Tapasztalat: az anyatej nem véd a nátha ellen #papinapló 41.

A héten szabin voltam, de véletlenül sem úgy alakult a program, ahogy azt terveztük. Rögtön az elején benyeltem valami mostanában divatos turbóvírust. Egy ideig reméltem, hogy nem mászik át a családra, de persze nem így lett. Mire a második napon kezdtem egészen jól lenni, ők dőltek ki. Először a kisfiamon látszott meg a pogány rontás, kiváltképp akkor, amikor hajnalban sugárban hányta tele az ágyunkat láztól izzó testtel. Egészen ördögűzős volt. Már csak a kúp segíthetett, amit, látva Mimmer reakcióját, nem kívánok senkinek. Délutánra a mamája is legyengült, így magamra kötöttem Baba urat, és egyedül vittem el a dokihoz, hogy addig is pihenhessen Virág. Ha eddig azt gondoltam, hogy cuki gyerekem van, akkor most kénytelen vagyok túlzásba esni. Olyan döbbenetesen aranyos volt, ahogy egész nap a nyakamba csimpaszkodva pihegett, hogy ha lenne, tuti kiakadt volna a cukiságmérő.

Tényleg villámvírusról lehetett szó, mert csupán egy nap kellett, hogy Mimó kiheverje a náthát. Sőt, a kiesett napot be is pótolta jócskán, annyit pörgött. Egy viszont biztos: akármennyire is mondják, az anyatej nem védett. Legalábbis most semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Cserébe, most hogy betegek voltunk, kipróbáltuk magunkon éles helyzetben is a takonyszívó porszívót. Prüntyi utálja, de nekem most is bejött. Amilyen fura érzés, olyan hatékonyan purgálta ki teljesen az orrom. Virágnak kevésbé tetszett.

A hét végére annyira rendbejöttünk, hogy elmentünk kalandozni és felavatni Virág új babahordozós kabátját. Remek darab, az anyukájával közösen alkották. Jó látni, mennyire talpraesettek és kreatívak, és ez ráadásul igazi komoly ügy.

Először mentünk családként IKEA-ba. Sokkal jobb volt, mint gondoltam. Mimó végig nyugodtan szemlélődött rám, aztán a mamájára kötve. Vettünk neki etetőszéket, és kipróbáltuk végre, hogy milyen a gyereket a kosárba ültetni. Nagyon élvezte, mi pedig megnyugodtunk, hogy ezzel sincs gond. Egyedül a svéd húsgombócokat bánom, hogy kihagytuk. Teljesen esélytelen lett volna kiakadás nélkül végigállni a hosszú sort a gyomornegyedben.

Meglátogattuk a Vérellátót is. Nincs semmi bajunk, csak az ottaniakat nagyon szeretem. Tizenhárom éven keresztül jártam hozzájuk kezdetben véradóként, aztán összesen 157-szer leukémiás és hemofíliás gyerekek és felnőttek műtéteihez vérplazma-, trombocitann- és granulocitadonorként. Évek óta nem voltam ott, amióta kiderült a (S)uper (M)arióm (szklerózis multiplex), mert betegként már nem segíthetek. Mimzi azóta született, így csak most mutattam be. Nagyon honvágyam volt utána. Így jár az, aki kötődik valahova és/vagy valakikhez.

Régen nagyon sokat jártunk, de amióta család vagyunk, nem voltunk moziban. Jelen körülmények között ez továbbra is lehetetlennek tűnik, pedig az új Star Wars filmet Viru mindenképpen moziban szeretné megnézni. Ezért, az élmény érdekében úgy döntöttünk, nélkülem megy majd el. Végre megint mehet egyedül moziba, ahogy amúgy nagy szeret. Ahogy elnézem az őrületet, ez idén már biztosan nem jön össze. Talán tavasszal bejut majd egy előadásra, amit már most kamaszos izgalommal vár.

Puszi és szepázás #papinapló 40.

Ez a kisfiam harminckilencedik hete a nagyvilágban. Mivel éppen harminckilenc hétre született, mostantól elmondhatná, ha tudna beszélni, hogy többet élt kint, mint bent. Nagyon sok ilyen jópofa mérföldkődátum van az ember életében, neki ez az első a fontosabbak közül. Ha már nagy lesz, biztos lesz ennél egy rakás sokkal érdekesebb is. Mint nekem az a pillanat, amikor rájöttem, hogy több nyáron voltam Szigeten, mint nem.

A nagy felkészülés jegyében sokszor megesik, hogy az emberek mindent elolvasnak egy témáról, aztán simán elfelejtik a sok okosságot. Ilyen a szeparációs szorongás is. Tudtam róla, csak nem sejtettem, hogy tényleg olyan lesz, mint amilyennek beharangozták. Mert azért lássuk be, sok túlzás kering az éterben. Ez a szepázás viszont tényleg olyan, mint ahogy hallottunk. Viru nem csámboroghat csak úgy el a lakásban, Mimónak szüksége van rá, hogy mindig lássa. Emiatt a mamájának most mindent meg kell oldania egy kézzel, ha nem vagyok ott. Ez persze nem a legjobb, de annak a jele, hogy a kisfiunk folyamatosan fejlődik. Ez része a leválásnak, amikor rájön, hogy ő és a mamája nem egyek, hanem egy szuverén kis Samu Borisz.

A pusziról azt gondolnánk, hogy a legegyszerűbb mozdulat, de persze nem így van. Hiába puszilgatjuk állandóan kacagásig Mimót, viszonozni eddig nem tudta. Ahogy elnézem a mosolygó szeretet a szemében, nem azért, mert gonosz, egyszerűen túl bonyolult számára ez a művelet. Egy ideje rászokott, hogy pukiztatja azokat a bőrfelületeket, amik alkalmasak erre a játékra. És naná, hogy nagyon örül magának. Az elmúlt napokban viszont tovább ment. Egészen közel hajol, aztán óriásira tátott szájjal bekapja az arcunkat. De nem ám úgy, mint az abonettet vagy a bulátát, hanem szabályosan puszilási szándékkal. A cuppantás még nem megy, de így is örül magának és a sikernek. Döbbenetesen cuki.

A héten már ideje volt elkezdenünk felkészülni Mimzi első karácsonyára is, mert bár eddig tavasz volt, már csak egy hónapunk van hátra. A fenyőfa bababiztosítását egyelőre csak elterveztem, élőben derül majd ki, mennyire sikerült a terv. Ha nem dől el, az végül is már siker lesz. De az még messze van, most az ajándékokon járt az eszünk. Viru napokig böngészte a netet, hogy időben megtalálja a meglepiket, amiket majd kap Mimmer. Én örülnék nekik, de azt nem mondom meg, mikről van szó, hátha olvassa, és akkor lebukunk.

Mimó éjjel rájár a hűtőre #papinapló 39.

Az egyik kedvenc bölcsességem szerint a történelem legnagyobb tanulsága, hogy az emberek nem vonják le a történelem tanulságait. Ez alapvetően igaz, nehéz vele vitatkozni. Viszont jó szórakozás tanulmányozni a múltat, még akkor is, ha nem is olyan rég történt.

Most például úgy indulnak a napjaink, hogy Papa régi naplóját olvasgatjuk. Mint az első magyar bloggerek egyike, már a kétezres évek elején is írt internetes naplót, ami akkor friss információforrás volt. Mostanra azonban egészen új funkcióval bír, ugyanis az a barátja, akivel anno közösen írták, minden nap kiteszi az aktuális napnak megfelelő archív posztot. Így követhetem a most 13 éves, ám akkor még csupán a kisfiammal éppen egyidős öcsém fejlődését. Mintha még élne Papa, és párhuzamosan nevelnénk a gyerekeinket.

Mama, aki Mimzinek Nagyi és a nevelőpapám, aki nyolc hónapja Papó, pont nem ilyenek. Ők sokkal inkább az offline valóságot kedvelik. Nagy szerencse, hogy Mama fotóriporter, így a kamaszkoromig dokumentálva van az életem, még digitalizálásra vágyó negatívokon és fotópapírokon. Ilyen a fenti képen látható ovális fotó is a falon, amin a húgomat tartom 19 évvel ezelőtt, pont úgy, mint mostanában Mimót. A tömérdek kép és Papa blogja együtt szórakoztató és rendkívül tanulságos emlékhalmaz. Tényleg minden ismétlődik. Ennyit a bölcsességekről.

Nem csak a nosztalicska robogott a héten, Mimó is tök jó új dolgokat talált ki. Eddig, ha bárhova (mindenhova) fölkapaszkodott, mindig bajba került, mert visszafelé már nem tudott menni. Mostanra javított a technikáján, simán eloldalazgat kapaszkodva a cél irányába. Ennek legkevésbé Pizsi örül, aki extraérdekes célpont, hiszen nem csak puha, de mozog is. Ha kell, Baba úr már a tárgyakért is lehajol, ha pedig úgy gondolja, visszaereszkedik térdelésbe és mászik tovább a dolgára. A legviccesebb, hogy éjjel, ha még közöttünk van és megéhezik, egyszerűen kiszolgálja magát. Akkor is, ha alszik a mamája. Olyan ez kicsiben, mint amikor valaki rájár nassolni a hűtőre.

Most csak Viru ment el a babajelnyelv-tanfolyamra, mert dolgoztam. Már próbálgatunk egy-két jelet bevezetni, de még nekünk is rá kell állítanunk az agyunk. Kicsit izgulok, hogy bejön-e, és ha igen, akkor mi lesz. Azért az nagy királyság lesz, ha jelelve beszélgetünk, akár később is, ha már nagy lesz Mimzi.

Sokszor olyan, mint egy kicsi nagy #papinapló 38.

Az elmúlt héten két óriásit ugrott Mimó a fejlődés nevű létrán. Ráadásul ugyanazon a napon. Délelőtt azt vettem észre, hogy elég nyugtalan, de nem sírt, csak izgett-mozgott. Egyszer csak mellém állt, és elkezdett mutogatni a pelenkájára. 

Csak néhány másodperc után esett le, hogy ez nem véletlen, hanem azt jelezte, hogy tele a puttony. Ez óriási lépés, mert eddig csak a szagról jöttünk rá, ha át kell csomagolni.

Ugyanaznap délután Viru rám írt, hogy megtörtént, amire hetek óta vártunk. Mindig frászban vagyunk, ha Mimzi megunja a kanapét, mert olyankor megindul a szakadék felé. Régóta tanítgatjuk, hogy nem vaktában kell a mélybe menni, hanem popsival hátrafelé kell leereszkedni. Nyilván pont nem érdekelte, vagy inkább nem értette eddig. Most is mondta Virág, és hatalmas meglepetésre hallgatott rá: megfordult, és úgy kezdett lemászni. Még nem tökéletes a technikája, de folyamatosan fejlődik.

Ezekkel az új tulajdonságokkal felvértezve mentünk az első babajelnyelv foglakozásra. Elsőre nagyon féltem, mert három óra egy felnőttnek is sok, nem hogy egy csöpp gyereknek. De nem volt semmi para, jó kedéllyel telt a délelőtt. Nagyon izgalmas azt tervezgetni, hogy ha minden jól megy, akkor hamarosan sokkal több információ áramlik majd közöttünk, ráadásul egyelőre beszéd nélkül. Szükség van még egy kör oktatásra, hogy magabiztosan kezdhessünk bele a tanulással egybekötött tanításba.

Remekül tűrte Mimzi az egész délelőtti oktatást, minden fenntartás nélkül körbebandázta a többi szülőt. Imádom, hogy ilyen zsigerből barátkozós. Ez délután csak fokozódott, amikor vendégségbe mentünk az egyik jóbarátomhoz. Kicsit sem jött zavarba az új helyen, sőt, egyből belakta a pihe-puha szőnyeget. Attól pedig egyenesen elérzékenyültem, amikor a barátom Down-szindrómás tesója boldog tekintettel elkezdte simogatni Baba urat. Kicsit később pedig odajött hozzánk, amikor Mimó rám volt kötve, és egy hatalmas öleléssel megszeretgetett bennünket. Ezen Prüntyi nem csak, hogy nem akadt ki, de nagyon kedvesen viszonozta is a simit. Nagyon mélyen megható látni, hogy a kisfiam nem olyan, aki ha meglát egy idegent, vagy valakit, aki nem olyan, mint ő, egyből fintorogva elhúzódik és utálkozni kezd. Ha rajtunk múlik, nyilván ez nem fog megváltozni. Amitől félek, hogy amikor sok gyerek közé kerül majd, eltanulhatja tőlük a gyáva gyűlöletet. Nagy munka lesz elmagyarázni neki, hogy sokkal izgalmasabb és boldogabb az élet, ha nem azt keresi, ki miben különbözik tőle, hanem azt figyeli, mi az, amiben egyetértenek és közösen tudnak örvendezni neki.

A szép időt kihasználtuk, és meglátogattuk a család több ágát is. Jártunk Nagyinál és Papónál, amíg Virág jógázott. Jó, ha Mimó látja, hol nőttem föl, még akkor is, ha most még nem értékeli túlságosan a Belvárost. Ha majd nagyobb lesz, szeretném, ha sokat járnánk a Margitszigetre, ami onnan nagyon közel van. Oda jártam Mamával bölcsi helyett, aztán, amikor felnőttem, még többet. Sajnálnám, ha a fiamnak kimaradna az élmény.

Voltunk a másod-unokatesóméknál is, mert náluk is született mostanában gyerek. Idén így már három új tagja is van a tág családnak, akik között mindössze pár hónap a különbség. Nálunk nagyon fontosak a nagy családi összejövetelek egy-egy ünnep alkalmával. Így most már kezd komolyodni az utánpótlás. 

Megtanulunk jelnyelvül #papinapló 37.

Nem tűnik célravezetőnek, hogy állandóan rászólunk Mimóra. Inkább más megoldást keresünk arra, hogy megértessük, mit szabad és mit nem.

Arra még sokat kell várnunk, hogy értelmes szavakat mondjon Baba úr, de azért van ötletünk, hogyan lehetne vele beszélgetni. Nyilvánvalóan sokkal többet ért, mint mi azt gondoljuk, csak még nem tud válaszolni. Éppen ezért, minden jel szerint (haha) a hétvégétől Viru babajelnyelvet kezd majd tanulni, aztán nekem is tovább adja a tudást. Ha ez bejön, az nagyon menő lesz. Régi vágyam a jelelés megtanulása. Évekkel ezelőtt kitaláltuk az egyik barátommal, hogy elmegyünk egy tanfolyamra, de aztán valahogy elsikkadt. Talán most újra löketet kap az ügy.

Különösen azért lesz érdekes, mert Mimó egyre öntudatosabb. Felkelés után például egyre többször szétveti magát az ágyon, és lazázik. Pont, mint egy kamasz. Ha pedig olyanja van, akkor célirányosan odabújik hozzám is, nem csak a mamájához. A legérdekesebb, hogy nem csak oda-, de el is bújik. Vagy legalábbis ezt hiszi. Régebben ezt csak akkor csinálta, amikor elfáradt, mostanában azonban kifejezetten huncutkodik. Meglát minket, és eldobja magát széttárt karokkal. Éppen úgy, mint az állatvilágban azok a kis lények, akik halottnak tettetik magukat, hogy ne egyék meg őket. Csak Mimzi nevet kuksolás közben, és rövid időn belül megy tovább.

Mindemellett feltűnően barátkozó típus a kisfiam. Ha jön hozzánk valaki, rövid méregetés után mindenkivel pajtizik. Ez nagyon fontos, mert talán nem kopik el ez a tulajdonsága, mire felnő. Egyelőre Pizsi a legkomolyabb haverja, aki láthatóan egyre közelebb engedi magához. Sőt, már nem csak nem menekül el, de hagyja, hogy Mimzi gyömöszkélje, rángassa, markolássza, és ami a legfontosabb: simogassa.

Figyelem a gyerekeket a közösségi járműveken, meg az utcán, és próbálok rájönni az aktuális trendekre. Meg kell mondjam, ez nem könnyű. És mire Mimó oda jut majd, ennyire sem leszek képben. Közben meg ugyanazokat az attitűdöket látom a bandázásban, mint amik nálunk, meg gondolom az előttünk lévő generációknál is megvoltak. Az egyik barátommal beszélgettem erről, akivel nem csak együtt nőttünk föl, de ráadásul gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó pszichológus. Emiatt közvetlen közelről rálát ezekre a generációkra. Azt mondta, és egyetértek vele, hogy a mai gyerekeknek sokkal jobb, mint nekünk volt. Egyszerűen több a lehetőségük. Nemrég éppen erről elmélkedtünk egy öreg tanárral, aki pont az ellenkezőjét gondolja. Szerinte a kütyük miatt magányosak a fiatalok. Eszembe sincs megbántani, de szerintem óriásit téved. Azért, mert valaki nyomkodja a telefonját, egyáltalán nem jelenti, hogy egyedül van. Vélhetően éppen másokkal beszélget, akár olyanokkal is, akikkel nehezen, vagy sehogy sem tudna kapcsolatba kerülni.

Nem szabad, és nem is fogom tiltani Mimzitől a technikai újdonságokat. Nekem nagy mázlim volt, hogy Papának és a nagybátyámnak hála mindig a legújabb cuccok közelében lehettem, és velük együtt ismertem meg az internettől kezdve az összes okosmütyürt. Úgy tervezem, hogy a kisfiammal ugyanígy együtt fedezzük majd föl a babrálnivaló eszközöket. Ez nem csak jó papi-fiú program, de izgalmas is. Mindemellett borzasztóan fontos megtanítani minél előbb a trollok kezelésére is, mert ahol jó dolgok történnek, ott ilyen szánalmas, név nélkül szemétkedő alakok is feltűnnek. Ha idejében megtanulja helyén kezelni őket, akkor nem okoz majd komoly lelki sérülést, ha valaki a testi és szellemi méreten aluliságát otrombaságokkal igyekszik kompenzálni.