A hívás, amitől minden szülő retteg #papinapló 63.

Vannak olyan esetek, amikről már mindenki hallott, de senki nem akar a részese lenni. Ilyen például, amikor zaklatottan telefonál a pasi felesége, hogy a gyerek kezéből ömlik a vér, mert elvágta valamivel. Bármivel.

Ez történt velünk minap. Ráadásul éppen ügyeletes voltam egy várossal odébb, így a teljes tehetetlenség erőtere borult az agyamra. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy csak picike bibiről van szó, és hamar elapadt a patakvér. Rohadt egy érzés. Most értettem meg Papát. Állandóan én vagy a barátaim hívogatták kórházakból, hogy jöjjön értem. Azért volt nekem másodiknak az osztályban mobilom, hogy mindig tudjak segítséget hívni, ha megint leesek valahonnan. Most egy pillanat alatt átéreztem az évtizedek apai aggódását.

Ugyanazon a napon, pár órával korábban ráadásul a másik tipikus szülőpara is megtörtént: a gyanúsan nagy csönd. Viru arra lett figyelmes, hogy nem hallja, mit motoszkál Mimmer. Hamar fény derült a turpisságra: a kisfiam megkaparintotta a szappanosküblit, és persze kipacsálta a tartalmát. Aztán vidáman tapicskolt a tócsában. De ez legalább vicces.

Most, hogy kitavaszodott, Mimzinek és a vele épp egykorú környékbeli gyerekeknek már van közös születésfája. Ilyet a körzetünk képviselőjétől kapnak minden évben a lurkók a házunk mögötti parkban. Egyszer egy egészen komoly fasor lesz a fácskákból. Ez tipikusan olyan ügy, amikor nem érdekel, hogy egészen más oldalról nézzük ugyanazt a világot a kezdeményezővel. Egyszerűen kedves gesztus, és örülök, hogy a kisfiamnak is része van benne.

A világhírű Mimó #papinapló 62.

Egy csöppet túlzásnak hathat a cím, de most, hogy saját magam kezelem a blogom, látom, honnan kattintanak rá. Így derült ki, hogy a kisfiam történeteit a Föld legkülönbözőbb helyeiről követik. Nyilván a helyi magyar közösség tagjai. De írt például egy kínai lány is, hogy mennyire kedveli Mimót.

A legtöbb külhoni olvasó Írországból kattint a Papinaplóra. De az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Németország, Spanyolország, Belgium, Ausztria, Svájc, Új-Zéland, Ausztrália, sőt Szudán(!) és Bahrein(!) is rajta van a térképünkön. Meg ugye Kína. Ebben az a csodálatos, hogy mindez annak ellenére történik, hogy hiába a Google univerzum blogmotorját használom, a kereső kizárólag a régi helyre mutat. Sajnos nem értek a keresőoptimalizáláshoz, úgyhogy egy ideig ez biztosan így marad. Addig is: világjáró magyarok, szevasztok!

Egy nagy meglepetés is ért a héten. Rám írt a Kismama újság egyik szerzője, hogy egy apás blogokról szóló cikkében írt a Papinaplóról is. Korábban adtam már róla interjúkat, sőt akadt olyan is, ami végül meg sem jelent. De ilyen meglepírás még nem volt. Annyira kedveseket írt Verus, hogy beszélgettünk kicsit. Kiderült, hogy az anyukás-hurcis szubkultúrába ismertek vagyunk. Azért ez nagyon jólesett, de feltétlenül megjegyzem: a családi hurcizás nálunk Viru érdeme. Sokféle szubkultúrának voltam már jórészt aktív tagja, de azt sose gondoltam volna, hogy egy ilyennek is részese leszek. A hurcizás tényleg szuper dolog és nagyon ajánlom minden kisszülőnek.

Sokadjára, de mostanra erős meggyőződéssel állíthatom: most még teljesen fölösleges irdatlan pénzeket fizetni, amúgy tök jó játékokért. Mimónak is van egy fél szobányi mindenféléje, de az üres flakont úgy szereti, mintha én drónt kapnék. Már a kupakot is kezdi érteni.

A hétvége nagyon mozgalmas volt. Szó szerint, mert irtó sokat mozogtunk a Vivicittán. Ez azért volt fontos, mert korábban futóként számomra ez volt az év egyik legfőbb eseménye. Mióta kiderült a (S)uper (M)ario, nem voltam. Tavaly ősszel csatlakoztam a Suhanj! Alapítvány futócsapatához. Persze nem futóként. Azóta – egyelőre legalábbis – én vagyok az egyszemélyes Nordic Walking szakosztály. Ez azzal jár, hogy mindenkinél lassabb vagyok, hiszen a többiek futnak, én meg ugye sportbotokkal sétálok. Igaz, gyorsabban, mint ha nem lennének a pálcák, de akkor is. A futamon így én lettem az utolsó, hiszen futókkal esélytelen a verseny. A nézők, köztük a családom szurkolása egyébként fantasztikus élmény volt. Talán kicsit jobb is, mint a korábbi versenyeken, amiken még futóként indultam. Így legalább biztosan tudom, hogy nekem drukkoltak, hisz nem volt más a környéken. De ez benne van, azért indulok ilyeneken, hogy a szkleróm ellenére is úgy érezzem, nincsen semmi baj. Ahogy Pepin bácsi mondta: „A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.”

Főleg, hogy utána rohantam (haha) a következő futamra, ami a Suhanj! jótékonysági séta volt. Itt már családostul vettünk részt: Viru a hátán hurcizta Mimót, és nagyon élvezte a sportos nyüzsgést. Ez jó jel a jövőre nézve. (Ezen a videón amúgy 7:21-től látszódunk, ahogy célba érünk.) Nagyon menőnek érzetem magam mindkét futamon a csapatom mezében. Nyilván jobb lenne, ha nem lennék beteg, de ha már ezt dobta az életgép, legalább jó helyen vagyok.

Üzenet a jövőbeli menyünknek #papinapló 61.

Szívesen:

A múlt hét egyértelműen legnagyobb sikere, hogy Mimzi fogta magát, és minden segítség nélkül felállt. Amikor héthónaposan felkapaszkodott, nem is sejtettük, hogy onnantól kezdve pillanatokra vagyunk a járástól. Pedig szinte azonnal elkezdett a bútorokba kapaszkodva vándorolni. Most már sokkal jobban fel vagyunk készülve (nem), így azonnal számolni kezdtünk azzal, hogy jön a nyár. El is rohantunk a boltba szandált nézni, és ha már ott voltunk, átmentünk a játéknagykerbe is szemrevételezni a fröccsöntött babamotorokat. Egyik helyen sem találtunk olyat, amibe egyből beleszerettünk. Talán van még pár hetünk. Vagy nincs. 

Bár az önálló felállás egyelőre egyszeri bravúr volt, a babauszodában, a vízben már megtett pár lépést egyedül Baba úr. Aztán eldőlt nevetve. Ezt egymás után négyszer is eljátszotta. Igaza lehet Virunak abban, hogy fejben már régóta sétál, csak az a fránya fizika nem a barátja egyelőre. A vízben viszont nyilván sokkal könnyebb megtartania magát. És biztos vagyok benne, hogy ez a siker a szárazon is megmarad önbizalom formájában. Izgalmas időket élünk. Már megint. Mindig.

Volt egy nagy találkozás is a héten. Luca mamája és Viru régóta bandáznak együtt virtuálisan, mert összesodorta őket az Instagram egyik hashatag-hulláma. Mivel a világ roppant picike, egy közös barátunk esküvőjén végre ők és a gyerekek is találkoztak élőben. Ez így tök jó. 

Új blog, új cipő #papinapló 60.

Sokak szerint költözni jó, mert kaland az élet. Van olyan barátom, akire a legpontosabb jelző, hogy „országszerte cimborám”. Szerintem viszont nem annyira jó átcuccolni máshova, de persze megesik, hogy szükséges. Ráadásul, kocsi híján mindig szívességet kell kérni. Persze, sokszor költöztettem már másokat, szóval lenne segítség, de akkor is. Mindegy, fizikailag ez most nem akkora ügy, mert csak a blogom költözött el az eddigi összes poszttal. Ide. Mostantól a Papinapló csak ezen a címen jelenik meg. Mivel sok éve nem használtam saját célra blogmotort, még tanulom az új furfangokat. Szóval lehet, hogy néha megváltozik majd vagy új funkciókkal bővül a külcsín. Azt is tudom, hogy így nyilván elveszítek pár olvasót, de így jártam. Akit érdekelnek Mimó és a családom kalandjai, az itt megtalálja a sztorikat.

Házi mászóka náthás babának #papinapló 59.

Minket sem kímélt az éppen trendi tavaszi megfázáskórság. Szegény Prüntyi járt a legrosszabbul, most nem ment át rajta olyan gyorsan, mint korábban már többször.

Tanítgatom, hogy használja a kezét, ha köhög, bár ez egyelőre nem sikerült maradéktalanul, igaz, párszor láthatóan tudatosan eltakarta az öklével száját. Viszont ki kellet hagynunk a szokásos babauszit, mert az mégsem jó, ha teleköhögi a medencét. Vannak, akik gátlástalanul viszik mindenféle közösségbe a beteg gyereket. Ez szerintem ultragáz, mert ilyenkor esélytelen, hogy ne ragasszák át egymásra a bajt.

Mielőtt azonban győzött volna a nátha, Viru és Mimm sokat játszótereztek. Amikor viszont már itthon lábadoztak, a kisfiam nem hagyta magát, felfedezte a kislétrát, és azon mászókázott sokat. Azt vettem észre, hogy nagyon jól érzi magát a magasban. Ha felkapom, sikkant örömében, szeret a nyakamban ülni, és mászik fölfelé állandóan. Ez persze szerintem tök normális. Amíg nem ette meg a szervezetem az egyensúlyérzetem, én is nagyon szerettem letekinteni bárhonnan. A kölyökkorom egy részét Papa kertjében, a szederfán töltöttem. A ház mögött, a Duna partján nálunk is van egy izgi ártéri kiserdő, sok jó fával. A mamájával nagyon sokat járnak arra naponta. Ha nagyobb lesz, és úgy látja jónak, majdcsak megtalálja magának a mászási lehetőségeket.

Az viszont igen negatív élmény, hogy nem jött be, amiben bíztunk még a hét elején. Azaz nem volt elég Mimmernek két nap, hogy megszokja a fránya nyári időszámítást. Olyannyira nem, hogy minden este kénytelenek voltunk hívni Marley bácsit, hogy segítsen az altatásban. A hét végére már úgy éreztük magunk, mintha egy igazi reggae táborrá alakultunk volna át, annyira sokat hallgattuk az uncsi, raszta csimpolyazenét. Egyszer még éjjel is, az ágyban, amikor Baba úr felébredt és nagyon nem volt kedve visszaaludni. Mindig nálam van a kedvenc számlistája a telómban, hogy bármikor be tudjam vetni, ha gyors megnyugvásra van szükség.

Nem annyira látványos, de elkezdtünk utánajárni a nem túl távoli jövőnek. Viru például megérdeklődte, hogy ha nagyjából egy év múlva eljön az idő, mi kell ahhoz, hogy Mimó böllerbe járjon. Kiderült, hogy elég, ha csak fél évvel a kezdés előtt jelentkezünk. Nagyon reméljük, hogy hely is lesz. Én meg a futóbiciklit kezdtem nyomozni, hogy milyet érdemes és mikortól lehet olyat használni. Szeretnénk kihagyni a műanyagmotort, és ahogy néztem, az ezzel foglalkozó szakik is ezt ajánlják. Már csak meg kell várni, hogy Mimm stabilan tudjon állni és közlekedni. Szerintem ez lesz a karácsony fő tematikája. De pszt, nehogy megtudja.