A lenyűgöző gumicsimmócska #papinapló 77.

Már régóta mondják sokan, hogy a gyerek mindent ért ám, csak még nem tud beszélni. Ezt lehet kötelező cuki okoskodásnak nevezni, attól még igaz. Mimó például mostanában majdnem mindent megcsinál, amit kérünk tőle: hozd ide ezt; tedd oda azt; ne csapkodd Pizsit, hanem simogasd; adj egy pacsit; meg ilyenek. Lehet azt gondolni, hogy nem nagy dolgokról van szó, de mi a nagy dolog? Vélhetően ez egy igazi korszakhatár, hiszen így már igazán aktívan jelen van a családban. Nem csak a baba, akit gyömöszkélünk egész nap, hanem egyre inkább partner a mindennapos dolgokban, és egyre érthetőbben ki tudja fejezni a véleményét. Például Virág mesélte, hogy bedobta a szennyesbe a ruháit, amikor azt kérte tőle. Aztán egyszer csak majd beviszi az anyjának a reggeli kávét, mint én régen az enyémnek. Éljen az instant kávé.

Abból is látszik, hogy rohamosan okosodik a kisfiam, hogy elkezdte majdnem rendeltetésszerűen használni a tabletet. Van otthon egy, de igazából soha nem vettük semmi hasznát. Van majdnem akkora, de sokkal okosabb telefonunk mindkettőnknek. Mimmer viszont megtalálta, és elkezdte nyomkodni. Az elején még csak össze-vissza, de idővel láthatóan célirányosan a rajzolós, meg a lufis program miatt. Ráadásul már töltőre is fel akarja dugni, ha lemerül, mert rájött az összefüggésre.

A korszakhatár egy számunkra kevésbé kellemes módon is jól megmutatkozik. A korábbi majdnem egyszerű altatás most már kicsit sem megy olyan könnyen. Ahogy napról napra okosodik Mimm, úgy érdekli egyre több dolog. Vagy inkább minden. Vagyis a helyes: minden is. Láthatóan nagyon nem akar aludni, mert a világ tele van érdekes élménylehetőséggel, kár elpocsékolni alvással az időt. Például már unja az altatóhatású csimpolyazenét, amit eddig nagyon szeretett. Pedig az elmúlt hónapokban már kezdtem megszokni Marley bácsit. Klipek is kellenek, mert nézni akarja őket. Virág nevében nem akarok nyilatkozni, de nekem néha frankón kifoncsordik az agyam azoktól a magas hangon éneklő pasiktól, akiket a kisfiam szeret hallgatni. Brrr. De van remény: Mozartot is felkértük az altatáshoz, és lekopogom, elég jól működik.

Megkapta élete első gumicsizmáját Baba úr, ami vitathatatlanul fontos lépés egy férfi életében. Rögtön másnap nyoma is veszett az egyiknek. Kizárásos alapon kiderült, hogy csak Mimó pakolhatta el valahova, és persze a mamája sehol sem találta. Erre mondta neki, hogy mutassa meg, hol van. És megmutatta. Ezzel le is nyűgözött minket. Még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy eztán mindent eldugdos majd. Az pedig kicsit sem érdekli, hogy otthon nincs sár. Bármikor fölveszi a csimmócskát, mert szereti. Ez kicsit olyan, mint amikor kaptam egy új görkorit, és este abban aludtam az ágyamban. Mert csak.

Azért, hogy Virág kicsit kikapcsolódhasson, a hétvégén elment moziba. Addig a kisfiammal egy gigászi lufiparty után, ketten elindultunk játszóterezni. Mivel semmi árnyék nem volt azon a téren, ahova eredetileg mentünk, elkezdtünk keresni egy árnyékosabbat. Útközben találkoztunk barátainkkal, így végül fagyizás után megszálltuk a gyerekekkel a mi kis Dunánk partját. Utána pedig a sógoromékkal, sőt még egy olyan volt kolléganőmmel is találkoztunk, akivel már nagyon régen nem láttuk egymást. Pedig az egyik kedvenc munkatársam volt. Azt tudtam, hogy a közelben lakik, de azt nem, hogy a szomszéd utcában. Nagyon jó érzés amúgy lépten-nyomon pajtikba botlani, mert végre kezdem úgy érezni évek után, hogy szuburbániában is kezd kialakulni az ismeretségi kör. Úgy, mint régen a belvárosban.

Ész és értelem, meg a lufik #papinapló 76.

Egyik hétről a másikra simán megtanul Mimó korábban elképzelhetetlen dolgokat. Jó, oké, amióta megszületett ezt csinálja, de mostanában mintha SPM-fokozatba kapcsolt volna. Pár hete még azon örömködtünk, hogy kapaszkodás nélkül mászkál a lakásban. Aztán azon, hogy a játszótéren a homokozó és a csúszda között egyedül totyog. Most meg azon kaptam magam, hogy jött velem szembe az utcán, amikor hazafelé tartottam a munkából. Persze tisztes távolból ott volt mögötte Virág és Nagyanyó. De akkor is. Ráadásul az elmúlt napokban megtanult célirányosan szaglászni. Például útközben a virágokat és a bokrokat. Emiatt a sétálás kicsit lassabb, de sokkal cukibb lett.

A szagolgatás mellett, most, hogy már tudja a turpisságot, mindenfélét szeret fújdogálni. Fürdésnél mindig nagy hab van a kádban, egy ideje azon tanítgatom a fújás rejtelmeire. Mostanra kisebb pamacsokat már el tud helyezni légáramlattal a kád különböző pontjain.

Úgy alakult, hogy maradt egy zsák lufim, aminek Mimm nagyon örül. Ha egyet kidurrant, egyből fújhatom neki a következőt.  Egyáltalán nem ijed meg a durranástól, sőt, már felmerült bennem, hogy direkt pukkantgat. Végtelenül aranyos, ahogy a hirtelen, nagy zajjal eltűnő lufit keresi, és nem érti a varázslatot. Annyira élvezi, ahogy nő a gumibuborék, hogy már magának is fújna, ha bírna. Egyelőre a már kész lufikon gyakorol.

Úgy érzem, hamarosan bukfencezni is fog. Ennek csalhatatlan jelei vannak: egyre többször kapjuk azon, hogy a lábait és a karjait kifeszítve lenyomja a fejét. Mint ahogy azt a klasszikus bukfenc-kezdőállásban kell. Már csak rá kell jönnie, hogyan tudja magát ellökni az átforduláshoz, és meg is vagyunk.

Az eszkimópuszi #papinapló 75.

Virág az egyik nap bemümükézett szemmel mesélte, hogy Mimó a babamamatornán odaült egy szomorú kislány mellé, finoman megsimogatta a fejét, és odanyomta a homlokát az övéhez. De úgy, hogy összeérjenek az orraik. Tulajdonképpen adott egy eszkimópuszit, hogy megvigasztalja. Ezt az orrdolgot születése óta tanítom neki. Amikor a szülőszobában a kezembe adták, először maszkban voltam, így ez logikus volt. Aztán, amikor mondták, hogy nyugodtan vegyem le, nem mertem igazi puszit adni neki, nehogy megszúrja a borostám, ezért így örültem neki. Azóta egyre többször csinálja, de csak nekünk. Eddig. A mostaniból jól látszik, hogy éles helyzetben is igen jól alkalmazza a technikát. Minden apa másképpen éli meg a fiával a kapcsolatot, emiatt mindenki más miatt büszke a gyerekére. Most nagyon az vagyok. Felvillant bennem, ahogy nagyfiúként ezzel is hódít majd, és előre sajnálom a többi apát. Hehehe.

Mivel szabin voltam, kihasználtuk, hogy hétköznap is lehet aktívkodni. Például kipróbáltuk a mi kis Dunánk partján a vadiúj, ejtőernyőselyemből készült szülinapi függőágyam. Sose voltam egy igazán ügyes kezű krapek, amióta meg bekrepált mindkét kezem finommotorikája, még annyira sem jellemző ez rám. Mégis, ez az egészen picire összecsomagolható eszköz olyan könnyen beüzemelhető, hogy ihaj. De tényleg. Viruval csak pislogtunk, aztán meg csüngtünk. Döbbenetesen kényelmes, bár Mimzinek szoknia kell, mert egyedül még nem szereti használni.

Miután ezt megírtam, történt egy igazán reménykeltő eset: Mimm szabályosan megtapsolt, miután visszafúrtam neki az előző nap leszakadt hintáját. Ő még azt hiszi, ügyes vagyok.  

Mivel Viru kicsit beteg volt, hogy tudjon pihenni, az egyik nap csak ketten mentünk a játszótérre Baba úrral. Ilyen még nem volt, kicsit féltem az ismeretlen mamáktól. Eddig kizárólag úgy láttam a játszótéri anyukákat, hogy ott volt a személyi testőröm is, aki már rutinosan járja a környék tereit. Nyilván teljesen alaptalan volt az aggodalom, mert nagyon cukik ők is, és a gyerekek is. Volt például egy kislány, aki boldogan ment oda a kisfiamhoz, és a következő pillanatban már egymás fejét simogatták. És a lány kezdte, láttam! Mondom, hogy izgulhatnak az apák.

Király dolog középkorú papinak lenni #papinapló 74.

A héten lettem 35 éves. Még az általános isiben egyszer szerveztem egy szülinapi bulit Papa tahisi házába. Úgy hirdettem meg, hogy ha esik az eső, elmarad. Pechemre mindenki komolyan is vette a reggeli szemerkélést. Ezután elég durva komplexusom lett ettől, és nagyon sokáig csak megosztva tartottam szülinapi összeröffenést, az utóbbi években pedig mindössze csak kétszer sajátot. Viszont meglepi bulim, a gyerekkoriakat leszámítva sose volt. Eddig. Mint kiderült, Virág furfangosan szervezett nekem egyet, hogy nagyon sokan jól meglepjenek. Totál elhittem, hogy a mi kis Dunánkhoz indulunk felkötni két fa közé az új függőágyam, és úszhatok is egy nagyot. Ehelyett kicsit arrébb mentünk, ahol vártak rám a rokonaim és a barátaim. Akinek van, hozta a gyerekét vagy gyerekeit is. Mondjuk az fura volt, hogy Viru valamiért nagyon nem akarta, hogy fürdőgatyába menjek a ház mögötti partra. Így persze érthető.

A délután egy pontján tudatosult bennem, hogy hahó, most lettem középkorú. Ez mondjuk az ajándékokon nem látszott, mert sok más szuperság mellett Batman és a robotok felül voltak reprezentálva. Hehehe. Azon gondolkodtam, hogy mennyire király már ez így. Mármint középkorúnak lenni. Van egy csodás családom, sok barátomnak is van, és boldogok vagyunk. Most először történt meg velem, ami kölyökként sokszor, csak most fordítva: amikor gyerekszemmel nézve idős rokon vagy családi barát szülinapjára vittek. Mindig nagyon szerettem az ilyet, főleg ha volt sok gyerek is, mint most. Csak most én voltam a bácsi a pöttömöknek. Eszembe jutott, hogy már nem azon izgulok, hogy mihez kezdek majd egyszer magammal, hanem azon, hogy Mimónak boldog gyerekkora, aztán majd vagány kamaszkora, végül szuper felnőttkora legyen.

Ehhez jó alap volt, hogy megvolt Mimzivel az első igazi papi-fiú nevetőgörcsünk. Szerencsére nagyon vidám gyerek, de ilyen intenzív kacagásspirálba még soha nem kerültünk. Úgy történt, hogy altatás közben ránéztem, és valamiért vágtam valami hülye fejet, amitől elkezdett nagyon nevetni. Erre önkéntelenül visszanevettem, amitől ő még jobban röhögött. És ez így ment hosszú perceken keresztül. Hiába próbáltam komolyan nézni rá, hogy felhívjam a figyelmét az alvás szükségességére, amikor rápillantottam, nem bírtam ki mosoly nélkül. Újra és újra belekerültünk az örvénybe. Úgy vetetettem véget neki nagyjából tíz perc után, hogy direkt a másik irányba néztem. Ez olyan érzés volt, mint amikor baromi éhes az ember, és elé tesznek egy tányér sztrapacskát, de még csak meg sem szaglászhatja.

Elkövetettem egy óriási hibát már rég, aminek most szívtam meg nagyon a levét: engedtem Mimmernek, hogy játsszon a telefonjaimmal. Még egy régit is kapott, ami már nem működik. Persze az, ami világít, sokkal izgibb. Ez érthető. Mint mindig, most is odaadtam neki a kedvencét a száguldó vonaton, hogy ne mászkáljon le-föl a vagonban (miután vagy 400-szor fel-alá sétáltunk, kedveskedett minden fiatal lány utasnak, vau-vauzott minden kutyusnak, evett, ivott, játszottunk – a szerk.). Fontos, hogy Mimm nem vágta földhöz a készüléket, csak egyszerűen leejtette, babajellegéből adódóan nem túl magasról. Ettől azonnal ripityára tört az elvileg szupererős, törhetetlen kijelző. Amikor Viru fölvette a földről, olyan fejet vágott, hogy „sz-sz-sz-sz”, de elsőre nem vettem komolyan, mert mindig ilyennel húzzuk egymás agyát. Különben is, éppen azért vettem víz- és ütésálló telefont, hogy ilyen ne történhessen. Már akkor gyanús lehetett volna, hogy némileg kamu a marketing, amikor az elődje (mert ez már a garanciában cserélt volt) egyszer beázott a babaúszás fotózása közben. Tanulság: ha van otthon üvegfóliád, tedd föl! Merthogy éppen néhány nappal korábban kaptam meg a kijelzővédőt, de lusta voltam beüzemelni, mert mi baj lehet. Így jártam, ez nem a kisfiam hibája, én voltam bosszantóan felelőtlen. A másikat azonnal bebugyoláltam ezután. Meg a tetemet is utólag, nehogy Baba úr megvágja vele a kezét, hiszen továbbra is működött még napokig. Csak éppen semmit nem lehetett vele csinálni a főgomb nyomogatásán kívül, mert hiszen nem érzékeli az érintést. Ez amúgy nagy szívás, mert az aksit nem lehet kivenni, így pedig nem merült gyorsan, hisz nem használtam. Az ébresztő viszont minden reggel kukorékolt.

Nem kell más, csak szerelem #papinapló 73.

Előrebocsátom, hogy emiatt a bejegyzés miatt lesznek, akik soha többet nem néznek rá a Papinaplóra. Messzire elkerülik majd. Nagyon helyesen.

A hétvégén tartották a Budapest Pride-ot, ami a családomnak és sok barátunknak az év egyik legfontosabb eseménye. Már a tizenötödik szivárványos felvonulás volt, amire elmentem. És a harmadik a feleségemmel, a fiammal pedig az első. Kevés szabadabb összejövetel van, annak ellenére, hogy egy ideje már ketrecbe zárják. Annak, aki nem volt még soha, csak azt hallotta, hogy perverz emberek nyilvános orgiát rendeznek, azt kell mondanom: ez ostoba és gonosz hazugság, át lett verve. Ilyenkor sok ezer boldog ember vidáman és büszkén nyilvánítja ki ugyanazt, amitől John Lennon szerintem nagy lett: „nem kell más, csak szerelem”. 

Sokak szerint, ez az egész maga a fertő, és nem értik, hogy mit keresünk ott, főleg gyerekkel. Pedig a lényeg végtelenül egyszerű: félelemmentes, megvetés nélküli életet szeretnénk mindenkinek. Azt, hogy azoknak, akik nem nő-férfi pár, ne kelljen rettegve körültekinteniük, ha megfogják egymás kezét az utcán. Vagy kilátástalannak elkönyvelni, hogy hiába együtt élik le az életüket szerelemben, ez a törvény szerint csak korlátozott jogokat jelent, a család szó szigorú kerülésével. Persze, ez ennél jóval bonyolultabb, sokat és nyíltan kell róla beszélni. Aki pedig azzal vagdalkozik, hogy „nincs heterófelvonulás se, akkor minek ez az egész”, az a válasz: éppen az a vágyott cél, hogy eljussunk arra a szintre, amikor már nincs szükség a lelki jogokért harcolni.

Szerintem az igazi szellemi dögkút, ha egyesek másokat az alapján bélyegeznek meg vagy néznek le, sőt aláznak meg, mert úgy szeretik egymást, ahogy ők boldogok. Megjegyzem, ha a résztvevők között akad olyan, aki láthatóan bután bánt civil (tehát nem magából kikelt ellentüntető) kívülállókat, arra is rettentően haragszom. A békesség alapja, hogy senki nem bántja a másikat, nem kukorékol bele a magánéletébe.

Annak, aki sose járt még olyan közösségben, ahol az emberek mások, tőle és egymástól is különböznek, hovatovább szándékosan elkerüli azokat, persze nem is lehet tapasztalata. Ők azok, akik egyfajta hallomáson alapuló, abszurd erkölcsi minimumot határoznak meg, és ami azon kívül esik, az gyalázatos. Pedig csak látni kellene, hogyan lehet szeretve élni. És küzdeni mindig ezért a legalapvetőbb emberi jogért. Biztos, hogy nagyon sok lelki, azzal pedig rengeteg társadalmi gond megoldódna, ha nem félnének az emberek szeretni.

Az évek során sokszor akadt olyan ismerős körülöttem, aki megkért, hadd jöhessen velem, mert kíváncsi erre a miliőre, de fél vagy viszolyog egyedül kimenni. Igazából arra kértek, hogy vigyázzak rájuk, mert olyan mackófazon vagyok, aki megvédi őket. Nem meglepő módon, mindig nagyon felszabadultan mentek haza, és akik korábban harsányan fröcsögtek, azokat többet nem hallottam buzizni.

Nagyon szerencsém van, mert valahogy a legtöbb esetben sikerült úgy alakítanom a barátságaimat, hogy bár a legközelebbi pajtijaim homlokegyenest másképpen gondolkodnak a közéleti kérdésekről, mégis fontos nekik, hogy ott legyek, és elmondjam, mit gondolok. Egyfajta balansz voltam mindig, akivel lehet hosszasan vitatkozni a bármiről, úgy, hogy  közben fontosak vagyunk egymásnak. Kis túlzással, nem a véleményem miatt vannak mellettem, hanem  annak ellenére. Pár hónapja, egy neves, konzervatív család tagjaként az egyik barátom azzal viccelődött: „a családcentrikusságoddal te vagy a legjobboldalibb haverom”. Erre azt válaszoltam, hogy „talán pont azért vagyok ilyen, mert nem jobbosként élem meg a családom, hanem humanistaként”.

Fantasztikus, hogy Virág is úgy látja ezt a témát, mint én. Amikor éppen két éve, pont a Pride reggelén kiderült, hogy gyerekünk lesz, az volt az első, hogy megbeszéltük: tökmindegy, hogy lány lesz-e vagy fiú, és az is, hogy kiket hogyan szeret majd. Boldog legyen, csak az számít. Azt majd ő kitalálja, hogyan csinálja. Mi csak megmutatjuk neki, hogy a párbeszéd a lényeg, ahogy Lao-ce is gondolta: „a jó szavak nyomán bizalom születik; a jó gondolatok nyomán mélyebb ismeret születik; a jó tettek nyomán szeretet születik”.