mert a közeli rokonokat már beengedjük a babarlangba. Jöhetnek, és jönnek is dögönyözni, puszilgatni, meg főleg ámulni.

Mimó már teljesen belakta a kiságyat, sőt, kukackázik, azaz vándorol is benne. Először csak lerugdosta a takaróját, mostanra már célirányosan felénk halad. Minden alvás után egy-két kéz és/vagy láb lóg ki a kiságy rácsain. Szerencsére a feje elég nagy ahhoz, hogy ne férjen be közéjük. Ez a mocorgás egy roppant kellemetlen jelenséget idézett elő. Az egyik éjjel éktelen vijjogásra ébredtünk, és úgy ugrottunk ki az ágyból, mintha képzett tűzoltók lennénk: a légzésfigyelő bejelzett, mert Mimó elhagyta a figyelt területet. Másnap gyorsan át is rendeztem az érzékelőlapokat.

Megvolt az első teljesen hivatalos séta a bankhoz, másnap pedig egy két és fél órás kirándulás is a hivatalhoz. Amióta megvettük, minden nap tologattam itthon picit a babakocsit, gyakoroltam a tengelyben fordulást. Most élesben lehetett vele dübörögni a dunakeszi utcákon. Kis túlzással, ha lenne a méretemben, vennék magamnak is egyet. Viszont megértettem végre egy óriási problémát, amit eddig nagyon kevésszer gondoltam át, sajnos. Ez az akadálymentesítés. Ki sem kell mennünk az utcára, egyből a házunkban már gond van. Tudni kell, hogy az épületnek két bejárata van, elől és hátul is. Elől még oké a helyzet, mert nagy nehezen fel lehet küszködni a lépcső melletti feljárón a babakocsit, hátul azonban ilyet nem építettek. Illetve, egy mozgássérült bácsi miatt volt korábban egy rámpa, de a túlbuzgó, de mindig elérhetetlen házmesterünk egyszerűen elbontotta. Nem tetszett neki a hasznos kis rézsű. Eddig nem is figyeltem erre, most viszont igencsak bosszant, mert az egész tömböt meg kell kerülni, hogy a parkba jussunk. Keltett egy kis megrökönyödést a szomszédokban, hogy Viru egyedül küzdötte föl a babakocsit a feljárón, miközben mögötte álltam. Ennek az volt az oka, hogy ki akarta próbálni, mi lesz, ha majd egyedül viszi Mimót, és nem leszek ott vész esetére.

Az utcákon kicsit jobb a helyzet, mert a semminél több lehajtót építettek, bár elég szórványosan. Cserébe több a széles repedés a járdákon, mint egy földhöz vágott rokfortsajton, és valamiért az összes villanyoszlopot középre telepítették, nehogy ne legyenek útban. Ha majd először levonatozunk Pestre a babakocsival, beveszek néhány nyugitabit, biztos, ami biztos.

Ahova nem tudunk babakocsival menni, ott a hordozókendőt használjuk majd. Ezt először csak otthon próbáltuk ki, hogy egyáltalán elviseli-e/szereti-e Mimó. Szerencsére nagyon el volt benne, de még várnia kell kicsit, mert egyelőre nem merünk vele utcára menni. Majd pár nap múlva. Addig gyakorlunk minden nap.

A sok öröm mellett egy tragédia is történt. Viru a megbeszélteknek megfelelően hívta a szuperdoki rendelőjét, megbeszélni, mikor menjünk a hathetes vizsgálatra. Akkor derült ki, hogy aznap meghalt. Viru hosszú évek óta járt hozzá, én meg ugye csak nyár óta ismertem. Nagyon kedves és humoros pasi volt, jó szívvel bíztam rá a feleségem, majd a gyerekem. Azt nem tudjuk, mi történt a nálunk legfeljebb tíz évvel idősebb dokival.

Dobj egy pukit a papinak! #papinapló 4.

Eddig egészen másképpen gondoltam a kalandokra, az elmúlt napokban azonban majdnem teljesen ismeretlen lapokat osztott Karma úr, hogy feldobja az életünk. Miután hazahoztuk Mimót, hamar túlestünk az első sokkon, miszerint hirtelen igazi család vagyunk. Szerencsére a védőnőnk már a legelső délután átjött, és elmagyarázott rengeteg okos technikát a szoptatástól, a pelenkázáson át a fürdetésig. Még a nyugtató hassimit is, ami tényleg működik. Nagyon jó érzés, hogy pár nappal korábban még rettegtünk a gyerek ki- illetve becsomagolásától, most pedig már – szó szerint – álmunkból felriadva is úgy pelenkázunk a félhomályban, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Van Viruval egy kis házi versenyünk: a sugárban lepisilésben 5:1-re vezet, de az eredmény percről percre változik.

Az első napokban féltünk, mert az ismerőseink az álmatlanság poklának minden bugyrát elmesélték. Valahogy mégsem éljük meg annyira drasztikusan. Igaz, lehet, hogy pont amiatt, mert már nincs erőnk sopánkodni. Mimó alapvetően a kiságyában alszik, de ha nagyon úgy akarja, akkor rajtunk tölti az éjjelt és a hajnalt. Panaszkodásnak tűnhet, mert nem a legkényelmesebb egy idő után, de kevés ennél kellemesebb érzés volt életemben. És végre értelmet nyert a pocakom is, hisz igazi mobil gyerekággyá alakult át pár nap alatt. Egy éjszaka volt igazán rémes az antibiotikum miatt, mert megsínylette a bélflóra, meg mi is. A kúra utáni napon azonban minden megváltozott: általában a nyammogás után kajakómában alvás a program órákig, és éjjel is csak egy etetés szokott beficcenni.

A napjaink fő humorforrása altesti jellegű. Ez sosem állt távol tőlem, ám eddig javarészt csak a barátaimmal röhögtünk rajta. Most azonban egész nap megy a harsány kacarászás, mert Mimó igazából egy pukibot. Az egyik este arra figyeltem föl, hogy irgalmatlanul dörög az ég, de nem emlékeztem, hogy vihart jósoltak volna. Az ablakon kinézve csak a telihold világított reflektorszerűen a fóti dombok (amiket a helyieknek némi aránytévesztéssel hegyeknek hívnak) fölött, felhő meg sehol. Viru meg persze nevetett: a menydörgés Mimó volt. Igazi kis viharistenke, na. Van egy kevésbé hirtelen támadó, a gyerek arckifejezéséből azonban előre látható, roppant makacs típusú maciszusz, amit egy kis lábtornával, és a „Dobj egy pukit a papinak!” jelszóval lehet kicsalogatni. Igazán magasröptű játék, meg kell hagyni.

Bár a fürdetés papifeladat, és lelkiismeretesen méregetem is minden este a kis teahőmérőmmel a víz hőfokát, mégsem csípi nagyon Mimó. Na jó, kifejezetten utálja. Ez fura, mert körülöttünk minden gyerek imád lubickolni. Csak arra tudok gondolni (és titkokban azt mantrázgatom magamban), hogy azért nem szereti, mert a köldökcsonk megóvása miatt még nagyon sekély vízbe tesszük. Belegondolva, én is utálnám, ha csak a fenekem ázna, minden másom meg kilógna. Pár hónapunk még van addig, amíg megyünk majd babauszodába. Elég béna helyzet lenne, ha ő kint a parton fetrengene, amíg én színes karikákon úszkálok át.

A sógorom igazi babaguru, ellátott minket temérdek hasznos dologgal, ami a kezdő szülőséghez elengedhetetlen. Van köztük olyan is – például a sterilizáló edény – amiről korábban nem is tudtam, hogy létezik, most meg már az egyik legtöbbet használt eszközöm. A pelenkakérdés viszont tényleg felülmúlja az elképzeléseinket. A mindenfélék mellé hozott egy raklapnyi pelenkát is, sőt, ajándékba is kaptunk a barátoktól és a kollégáktól jó pár csomaggal. Joggal hittük, hogy érettségizni is ezekben megy majd. Hát, megint tévedtünk. Mimó még nincs kéthetes, de már olyan nagy az ökolábnyoma, mintha ő lenne a jeti. És a helyzet csak fokozódik majd, ha elkezd szagosat kakkerolni.

Jövő héten nagyot lépünk majd előre: a babakocsit és a hordozókendőt is jól felavatjuk, ha süt a nap. Végre elmehetünk sétálni a Duna partjára, meg kell ügyet is intézni a bankban, amihez mindkettőnknek ott kell lennie. És talán a közeli fagyizót is alaposan megvizsgáljuk. Remélem, eléggé tavasz lesz már szerintük egy gombóc sztracsatellához.

Mimó első hete az új világban #papinapló 3.

Hétfő hajnalban megszületett Mimó! De még hogy. Az egész hercehurca pénteken kezdődött, igaz, akkor még úgy volt, hogy bármi lehet, de inkább semmi. A szokásos heti CTG és vizsgálat szerint minden rendben volt, sőt, már a méhszáj is elkezdett kinyílni. Ennek ellenére senki nem készült szülésre. Virágnak viszont bedurrant a bal oldala, szabályosan szenvedett a fájdalomtól. Mindenki becsípődött ízületre gyanakodott, ami logikus, de utólag már tudjuk: szülési fájdalom volt. Persze lóbalzsamoztuk, meg különféle népi praktikákat is bevetettünk. Szombatra el is múlt a fájdalom, egészen vasárnap estig. Akkor azonban olyan erővel tért vissza, hogy Viru rosszul lett, ezért egyből hívtam a dokit. Berendelt minket a kórházba, mert vélhetően a veséjével van valami. Nem volt. Semmi. Haza is értünk Dunakeszire kb. tizenegyre.

Ami ezután jött, azon utólag már csak nevetünk, de akkor kevésbé volt vicces. Hétfő hajnalban, nagyjából két órával azután, hogy Virággal (ő vizes borogatással és jégzselés zacsival megpakolva) elaludtunk, arra keltem, hogy rohan át a lakáson, és közben azt hallottam, hogy valaki teljes erővel kinyitott egy csapot. Nyilván a magzatvíz volt, ami nem szivárgott vagy csörgedezett, hanem elemi erővel zubogott. Mintha egy tűzcsap elengedte volna magát. Pár nappal korábban a védőnő elmondott mindent, például azt is, hogy ha nem teljesen átlátszó, hanem zöldeskés a magzatvíz, akkor baj van, mert belekakilt a gyerek. Ahogy tanultuk, ez leginkább oxigénhiányt jelent. Mivel enyhén, de zöld volt, nagyon megijedtünk.

Azonnal hívtuk is a dokit, aki mondta, hogy akkor irány vissza a kórházba, ő is jön. Kettőre be is értünk, és reggelig körberajongtak minket a szülésznők, mert alig hitték el, hogy első szüléshez képest ilyen flottul halad Mimó a külvilág felé. Persze Virág ennek megélte a másik oldalát is, hiszen órákig szenvedett a fájdalomtól. Igazi hős.

Hét körül jött az ijedtség, mert kicsit elakadt, nem fért ki az okos feje a csontok között, ráadásul a szívritmust figyelő gép is össze-vissza pittyogott. Hirtelen összeállt egy orvoscsapat, és percek alatt meg is volt a császármetszés. Erre bemehettem, így tudtam puszilgatni Virágot, hogy megnyugodjon. De főleg akkor pihent meg a lelkünk, amikor Mimó felsírt, és az is kiderült, hogy nem tüdőzte le a kakis magzatvizet.

Egy rövid mamás ismerkedés után megkaptam a pólyában, hogy amíg Virágot összerakják, vele lehessek. Nagyjából fél órát voltunk együtt egy csirkemelegítő alatt. Ez az együttlét arról szólt, hogy rongyosra puszilgattam az orrát, mert csodálatos. A mérete, a formája, minden. Ha pálcikán árulnék puszilgatni való műorrokat, akkor biztosan Mimóé lenne a minta. És énekeltem is neki, amin azóta is sokat gondolkodom. Nem azért, mert a hangom teljesen alkalmatlan arra, hogy énekelgessek, hanem mert József Attila Harmatocska című versét daloltam. Ebben az a pláne, hogy az anyukám énekelte nekem egészen kis koromban, és azóta el is felejtettem, hogy létezik. Most, több mint harminc évvel később mégis úgy visszajöttek az emlékek, hogy egymás után kétszer is elénekeltem, annyira meglepődtem.

Ezután három nagyon magányos nap következett, mert az influenzajárvány miatt zárlat volt a kórházban, így nem láthattam a családom. Az első este csak ültem egy bögre kakaóval, és azon gondolkoztam, hogy nem csak a feleségem hiányzik borzasztóan, de már a fiam is. Csütörtökön végül hazajöttek, és azóta Virággal tanuljuk a szülőséget. És elképesztően boldogok vagyunk. Fáradtak, de boldogok.

(Lábjegyzet Sokak szerint a tejfakasztó buli valójában egyfajta pogány termékenységünnep. Ezen mindenki nyugodtan vitatkozzon, viszont a saját példánk alapján: működik.)

De mikor már? #papinapló 2.

A legtöbb helyen szép dolgokat írnak a terhességről, de muszáj leírnom az árnyoldalát is. Például maga a szó. Hiába ezt mondjuk, mindig van, aki kijavít: az nem terhes, hanem áldott állapotú vagy várandós. Megértem, hogy a szó nem feltétlenül pozitív, de a feleségem azt mondta, hogy márpedig igenis terhes neki a lábvizesedés, a teste drasztikus megváltozása, vagy éppen a leghülyébb időpontokban rátörő rosszullét. Nem fogok vitatkozni vele, megértem, hogy így érez.

Az elmúlt kilenc hónap élményei alapján úgy tűnik, mégis a várakozás a legrosszabb az egészben. Az, hogy ijedten fekszünk le esténként aludni, hisz már a doki sem tud jósolni. Azt mondja, bármikor, tehát akár holnap, de lehet, hogy csak a jövő hét végén születik Mimó. Így nehéz ellazulni. Illetve pontosítok: ez nekem, mint papinak a legrosszabb. Virunak csak az egyik a rosszak közül. Például amikor mondta, hogy őrjítően fáj a dereka, szaladtam haza lóbalzsamozni, hogy enyhüljön a fájdalom. Valami hasznom kell, hogy nekem is legyen. Amióta kiderült, hogy gyerekünk lesz, minden hónapban – legutóbb a 38. hét elején – megkérdezte: „Az oké, hogy azt olvastam, hogy ez lesz életem legszebb kilenc hónapja. De mikor kezdődik már el a legszebb rész?” Szóval lehet a pasiknak nagy a szájuk, de az igazság az, hogy amin a nők végigmennek, az messze a legnagyobb dolog, amit ember tehet. És a szülésig még el sem jutottunk. De persze mindemellett mindketten szülőmámorban élünk hónapok óta. Szóval Karma úr kárpótol, csak kicsit túltolja.

Kérdezték páran, miért pont a Papinaplót választottam címnek a bloghoz. Ehhez érteni kell a családom, és akkor tiszta lesz. Nálunk, a generációm papának szólítja az apákat. Így hívja a nevelőapámat a húgom, így hívják az unokatesóim a nagybátyámat és mi, a tesóimmal is így hívjuk Papát. Az ő esetében már névként használható a kifejezés, mert nem csak mi, hanem nagyon sokan, ismeretlenek is így hívják. Éppen emiatt akartam valami újat, de azért nem túl különbözőt. Az „apu”, az „apa”, az „édesapa” (na jó, azért az vicces lenne, ha így hívna Mimó) és a „fater” valahogy nem én vagyok. A „papi” meg már nagyon régóta szavajárásunk néhány barátommal. Ideje komolyan használni. Persze úgyis Mimó dönt majd.

Nagyon fura úgy írni Papáról, hogy nem tudom, melyik a helyes: a hívjuk vagy a hívtuk. Január elsején azt írta a blogjába: „Végül is hatalmas siker, hogy 2015-ben vagyok. Most úgy áprilisig kell eléldegélnem, mert addigra születik két jövevény. Az öcsém unokája hamarost, az enyém is márciusra.” Az unokatesóm lányát, Lara Borit, és a fiam, Samu Boriszt (Mimót) várta nagyon. Annyi – ahogy ő hívta – bátorságpróba után ez az egy nem sikerült neki. De attól még nem hívtuk, hanem hívjuk, hisz most is Papa a neve.

Mimó, aki Samu Borisz lesz #papinapló 1.

Egészen érdekes, mennyire fontos tud lenni egy-egy apróság, aztán pillanatok alatt jelentéktelenné válik, ha jön egy éppen sokkal fontosabb bármi. Csak valami nagyon távoli emlék, hogy egy évvel ezelőtt mennyire majréztunk az esküvő miatt, most meg már csak szép gondolat.

Kezdem az elejéről. Nagy meglepetés volt, hogy egyből a nászúton összehoztuk Mimót (akit már akkor így hívtunk, amikor még csak terv volt a családalapítás). Persze, már fél évvel korábban elkezdtünk készülni tabimentességgel, meg nagy arccal, hogy majd egyből összejön. De igazából az volt a helyzet, hogy sokan vannak körülöttünk, akiknek csak nehezen fogant meg a gyerekük, így arra készültünk, hogy pár hónapig legalább próbálkozni fogunk. Hát, ez nem jött be. A nászút végén már azt kérdeztem Virutól, hogy azért émelyeg-e, mert megterhesült. Viccnek szántam, de igazam lett.

A következő fontos pont a 33. szülinapom volt pár héttel később. Azzal keltett Viru, hogy nicsak, kettő a csík. A nagy titoktartás persze nem sikerült vagy legalábbis csak részben tartottuk be. Nyilván körbekukorékoltam a családot azon nyomban, délután meg kb. minden szembe jövő ismerős nyakába ugrottam a macifazon testemmel, és elmeséltem, hogy mi van.

Ezután sokáig csak örömködtünk, túl sok jele nem volt még a terhességnek. Mígnem először mondta Viru, hogy pillangózik valami a hasában. Akkor még nem éreztem semmit. Viszont láttam Mimót – vagy legalábbis egy mozgó pacát, amire azt mondta a doki, hogy Mimó – az ultrahangon, amitől kicsit be is mümükézett a szemem. Jóvanna, és? Apa leszek, jogom van pityeregni kicsit, ha úgy van.

A 12. hét után már nyíltan beszéltünk a gyerekről, és persze mindenki azt kérdezgette, fiú vagy lány lesz. Akkor még nyilván nem tudtuk, azt meg nem hitték el, hogy nekünk tökmindegy. Pedig tényleg az volt. Amikor kiderült, hogy fiú, már örültem, hogy így alakult, mert, ha lesz Samu Borisznak egy húga, akkor majd jól megvédheti.

Amikor először éreztem, hogy valaki alienezik Viru hasában, az alattunk lakók nem voltak túl boldogok: ugráltam kicsit örömömben. Kb. olyan lehettem, mint egy táncoló medve a brassói vásárban. De még boldogabb voltam, amikor először reagált a fiam a gyenge bökdösésre. Olyan volt, mint felvenni a kapcsolatot a földönkívüliekkel: csipogsz valamit, ők meg visszacsipognak. Houstonban meg egymás kezét szorongatják a tudósok.

De ezek már mindennaposak, főleg, mert majdnem mindig úgy alszom el, hogy Viru a nagykifli, Mimó meg rugdossa a gerincem. Imádom. Viszont lassan vége lesz, mert a minap voltunk a dokinál, aki közölte, hogy már a kora és a mérete is tökéletesen alkalmas arra, hogy megszülessen, koraszülött már biztosan nem lesz. Ráadásul, már irányba is fordult. A március 9-ei céldátumot viszont nem korrigálta, szerinte tartható a menetrend. Ahogy mondta, a következő hetek így fognak kinézni: CTG-CTG-szülés.

Addig meg alakítgatjuk a gyerekszobát, meg mossuk a bébiruhákat. És a játékokat is kipróbáljuk, mert az borzasztóan fontos. És izgulunk. De ez kegyes izgalom ám.