Először úszott egyedül Mimó #papinapló 90.

Óriási áttörés volt a múlt heti babaúszáson: Mimzi most először úszott egyedül pár métert, közben nagyjából helyesen lábtempózott éles helyzetben. Kezdetben nagyon nem akarta felvenni a karúszókat, végül persze felkerültek rá, amitől kicsit megijedt. De csak annyira, amennyire az normális ilyen esetben. Megnyugtató, hogy nem esett kétségbe, hanem nagyjából fél perc után elkezdett lábtempózni. Mivel beugrani már nagyon ügyesen tud a medencébe, ha ott vagyok, hogy elkapjam, nyilván nem lehetett kihagyni a csobbanást. Most ettől is félt kicsit, mert tudta, hogy más a szitu. Amióta megszületett, először látszott rajta, hogy igazán izgul valami miatt. Végül kis segítséggel négyszer is beugrott. Az elején még csöppet kétségbe volt esve, a végére azonban csak a szemében látszott a bizonytalanság, mert közben nevetett. Úgy érzem, tavaszra rendben lesz, Kínában izzíthatják a strandkellék-gyárakat, mert szükségünk lesz saját karúszókra.

Nem valószínű, hogy ez az élmény megmarad Baba úrnak, bár ki tudja. Nekem is az egyik meghatározó gyerekkori élményem a karúszókhoz kötődik. Igaz, nem húsz hónapos, hanem hatéves voltam, amikor Jugoszláviában, Hvar szigetén nyaraltunk a nagy családdal. Úszkáltunk a tengerben, ám egyszer csak Papáék azt vették észre, hogy egyre beljebb megyek, de nincs rajtam az egyik karúszóm. Valahogy lejött rólam és elsodródott, én meg vissza akartam szerezni, ezért utána úsztam. Nem az történt, hogy hirtelen úszóbajnok lettem, hanem a só volt a barátom, ami fenntartott úgy, hogy alattam amúgy tizennyolc méter mély volt az Adria.

Vannak önbeteljesítő történetek, amiket addig nem hiszel el, amíg meg nem történnek veled. Egy gyerek esetében ilyenből akkor van különösen sok, ha van az emberhez közelálló szülő barát és/vagy kolléga. Nekem mindkettő van, így számos várnivalóm akad. Ezek közül a múlt héten kettő is berobbant.

Az egyik: a csoki. A kollégám mesélte még Mimó születésekor, hogy lesz majd olyan, hogy dugdosok magamnak túrórudit, vagy bármi nasit, és amikor titokban rácuppannék, hirtelen megjelenik a csemete, és onnantól buktam a fincsit. És persze igaz: pár hete rászoktam a jégkrémfagyira, Mimm pedig a lakás másik végéből simán meghallja, ha nyitom a mélyhűtőt. Nem tudom elég csöndben csinálni, de nem is akarom igazából, mert annyira cuki, amikor mondogatja, hogy „nyámi-nyámi-nyamaaa”.

A másik ilyen: az orrszívó porszívó. A csokis kollégám arról is mesélt a kezdetekkor, hogy az elején teljesen normális, hogy a fiam gyűlöli. Elmúlik, sőt az ő gyerekei már maguknak szippantják a taknyot. Ha még nem is ennyire idilli a helyzet, de jól haladunk. Mimmer, ha taknyos, megjelenik a porszívóval, meg az orrszívó toldalékkal, és nyújtogatja nekünk. Aztán persze kiborul, ha elkezdjük használni, de már nagyon közel vagyunk az önszippantáshoz.

Búpipi #papinapló 89.

Azt gondoltam, hogy a dackorszakkal megszívtuk, de ez van, majd túl leszünk rajta pár év múlva. Nem is gondoltam bele hirtelen, hogy eddig mindössze nyolc foga van kint Mimónak, és csak most jön a durva világ. A múlt héten aztán egyből kapcsoltam, mert szegény kisfiam nagyon szenvedett a hátsó fogai miatt. Megindultak. A kín miatti vergődés ötvözve a dacolással... Szóval megadurva hetünk volt, éjjel-nappal. Ami viszont jó hír, hogy Mimm hajlandó újra beleülni a babaverdába. Az elmúlt két hónapban ilyenre nem volt példa. A nagy szabadságot megérezve, úgy gondolta, hogy övé a Világ. Gyalog. Gondolom rájött, hogy mégsem akkor buli ez, mert fárasztó. Mi meg örülünk.

Mimmer első szavai között volt a repülő, de aztán valamiért nem használta. Nem úgy, mint mostanában egy saját szót, ami a bú, mint hangos gép (autó, vízforraló, hajszárító) és a pipi, mint madár szavak egybefonva. Így lett mimóul a gépmadár: a búpipi. Persze, ez nem tűnik nagy dolognak, de mégis az, hiszen magától alkotott valamit, amit logikusan épített föl. Ismerek olyan felnőttet, aki ennél hülyébb.

A háztartási teendőkben ott tartunk, hogy ha Virág leszedi a fregoliról a megszáradt ruhákat, és ad egy pakkot Mimónak, ő boldogan segít a célhelyre juttatásban. De nem ám csak úgy viszi a ruhákat, mint pár hete a zacskónyi krumplihéjat, hanem megfontoltan, igazi ügyként kezeli a feladatot. Ha például leesik egy-egy zoknigumó, nem hagyja ott, hanem, ha visszakapja, odaszorítja az álla alá a cumót. Látszik, hogy tényleg nagyon fontos neki, hogy segítsen, főleg a mamájának.

Ha pedig megkérjük rá, már ellenkezés nélkül is elfoglalja magát. Az egyik reggel például két szobával arrébb találtam meg, ahogy belefeledkezve a világba, elmélyülten nyomkodta a dudut. Jó, oké, nem biztos, hogy épp a tablet a legmegfelelőbb játék egy másfél évesnek. De mindig arra gondolok, hogy miért ne lenne jó, ha ismeri és tudja használni, mire óvodás lesz. A lufis, meg a minyonos játékot már most simán elindítja, a rajzolósban még segíteni kell, de azt is nagyon szereti. Az általa készített töménytelen fénykép között pedig néha vannak egészen jók. Ami nagyon fontos volt, hogy az internetet lelőttük róla, hogy ne vásárolgathasson össze-vissza véletlenül mindent. Az pedig külön olvasztóan cuki, ahogy mindenen, de tényleg mindenen, a tableten is állandóan telefonál. Közben úgy magyaráz a kezével, mint telefonálás közben a mamája.

Nekünk is sokkal egyszerűbb lett volna az életünk, ha nem kamaszként találkozunk komolyabban az úgynevezett számítástechnikával (vajon ez még egy élő kifejezés?). Mondjuk a többiek is így voltak vele, szóval nem voltunk lemaradva. Emlékszem, hogyan tanították akkoriban az isiben a 3.1-es Winfost, sőt, még az egyetemen is a tananyag része volt a Word. Visszagondolva ez nevetséges, de kétségtelenül szórakoztató volt megcsinálni a feladatokat a lányoknak, amikor egy-egy (!)kinyomtatott(!) lapot kellett lekopizni. Szóval, ha Mimm tudja majd kezelni a kütyüket, az jól jöhet majd neki ismerkedéshez. Haha.

Dackorszak is Coming #papinapló 88.

Szóval dackorszak. Úgy tűnik, elkezdődött. Belegondolva, már hetek óta tart, csak eddig még viccesnek gondoltuk, ahogy Mimó NEM!-et mondogat. Miért is lenne ez AZ, hisz még olyan kis picurka. Aztán a NEM! mostanra sok NEM! NEM! NEM! lett, és azon kaptam magam, hogy esténként vitázunk, és végtelenül ismételgetem robothangon: Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Feküdj le aludni! Ő meg darálva sorolja az összes lehetőséget, amit szeretne alvás helyett: Isz! (ivás) Nyaminyama! (evés) Dudu! (tablet) Húúú! (csimpolyazene) Hintó! (hinta) Cipó! (cipő). Szóval tökmindegy, hogy mi, csak bármi más. De úgy tűnik, van megoldás: a bunkizás. Ha letakarom magunkat a takaróval, és sátrazunk alatta, akkor csöndben marad, és gyorsan el is alszik. Majd építek neki valamit, ha átköltözik a saját szobájába.

Ez van, most az a feladatunk, hogy úgy vészeljük át a következő időszakot, hogy elsősorban Mimm lelke ne sérüljön, hanem épüljön, és a miénk is ép maradjon. Ez az egész amúgy teljesen normális, jó esetben mindenki átesik rajta. Tulajdonképpen határvillong, próbálgatja, mire képes. Azaz épül-szépül a személyisége. Közben még az eddigieknél is cukibb. Láthatóan igényli a sok puszit és általában a közelségünket. Meg a csikit, ami nagyon fontos.

Csak attól félek, nehogy hülyeséget csináljon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha olyan, mint én, erre sajnos van esély. Egyszer csemetekoromban, amikor Mama dolgozni ment, úgy kiborultam, hogy bikából beöklöztem a bejárati ajtón az üveget. A csuklómon azóta is van egy nagy heg, nem messze az ütőeremtől. Nagyon gondolkodom rajta, hogy a készülő gyerekszoba ajtaján valahogy lefedjem az üveget egy lepellel vagy kartonnal. Egy biztos: a legjobb, ha keresek gyorsan egy bohócot, aki megtanít jó pofát vágni mindenhez. Sőt, mindenhez is!

Amíg Virág szerel, a fiúk a konyhában hermelnek #papinapló 87.

Felpörgött a gyerekszobaprojekt. A bútorok nagyjából megvannak, és a berendezés nagy része össze is állt. Ebben főleg Virág jeleskedett. Annyira élvezi, mint gyerek a legózást. A program első napján csodálattal néztem, ahogy tüsténkedik, és Mimó is úgy érezte, hogy nem maradhat ki ilyen izgalmakból. Azt a feladatot kapta, hogy adogassa a tipliket, amit olyan komolyan vett, mintha minimum ő szeretné bezsebelni a hónap élmunkása elismerést. Másnap Viru már egyedül rakott össze egy komplett polcot, amíg én Mimmerrel hermelint varázsoltam a konyhában. Ha így haladunk, hamarosan beköltözhető lesz a szoba. Szegény Pizsi, a macskánk most egyedül bitorolja a területet, és még nem tudja, de szerintem már sejti, hogy véget ér a nyugalma.

Fejlődéspszichológiai szempontból megnézték, hogy áll Mimzi. Nagyon büszke vagyok rá. A feladatokat remekül megoldotta, például a kockákat úgy pakolta sorrendbe az utasítások szerint, mint egy kockabűvész. Mondjuk a randa piktókon nem ismerte föl a kutyát. De ez nem para, mert a könyvekben, meg persze a valóságban ez nem okoz neki gondot. Sőt, állandóan vau-vauzik, ha a távolban feltűnik egy eb, meg a liftben is, mert a reklámmolinón van néhány. És nem csak a saját testén, de képen is simán megmutogatta, hol vannak a kezei, a lábai, a fülei és a szemei az ábralánynak. Meg persze a pocakja. Nem mintha nem tudtuk volna ezeket, de azért jó érzés, hogy a pszichomókus néni is így gondolja.

Mimó bohócot vacsorázott #papinapló 86.

Az elmúlt időszakban volt egy kis fognyugtunk, mert a metszőfogak szépen kinőttek, a hacacáré elült. Szegény Mimm azt is megsínylette, most azonban újra belendült a fognövekedés. Ezúttal a nagyobb, ezáltal gondolom fájdalmasabban feltörő őrlőfogak következnek. Láthatóan sokszor fáj szegény kisfiam arca, és a kapcsolódó orrfolyás és nyáladzás sem kellemes, ezért nagyon rosszul alszik: könnyen fölébred és nem tud visszaaludni. Próbálom elképzelni, milyen érzés lehet, de nem megy. Persze fájt már nekem is a fogam, de nem emlékszem olyan fájdalomra, ami újdonság lett volna. Szegénynek bármi is játszódik le az arcában, biztosan életében először érzi.

Amikor viszont nem zaklatja hullámokban a fogtroll Mimzit, minden olyan, mintha nem lenne semmi kellemetlenség. Sőt, érezhető a könnyebbség a lelkében, ettől pedig extracuki. Még poénokkal és trükkökkel is bepróbálkozik, amikkel például az altatást megnehezíti kicsit. Többször is előfordult, hogy felvette az alvópózt, és percekig úgy is tűnt, mintha bedobta volna a szunyát. Aztán egyszer csak azt kezdte el mondogatni, hogy „hááá, pityipűűű”. Komolyan. Ezt eltanulta tőlünk, mert Virággal így játsszuk, hogy már alszunk. Kipróbálta, hátha elhiszem. Aztán halkan kuncogott. Imádom a humorát. Olyan, mint aki bohócot vacsorázott.

Közben kezdek megbuggyanni Mimó zenei ízlésétől. Komoly lelki fájdalmat okoz Bruno Mars és divatból csípőficamos barátainak a huhogása. Bármennyire utáltam régen, remegek a boldogságtól, ha véletlenül hajlandó Marley bácsi csimpolyazenéjét hallgatni. Ezt meséltem a csikungedzőmnek is, aki azt ajánlotta, hallgassuk bele Rutkai Bori és a Specko Jedno zenéjébe. Az szerinte jó, és a fiának bejön, szóval  talán az enyém is megkedveli. Úgy fest, igaza van, mert Mimó megbabonázva nézi az egértévémen a klipeket. Tényleg tök jó zene.

A kiccsaládom uncsitesóstul az egyik nap felfedezte a Helloanyu maszatolót. A hely állítólag szuper, igazi mesebirodalom. Még akkor is, ha Mimmernek nem a tépkedés és a ragasztgatás volt a jó program, hanem az ablak, meg a játékok. Virág azt mondta, simán azt érezte, hogy ott igazán mindent lehet csinálni.

Hónapokkal ezelőtt, vagy talán már egy éve, amikor a kisfiam elkezdett a nyakamban ülni, sokat keresgéltem a neten, hogy nekem is legyen valami hurcicuccom, ne csak Virágnak. Találtam is egy SaddleBaby nevű nyakbanhordó csodaeszközt, de a papisors erősebb volt, így nem vettem meg. Most Rosi pajtásom felajánlotta egy időre a sajátjukat, mert a két gyereke közül a nagyobbat már, a kisebbet még nem tudja hordani benne. Úgy gondoltam, lesz pár hónapom, hogy kijátsszam, vagyis na, szóval kiélhessem magam turbó serpapiként. Ehhez azonban Mimó nem partner. Akárhogy próbáltam, nagyon nem szereti. Hát, így jártunk. De legalább ingyen megtudtuk. Jobban bánkódnék, ha tízezrekbe fájt volna.