Mimó második karácsonya #papinapló 98.

Tavaly ünnepeltük először Virággal és Mimóval családként a karácsonyt. Akkor összesen három napig gyönyörködhettünk a karácsonyfában, mert Mimi ugyan még csak mászni tudott, mégis folyamatosan ostromolta a színes-szagos csodát. Ezért jobbnak láttuk eltávolítani azt, mielőtt baj lett volna. Idén már nem csak stabilan tud járni Mimm, de fényévekkel okosabb is. Az atom- és bababiztos bowdenes karácsonyfatalp pedig még mindig bírja a gyűrődést. Nem úgy, mint a szaloncukrok, amik könnyen kapitulálnak, ha a kisfiam szemet vet rájuk.

A Hotel Kesziforniában, amiben lakunk, és a különböző családi vándorkarácsonyokon is igazi kis möszjőként viselkedett Mimzi. Nem csak hiszti, de sírás sem volt sehol, és a kezdeti megilletődés után mindenhol nagyon gyorsan belevetette magát a nagycsaládi létbe. Akkor is, ha mentünk, és akkor is, amikor Virág családja jött hozzánk. Ugyan még nem tudja, de Mamáéknál például sok évi viccelődés után, egészen biztosan az idei volt abban a lakásban az utolsó karácsonyi ünneplés. Ez nekünk kimondatlanul is adott egy kis pluszt. Neki persze még nem fontos, de majd biztosan sokat mesélünk róla.

A családom másik ágán szintén nagyon élvezte az ünnepet Mimmúr. Ott sem ő volt az egyetlen csöpp gyerek, ami különösen kedves hangulatot teremtett. És hazafelé is minden rendben volt. Nem úgy, mint tavaly, amikor végig zokogott az úton az autóban. Idén is a nagybátyám vitt minket haza, azóta viszont annyit fejlődött Mimm, hogy fel tudta mérni a valós helyzetet. Nem csak hajlandó volt beleülni a babaülésbe, de végig nyugiban utazott. Még el is aludt félúton. Ez mondjuk érthető, mert a nagybátyám mellett végtelenül biztonságban érzem magam én is. Nem csak azért, mert amúgy pilóta, de a földön  is úgy vezet, hogy nem sok félnivaló akad. Azért is reménykeltő mellesleg ez a hazaút, mert kocsi híján vonattal járunk, ezért nem szokta meg az autókat. Így sokkal bátrabban vágunk majd neki a vidéknek.

A neveknél most ott tartunk, hogy Mimó legalább Papának is szólít néha a Pipó mellett. Ráadásul, azt a Papiból képezte, nem mi mondtuk neki. Szóval majdnem teljesen magától találta ki. Eredetileg azért szerettem volna Papi lenni, mert Papa az apukám volt, és igyekeztem megkülönböztetni kettőnket. De kiegyezem döntetlenben, ha a kisfiam így szeretne hívni, legyen neki igaza. Sokat úgysem tehetek ellene.

Talált valahol Virág olyan zselés festőkészletet, amivel gond nélkül lehet tapicskolni. Mimzi természetesen azonnal rácuppant. Ha a mamája fest valamit, ami hasonlít egy-egy állatra, a kisfiam azonnal megmondja, mi az. A sárga paca a pipi, a barna meg a vaú-vaú. És tényleg, amúgy. Ez azért tök jó, mert ezek szerint felismeri a sematikus ábrákat, ami jelentős értelmi fejlődést jelent.

Kifigyelt magának Virág egy nénit, aki mindenféle kerti dolgokat árul nem messze a házunktól. Rászokott, hogy minden nap hoznak tőle valamit Mimivel. Ez azon túl, hogy nagyon szépek a növénykék, jó példa, hogy így is lehet segíteni másokon. Szeretem, hogy a feleségem ilyen okosan, nem szájbarágósan mutat példát szociális érzékenységből a kisfiamnak.

Elveszett papiságom #papinapló 97.

Mostanában már majdnem igaziak a beszélgetéseink Mimóval. Mindent megért, és a saját szavaival válaszolgat, amik javarészt amúgy csak kicsivel mások, mint az igaziak. Ha például megbeszélem vele, hogy csak akkor kenem be a bibijét az állán, ha hagyja megmosni a fogát, minden teketória nélkül sikerül a művelet. Ha kérem, hogy keressen meg valamit a másik szobában vagy az ágy alatt, felkutatja a bármit. Olyan is volt, hogy nagyon nem akart elaludni, ezért közel hajoltam, mélyen a szemébe néztem, és halkan megkértem szépen, hogy feküdjön le, mert már nem bírják az idegeim aznapra a prüntyögést. Erre adott egy puszit, és ledőlt aludni.

A nevek kicsit másképp alakulnak, mint gondoltuk, de így is jó. Amikor Mimm megszületett, elterveztük, melyikünket, hogyan szólítson. Virág Mamaci szeretett volna lenni, én meg ugye Papi. Az elmúlt hetekben végre eljutottunk oda, hogy már a nevünkön hív minket, de persze nem úgy, hanem amúgy. Virág Mama lett mimóul, ami tök oké. Pizsi, a macskánk Cicó. Ez is rendben van. Saját magát Miminek hívja, ez meg az ő dolga. Ha így tetszik neki, hát hajrá. Engem pedig Pipónak nevez. Egyszer elszólta magát: a Pipó a Papapipi igazából. A Pipi a plüsscsirkéje, amit mindenhová magával hurcol. Szóval kénytelen vagyok elengedni papiságom, és elfogadni, hogy én lettem Pipó, a kipárnázott csirkember. Na, mindegy.

Másfél év után eljutottunk oda, hogy elfogadtuk az esernyőként becsukható babakocsi létjogosultságát. Beláttuk, hogy nagyon praktikussá teszi az életünket. Autó nélkül, nem alacsonypadlós vonattal lejárni Pestre, vagy akár csak elmenni a lépcsős pékhez, így tényleg sokkal egyszerűbb. Főleg a mi állomásunk esetében, ahol csak meredek lépcső van, lift vagy legalább mellette sík sáv babakocsinak és/vagy kerekesszéknek egyáltalán nincs. Ráadásul, hiába van Virágnak több hurcikendője, meg csatos hordozója is, amik remek találmányok, de Mimi már túl nehéz a hosszabb gyalogutakhoz.

Közép-Európa legkényelmesebb papiteste #papinapló 96.

A kétezres években, amikor még nagyon messze voltam a papiságtól, egyszer megkaptam azt a bókot, hogy enyém Közép-Európa legkényelmesebb férfi felsőteste. Ezt utána, a randikon előszeretettel hangoztattam. Egyrészről nyilván azért, mert szerintem  vicces, de főleg azért, mert ezzel kompenzáltam, hogy ránézésre is mackófazon vagyok.

Már nem randizom, legfeljebb a szerető feleségemmel. Virág és Mimó a legfontosabbak, ők viszont ismerik mackóságom. Aki meg a puflákságomon gúnyolódik, annak úgy kell, legyen boldog a türhőségével. A lényeg, hogy a kisfiam nagyon szeret a vállamon és a hozzá tartozó felsőtestemen elaludni. Néha egészen parádésnak érzem, hogy mindössze alig öt-hat percig kell táncolnom vele, és már tolja is a szunyát. Ha van gyűjteménye a jó érzéseknek, akkor ez tuti benne van.

Mostanában, gondolom a dackorszak folyományaként kezd ráeszmélni Baba úr, hogy ő bizony ő. Nem csak ellentmond nekünk, de láthatóan elkezdte felépíteni a saját kicsi világát. Ez most abból áll, hogy gyűjtöget. Mindenfélét, de főleg bármit. A tabletjáról már leszokott, helyette egy plüsscsirkét, egy játékórát, meg egy nagy számológépet hurcol mindenhova magával.

Ezek nem csak napközben vannak nála, de az esti altatásnál is, sőt velük is alszik. Néha meg lehet vele beszélni, hogy legalább addig, amíg a vállamon van, ne legyenek nála a tárgyai (mert baromi kényelmetlen). Ilyenkor lefektetjük őket aludni. Ez mondjuk jó csel, mert egy idő után menni akar hozzájuk, és ha már ott van, el is alszik velük.

A Mikulás bácsitól kapott Mimm szétszedhető járgányokat, amiket persze azonnal darabokra is bontott. Aztán pedig úgy rakta őket össze, mintha valami extraszuper gép lenne. Nem kezdem el azt mondogatni, hogy mérnök lesz ez a gyerek, de azért szerintem elég menő gondolkodása van, ha elsőre ez jutott eszébe:

Reggel simán bemászik mellénk #papinapló 95.

Amióta Mimó a saját szobájában lakik, reggelente néha az ébredéstől elkámpicsorodva sírdogált az ágyában. Persze csak pár pillanatig, amíg érte nem mentünk. Az egyik reggel azonban csak motoszkálás hallatszott, aztán futva megérkezett Baba úr, és felmászott közénk az ágyunkba. Ettől hirtelen különleges boldogság szaladt rajtam végig, és eszembe jutott, ahogy régen én is sokat csináltam ilyet.



Bevillant, ahogy egészen kisemberként Mama ágyába befeküdtem hajnalban, és néztem a fonott hintaszéket az ablaknál. A ráterített pulóver a hajnali monokróm fényben olyan volt, mint egy igazi ember. De nem féltem, inkább az érdekelt, ki lehet az. Aztán, amikor kivilágosodott, kiderült a turpisság. Ugyanezt játszottam nem sokkal később Papánál is, Tahiban. Ott az ágy fölött volt egy kép Einsteinről, egy törött kereszt, meg egy citera. Nyilván nem értettem a koncepciót, ettől különösen érdekes volt. A nagymamám ágyában is sokat feküdtem. Ott a falon lévő hatalmas szőnyeg csikizte a fantáziám. Amikor meghalt, kiderült, hogy egy óriási ajtó van mögötte. Ez a szobámba nyílt, ahol szintén volt egy nagy szőnyeg, ami mögé soha nem néztem be, mert azt hittem, fal van ott.



Mostanában többször jártunk vendégségben Mimmerel. Ezek családi látogatások voltak, így a magam részéről könnyű helyzetben voltam, hisz ismernek: bármikor bármit megeszem. Virágnál ez egy pöttyet bonyolultabb, mert a laktóz nem a barátja. Mimm viszont még csak most fedezi föl a gasztrovilágot, így teljesen jogosan mindenhol megkérdezik, hogy mit ehet, illetve mit eszik meg. Az ilyen esetekben nem jut eszembe semmi olyan, amire különösképpen figyelni kellene. Legalábbis nem emlékszem olyan kajára, amivel gondja lett volna. Pedig állandóan nyammog valamit, így a legegyszerűbb válasz: a bármi.



Vagyis majdnem a bármi, mert sokak örömére a mekis kaja valahogy nem csúszik neki. Már nem csak ketten, hanem hárman is voltunk hambizni, de Mimó most sem a csibefalatokat, sem pedig a burgonyát nem ette meg. Nem úgy mint a ketchupot, amit először a krumplival kanalazott ki, és arról szopogatta le, aztán az ujjával ugyanezt tette. Ha már úgyis az általa használt tizenöt szóból az egyik a tetup, lehet, hogy legközelebb kap két tégely paradicsomszószt, hogy azt nyalogassa boldogan. Ha megéhezik, úgyis kér enni, nem fogom tömni, mint egy libát. Nem hülye, borzasztó okosan fejezi ki magát. Főleg, ha nyamázni szeretne. Többféle, általában Virág által sütött babakaja úgyis mindig van nálunk.