Csókolj meg rendesen, nem tesók vagyunk! #papinapló 5.

Az ember egy végtelenül alkalmazkodó és kíváncsi élőlény. Ezért is képes korábban elképzelhetetlen kihívásokat beépíteni a mindennapi életébe.

A terhesség alatt a nők hormonháztartása durvább, mint egy gigászi házibuli után egy eredetileg jól rendben tartott lakás. Ezt lehet előre tudni, és mély megértéssel azt kell lesni, mivel lehet boldoggá tenni a leendő anyát. Legföljebb gúny szinten szeretnek róla beszélni a pasik, de bizony nem mindig a házasélet csúcspontja ez az időszak. Viszont, amikor a szülés után otthon van az új család, és egy puszit akarsz adni a feleségednek elalvás előtt, kamaszos villámcsapásként ér, amikor elkapja a nyakad, és azt mondja: „Csókolj meg rendesen, nem tesók vagyunk!”. Utána már csak azt a pár hetet kell kivárni, míg újra engedi a doki, hogy folytassátok az idejekorán félbeszakadt mézes heteket. Észhez térő hormonkák, szevasztok!

Egy gyerekhez különlegesen nagy eltökéltség kell, mert minden szempontból szétrombolja a megszokott napirendet. Beleértve, sőt, kiemelve a mikropihenőket is, amire leginkább a punnyadás a szakkifejezés. Már előre beletörődtünk, hogy a rendszeres mozibajárásnak annyi, azt nem hittük el a jótanácsolóknak, hogy a mindennapi film- és sorozatnézésének is befellegzett. Most először igazunk lett! Az első két hétben nagyon sokat pótoltunk az elmaradásainkból. Eddig tehát ebben jók vagyunk. Legalábbis, ami a filmeket illeti, a könyvek kicsit háttérbe szorultak.

A lepisilések számolását meguntuk, miután a fal nyert. Helyette új háziversenyt hirdettünk: az győz, akinél leesik a köldökcsonk. Erre a jelek szerint bármikor sor kerülhet, így ez egy rövidke verseny lesz. Simán lehet, hogy nem is mi leszünk a győztesek, mert a közeli rokonokat már beengedjük a babarlangba. Jöhetnek, és jönnek is dögönyözni, puszilgatni, meg főleg ámulni.

Mimó már teljesen belakta a kiságyat, sőt, kukackázik, azaz vándorol is benne. Először csak lerugdosta a takaróját, mostanra már célirányosan felénk halad. Minden alvás után egy-két kéz és/vagy láb lóg ki a kiságy rácsain. Szerencsére a feje elég nagy ahhoz, hogy ne férjen be közéjük. Ez a mocorgás egy roppant kellemetlen jelenséget idézett elő. Az egyik éjjel éktelen vijjogásra ébredtünk, és úgy ugrottunk ki az ágyból, mintha képzett tűzoltók lennénk: a légzésfigyelő bejelzett, mert Mimó elhagyta a figyelt területet. Másnap gyorsan át is rendeztem az érzékelőlapokat.

Megvolt az első teljesen hivatalos séta a bankhoz, másnap pedig egy két és fél órás kirándulás is a hivatalhoz. Amióta megvettük, minden nap tologattam itthon picit a babakocsit, gyakoroltam a tengelyben fordulást. Most élesben lehetett vele dübörögni a dunakeszi utcákon. Kis túlzással, ha lenne a méretemben, vennék magamnak is egyet. Viszont megértettem végre egy óriási problémát, amit eddig nagyon kevésszer gondoltam át, sajnos. Ez az akadálymentesítés. Ki sem kell mennünk az utcára, egyből a házunkban már gond van. Tudni kell, hogy az épületnek két bejárata van, elől és hátul is. Elől még oké a helyzet, mert nagy nehezen fel lehet küszködni a lépcső melletti feljárón a babakocsit, hátul azonban ilyet nem építettek. Illetve, egy mozgássérült bácsi miatt volt korábban egy rámpa, de a túlbuzgó, de mindig elérhetetlen házmesterünk egyszerűen elbontotta. Nem tetszett neki a hasznos kis rézsű. Eddig nem is figyeltem erre, most viszont igencsak bosszant, mert az egész tömböt meg kell kerülni, hogy a parkba jussunk. Keltett egy kis megrökönyödést a szomszédokban, hogy Viru egyedül küzdötte föl a babakocsit a feljárón, miközben mögötte álltam. Ennek az volt az oka, hogy ki akarta próbálni, mi lesz, ha majd egyedül viszi Mimót, és nem leszek ott vész esetére.

Az utcákon kicsit jobb a helyzet, mert a semminél több lehajtót építettek, bár elég szórványosan. Cserébe több a széles repedés a járdákon, mint egy földhöz vágott rokfortsajton, és valamiért az összes villanyoszlopot középre telepítették, nehogy ne legyenek útban. Ha majd először levonatozunk Pestre a babakocsival, beveszek néhány nyugitabit, biztos, ami biztos.

Ahova nem tudunk babakocsival menni, ott a hordozókendőt használjuk majd. Ezt először csak otthon próbáltuk ki, hogy egyáltalán elviseli-e/szereti-e Mimó. Szerencsére nagyon el volt benne, de még várnia kell kicsit, mert egyelőre nem merünk vele utcára menni. Majd pár nap múlva. Addig gyakorlunk minden nap.

A sok öröm mellett egy tragédia is történt. Viru a megbeszélteknek megfelelően hívta a szuperdoki rendelőjét, megbeszélni, mikor menjünk a hathetes vizsgálatra. Akkor derült ki, hogy aznap meghalt. Viru hosszú évek óta járt hozzá, én meg ugye csak nyár óta ismertem. Nagyon kedves és humoros pasi volt, jó szívvel bíztam rá a feleségem, majd a gyerekem. Azt nem tudjuk, mi történt a nálunk legfeljebb tíz évvel idősebb dokival.