Az óraátállítás a madarakat is megzavarja #papinapló 58.

Nagyon szeretem a vonatokat. Főleg a kicsiket. Szerencsémre Viru emiatt nem néz teljesen hülyének, csak megértően tekint a hóbortomra. Tavaly már voltunk a Királyréten családostul, ám akkor Mimó még nem igazán értette a lényeget. Most azt találta ki Viru, hogy menjünk Márianosztrára, az egyik kedvenc vonalamra. Már sokkal érdeklődőbb volt a kisfiam, így végre felbuzdultak bennem az apai ösztönök, és láttam a jövőt, amiben együtt járjuk az ország kisvasútjait. Meg persze az utca végi vonatgyárba is szeretném majd elvinni, ha már akkora szerencsénk van, hogy itt lakunk mellette.

Velünk jött Kinga, Csabi és a gyerekek is. Ez több okból nagyon jó. Egyrészt, mert Csabi sokkal régebben barátom, mint nem, így minden közös kalandunknak nagy a súlya. Másrészt régi álmom, hogy a gyerekem a barátaim gyerekeinek is legyen a barátja, hiszen az nekik is és nekünk is nagyon jó lesz. Nyilván eredményről most még korai lenne beszélni, de az biztos, hogy minél több ilyen értelmes és izgalmas programot csinálunk együtt, annál valószínűbb, hogy összecimbiznek a kölykök.

Nosztrán találtunk egy szupi játszóteret, ahol a gyerekek különféle csúszdákon vagánykodhattak. Elég menő látni, hogy Mimzi pár hét alatt mennyire megszerette a témát. Olyannyira, hogy kicsit sem fél, ha felültetjük rá, sőt, nekünk kell rohannunk, hogy lent el tudjuk kapni. Ha legközelebb megyünk vízividámparkba, már igazi mestere lesz a lecsúszásnak. Kopi pedig megállapította, hogy egy jegesmedve vagyok, és ehhez végig tartotta is magát. Érdekes ez, mert néhány évvel ezelőtt egy kolléganőm ugyanezt mondta rólam. Minek vitatkozzak velük? Legyen igazuk.

A szomszéd városban is jártunk a család egy részével. Ez is igen jól sikerült, főleg Virunak, aki túlesett a trambulin-tűzkeresztségen. Olyan volt, mint egy cuki kislány, ahogy ismerkedett az eszközzel. Imádtam, ahogy ugrált. Mimó pedig végre igazán közel került valódi kutyákhoz. Már egészen sok állat hangját tudja utánozni, de azokat főleg képről, plüssállatkákról vagy távolról ismeri. Most megismerkedett két felnőtt szemmel is nagy, de jámbor kutyussal. Egy kicsit furán nézett rájuk, amikor odahajoltak hozzá, de nagyon közel engedte őket magához. Egy pillanatig nem akadt ki. És hogy mennyire vicces alak Karma úr: találtunk egy csapat jegesmedvét is. Persze szobrok, de semmi keresnivalójuk a Duna-parton. Az ki van zárva, hogy ez véletlen egybeesés az előző napi gyermeki megállapítással.

Túlestünk a harmadik családi óraátállításon is. Nagyon utálom ezt a manipulálást az idővel, mert mi még csak-csak túltesszük rajta valahogy, de a gyerekeknél ez bajosabb. Hetekig rettegtem, hogy Mimó kiakad majd tőle, úgy gondoltam, hogy teljesen felborítja majd a napi rutint. Reggel még nem is volt nagy baj, csak a gyerekek ásítoztak a babauszodában. Ez inkább vicces volt. Azonban este már kiütközött az időhamisítás átka. Mimzi – amúgy teljes joggal – nem akart elaludni, hiszen az ő biológiai órája szerint még korán volt. Végül megint Bob Marley bácsi segített: a lehúzott redőnyöknél álomba ringatta Baba urat az unalmas zenéjével. Gyerekkoromban Papa azzal szívatott, hogy az óraátállítás a madarakat is megzavarja. Ez persze csak vicc volt, de egy kisgyereknek tök logikusan hangzik. Olyan hatéves lehettem, amikor rájöttem a turpisságra. Kíváncsi leszek, hogy Mimm mikor érti meg, hogy ennek semmi értelme. Mert nyilván elsütöm neki is ezt a poént. Muhaha.

Ezt a szabit kimaxoltuk #papinapló 57.

Vitathatatlanul ez volt a kisfiammal az eddigi egyik legjobb hetünk.

Az egész az első közös családi nyaralásunkkal kezdődött. Erről már írtam. Annyit még hozzáteszek, látva az eredményt, hogy hiába fürdetem majdnem mindig én, aztán együtt alszunk hárman éjjelente, a hét közbeni munka miatti kevés együtt töltött időt pedig hétvégén pótólom, ez a párnapos kiruccanás nagyon fontos előrelépés volt a kapcsolatunkban.

Azóta már akkor is kiakad néha (csak kicsit), ha engem nem lát. Ezt eddig csak a mamájával csinálta. Hiányzunk neki, na. De egyértelműen sokkal könnyebben hagyja magát lefektetni, ha nincs a közelben Viru. A héten volt egy este, amikor a fürdetéstől, az esti etetésen át az altatásig mindent én menedzseltem, mert Virág mamiszabira ment. Nagyzolhatnék, hogy nem paráztam, de ez orbitális füllentés lenne. Igazi parapapi voltam, mert ha Mimzi kiakad, akkor nagyon sokáig ketten maradtunk volna nem túl boldogan. Ráadásul úgy, hogy éppen egy hetek óta tartó SM-shub végén jártam, elég roncs állapotban. De nem akadt ki Prüntyő. Sőt, nagyon sokat kacagott, más hangoskodás nem volt. Bob Marley, a legújabb papisegítő pajtásom pedig igencsak kivette a részét az altatásban az uncsi zenéjével. Igazán büszke voltam magunkra.

A héten voltak nagy kalandok is. Például az első komoly játszóterezés rugós dínóhintával és csúszdával. Végiggondoltuk persze, hogy mi lesz, ha nem örül majd Baba úr, de nyilván megint tévedtünk. Az imbolygó őshüllő is tetszett neki, a csúszdát pedig egyenes imádta. Egy dolgot bánok, hogy a malám elveszett a parkban, amikor odaadtam Mimmernek, mert annyira szereti. Én voltam a hülye, mert nem figyeltem eléggé, így a játszótéri fekete lik simán megette.

Most, hogy már kibukkant az ötödik fogacska is, elkezdtük bevezetni a fogmosást. Még nem komolyan, de azért tanítgatjuk Mimót. Ezt néha engedi, de azért inkább még nem. Az első napszemüvegét is megkapta, mert elkezdett erősen sütni a nap. Ez mondjuk egyáltalán nem egy sikersztori, mert nem hagyja magán pár másodpercnél tovább. De majd jó lesz egyszer csak.

A hétvége is mozgalmasan telt, nagy fotózás volt nálunk. Anita megörökítette Mimmert egyévesen. Nagyon sok kép készült, de ezekre még várni kell egy keveset.  Az öcsém, Löplő pedig 14 éves lett! Nagy dolog ez, hiszen már egyáltalán nem gyerek, hanem egy menő, vízilabdázó kamasz. Büszke vagyok rá, remek srác. Mivel ő is márciusi a kisfiamhoz hasonlóan, és Papa is egyből írt róla blogot anno, olyan érzés sokszor, mintha párhuzamosan nevelnénk a gyerekeinket, 13 év különbséggel. Sajnos megbeszélni már nem tudjuk ezeket, de jó érzés, hogy nagyjából egyformán gondolkodunk fontos kérdésekről.

Egy nagyon érdekes új szokása is lett Mimmúrnak: állandóan fel akar mosni, amikor megtalálja az eszközöket. De nem ám csak maszatol, hanem rendesen végigmegy a kiszemelt területen, és a vödröt is szakszerűen használja. Ennek eléggé örülök, mert nálam már biztosan fogékonyabb a témára. Így Virunak nagy segítség lesz, ha nem veszti el a lelkesedését nagyobb korára, és jó alap is lesz a zsebpénzszerzésre.

Áztunk, spáztunk, jót nyaraltunk #papinapló 56.

Mimó egyéves szülinapját családi nyaralással is megünnepeltük. 

Arra gondoltunk, hogy elég nagy már ahhoz, hogy elmenjünk pár napra kicsit zsibbadni. Mivel nincs autónk, úgy döntöttünk, csak nehézségeket okozna, ha messzire mennénk. Túl sok macera lett volna az utazással, meg az átszállásokkal. Úgy döntöttünk ezért, hogy bőven elég nekünk, ha a Keszifornia másik végén lévő vízi élményhotelbe megyünk. Ez pont arra volt jó, amire vágytunk. Nem akartunk se várost nézni, se kirándulni, egyszerűen csak pihenni, és a lehető legtöbb időt a medencékben tölteni. Már a nászúton is ez volt a legfontosabb szempont, ott azzal kiegészítve, hogy gyereket is szerettünk volna csinálni.

Most ez annyiban módosult, hogy az ott készült gyereket akartuk boldoggá tenni. Ez sikerült is. Mimzi napokon keresztül folyamatosan nevetett, a vizet meg nagyon élvezte. Azt nem tudjuk, hogy akkor mi lett volna, ha amúgy nem járna három hónapos kora óta babaúszni, de gyanús, hogy legalábbis az elején sokkal jobban meg lett volna szeppenve. Ehelyett imádta a menő, szülinapjára kapott, de csak most átadott repülőgép-úszógumiját, meg a pancsolást.

  

Attól nagyon féltünk, hogy mi van akkor, ha utálja majd az új, ismeretlen helyet. Hatalmas szerencsénkre Baba úr egyáltalán nem zavartatta magát, azonnal befoglalta az egész szobát.  Ahhoz, hogy komfortosan érezze magát, az is kellett, hogy Viru előrelátóan elhozza a kedvenc játékait. Le és föl rohangált négykézláb, és mindent jól megnézett. A konnektorokat is, amiket gondosan bedugaszoltunk, arra az esetre, ha megtalálná őket. Igazunk lett. Az alvással sem volt semmi gond. Sőt, hosszú idő óta többször is sikerült tíz óránál is többet aludnunk.

Az a jó az ilyen babarát szállodákban, hogy arra is gondolnak, hogy néha jó kijönni a vízből. Ennek köszönhetően Mimm végre, életében először legózott. Jó, csak bontotta a kockákat, de majd az építést is megtanulja, ha nagyobb lesz. Viszont a játszórészen összebandázott egy nagyjából kétszer annyi idős kisfiúval, akivel jól kiegészítették egymást: amit Mimó lebontott, azt a kisfiú felépítette újra és újra.

Két kislánnyal is barizott. Az egyik már jó nagy volt, legalább hároméves. Mindenhova ment a kisfiam után, és szórakoztatta. A másik lányka orosz volt, és lelkesen magyarázta saját nyelvén Mimónak, hogyan kell használni az érintőképernyőt. Ő ezt egészen biztosan nem értette, de ez nem érdekelte, csinálta, amit gondolt. Végtelenül cukik voltak, ahogy gond nélkül túlléptek a bábeli zűrzavaron.

A játszóház sarkában voltak a golyók. Ide én nem fértem volna be, de Viru szívesen bement, mert régóta szerette volna kipróbálni. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kicsi lány, akinek régi álma teljesül. Imádtam nézni, ahogy ketten fetrengtek a színes gömbök között.

Szülinapi babacsintatorta #papinapló 55.

Eddig csak sejtettem, de most már tudom is, mekkora öröm Mimó szülinapján úgy kelni, hogy amikor mellettem felül az ágyban még kicsit kómás fejjel, megölelem, megpuszilgatom, és azt mondhatom neki, hogy „boldog szülinapot, kisfiam”. Nem tűnik nagy dolognak, pedig olyan érzés volt, mintha nem is lenne ennél fontosabb. Simán lehet, hogy nincs is.

Mozgalmas volt a hét, beszereztünk például egy új babahurcit. Bár ez így némileg túlzás, mert Viru volt, aki ezt lemenedzselte, én csak a színéről mondtam véleményt (ami olyan szép, hogy ihaj). Hetekig keresgélt, fórumokat és csoportokat böngészett, mire megtalálta a megfelelő és nem mellesleg elképesztően menő Babybooz típusút. A sima és a karikás kendőnél is az volt az érzésem, hogy ez valami olyan, mint nálunk, pasiknál egy kütyü alapos kiválasztása. Már látom, hogy ez bizony egy nagybetűs csajos ÜGY. Olyan gondossággal foglalkoznak ezzel a nők, mintha valamilyen ritka fontos ékszer lenne, amit akkor vesznek föl, amikor a bálba mennek. Kicsit irigyeltem is Viru boldogságát, amikor csillogó szemmel kibontotta a csomagolást.

A héten nem csak Mimmúr első szülinapja volt, de az első meplepi zsúrja is. Ezt még csak szűk körben ünnepeltük a nagyikkal. Ezzel már most előrébb tart Mimm, mint én valaha, mert nekem 35 év alatt még soha nem volt meglepetés bulim. Viru sajátfejlesztésű babacsintatortát készített. Ez olyan összetevőkből áll, amiket már a kisfiam megehet, és szívesen is adunk neki, mert nem egészségtelenek. Így kell elképzelni: három szív alakú balatoni palacsinta zabpehelylisztből, házi babaracklekvárral kitöltve a hézagokat, banánpürével leöntve. A nagyok parfait tortát kaptak, miattam. Ez azért alakult így, mert amikor Viru még terhes volt, fogadtunk, hogy Mimó megszületik-e már februárban, vagy átcsúszik márciusra. Két nappal nyertem. Ha az első változat lett volna a nyerő, akkor Virág kedvenc – túrós-málnás – szülinapi tortájával ünnepeltünk volna, így viszont az enyémmel. Mivel nyári gyerek vagyok, a fagyitorta lételemem, hogy túléljem a hőséget. Haha.

A köszöntésen Pesti Papó elszavalta a külön Mimzinek írt versét. Ez is ügy ám, mint a hurci. Amikor a húgom 21 évvel ezelőtt egyéves volt, írt egy rövidke, de ütős versikét, ami azóta elhagyhatatlan része lett a kishúgom szülinapjainak. Mimó születésénél egyből megkértem, hogy az unokájának is írjon egyet. Meg is tette pár nappal később, de csak most árulta el, hogy mi is meglepődjünk.

Ezt a kis feleségem írta Mimzi első szülinapjára. Hazudnék, ha azt mondanám, nem mümükézett be tőle a szemem, amikor olvastam. Már nagyon sokan látták, de a Facebookon ha nem is veszik el, mindenesetre egy idő után nehéz lesz megtalálni. Ezért ide teszem, hogy megmaradjon:

Emlékszem, pont úgy volt, mint a filmekben. Hétvégén, éjszaka, egy téves riasztás után hazamentünk még egy picit, majd indulhattunk is vissza.

Emlékszem, ahogy álltam az ebédlő közepén, nagyterpeszben, csobogó magzatvízzel. 
Emlékszem, ahogy reszkettem a fürdőkádban, pedig már indulni kellett volna.
Emlékszem, hogy még éjszaka volt, mikor bementünk, sötét volt a kórház és egészen üres.
Emlékszem, hogy a mellettünk lévő szobában üvöltött egy másik szülő nő. Nem tudtam eldönteni, hogy hol tart, és hogy én is ilyen hangokat adok-e majd ki.
Emlékszem, hogy fogtuk egymás kezét Papzival, percekre aludtunk el felváltva.
Emlékszem, előtte milyen jó ötletnek tűnt a labda, amikor meg élesben a szülésznő mondta, hogy akkor próbáljuk meg, mocskosul csak feküdtem volna tovább.

Emlékszem, hogy mindenki dicsért, hogy jól haladunk.

Emlékszem, mikor megérkezett Szuperdoktor, ahogy üldögélt az ágyam szélén.
Emlékszem, ahogy lassan nappal lett, kint világos, felbolydult a kórház, aki arra járt a folyosón, benézett és mosolygott.

Emlékszem, mikor Szuperdoktor azt mondta 5 órai vajúdás után, hogy vagy most kényelmesen megyünk a műtőbe, vagy később kapkodva. Még nekem kellett szinte vigasztalnom őt is, meg a szülésznőt is. Papzi annyit mondott „legalább lesz még egy tetkód…”. Egyáltalán nem voltam szomorú vagy ijedt, úgy éreztem, hogy nem bírtam volna tovább. A Te egészségedet pedig nem akartam kockáztatni.

Emlékszem a műtőre, az előkészítésre, ahogy üldögélek a műtőasztal szélén a kórházi hálóingben, ami nem ért össze elöl. Körülöttem a hétvégéről beszélgettek, meg valami autóvételről.
Emlékszem, ahogy megjelent Szuperdoktor már beöltözve, és ahogy azt mondja: „Most pedig bekenjük a pocakját napocska színűre.” (Néha kicsit bízom benne, hogy azóta valahonnan mosolyogva figyel téged a két nagypapiddal együtt, ahogy okosodsz, fejlődsz.)
Emlékszem, mikor meghallottam a fejemnél Papzi hangját, nagyon megörültem neki. Balról a szülésznő egy törlővel várakozott, oda már Téged vártak. (Állítólag nászéjszakás sztorikkal szórakoztattam a műtőt, erre őszintén nem emlékszem.)

Emlékszem, hogy azonnal felsírtál, nem kellett rá várni, mint a filmekben. 
Emlékszem, hogy először úgy találkoztunk, hogy odatartottak a fejemhez. Nagyon sírtál, nekem mindkét kezem a paraván alatt volt, és csak azt tudtam ismételgetni, hogy „szia”. Hangok biztattak, hogy pusziljalak meg, de akkor még olyan fura volt.

Torokszorító, hogy már egy év eltelt azóta. Az, hogy mennyi mindent történt már, mégis milyen kicsi része ez a mi közös történetünknek. Boldog születésnapot nekünk, édes kisfiam, olyan jó, hogy pont bennünket választottál. <3