Egy utolsó poszt, egy utolsó tánc

Mióta megszületett Mimó, hetente elmeséltem, hogyan fejlődik. Nyilván folyamatosan minden változott, elképesztően sok apró vagy éppen óriási ugrása volt. Eredetileg úgy terveztem, hogy egyéves koráig írom a Papinaplót, de az a helyzet, hogy akkor nem bírtam leállni. Úgy érzetem, hogy írnom kell, mert írni jó. A kisfiam története pedig a valaha volt legkedvesebb témám. Ezért adtam még egy évet a blognak.

A múlt héten, a századik poszt után az jutott eszembe, hogy nem lesz ez így jól, mert mindjárt jön Prüntyi második szülinapja, és már most úgy gondolom, hogy képtelen leszek leállni. Viszont le kell, mert ha most nem hagyom abba, akkor az érettségi lesz a következő deadline. Ezért felszívtam magam, és úgy döntöttem, nem írom tovább a naplót.

Köszönöm kispajtások a sok tízezer látogatást és a megszámlálhatatlan szerető kommentet. <3 Még nem tudom, hogyan fogom kibírni a blog nélkül, az is lehet, hogy időnként lesz egy-egy poszt. Vagy nem. Mindenesetre élőben, vagy a Facebookon és az Instagramon továbbra is láthatja a kisfiam, akit érdekel a csodálatos kis személyisége.

Peace & Love & Rock 'n' Roll! <3

Az első kezdetleges mondatok #papinapló 100.

Már jó ideje látjuk, és sokszor le is írtam, de mostanában valahogy megint óriásit ugrott Mimó a fejlődésben. Nem csak megért mindent, de a válaszaiban elkezdte összekombinálni a szavakat. Persze, most még csak úgy, hogy az általa kialakított, számunka ismert szavakat használja. De az is hatalmas előrelépés. Például, ha a telefonomra pályázik, azt mondja a készülékre mutogatva: Pipójé...Mimi, és közben helyeselve bólogat. Vagyis pontosan tudja, hogy az az enyém, de épp neki kell. Olyat is mond, hogy Mimójé iszi Mama bú. Vagyis az esti vacsiját (iszi) Mama csinálja meg a vízforralóval (bú). Meg olyat is, hogy Mimójé bibi Mama. ami azt jelenti, hogy Mimó bibijét Mama kenje be a kenőccsel. És igen, a Mimi mellett végre használja magára a Mimó nevet is. Je.

De szét is tárja a karjait Mimi travoltásan, ha valamit nem ért. Figyelem magunkat, ezt nem tőlünk tanulta. Ez és még sok más is megerősíti, hogy csomó olyan mechanikus mozdulata van az embereknek, amiket látványosan a felnőttekhez kötünk, pedig már egészen kicsi korban kialakulnak. Így nézve a felnőtteket, nagyon szórakoztató, mennyire gyermetegek még a legkomolyabbak is.

Esténként pedig, amikor altatom Mimmert, már nem is kell zenére táncolni, hanem automatikusan lekuporodik mellém az ágy melletti, kihabtapizot szőnyegre, és velem és/vagy rajtam kezd el punnyadni. Ilyenkor van, hogy egy idő után magától lefekszik a helyére, de megesik, hogy nem durván, de erélyesen megmondom neki, hogy menjen az ágyába, csukja be a szemét és aludjon. Van, hogy háromszor kell szólnom, de mindig megy. Ez mostanában inkább kabaré, mert a nagy hidegben, sál nélkül eléggé bedurrant a torkom, amitől néha elmegy a hangom. Vélhetően sokak örömére amúgy.

A kádban pedig elkezdett Mimm lubickolni. Eddig üldögélt, mászkált, pacsált, most viszont már el is fekszik, és lebegteti magát. Azt nem tudom, hisz nincs más gyerekem, hogy a három hónapos kora óta rendszeres babaúszásnak van-e köze hozzá. Az viszont tényleg feltűnő, mennyire nagy vízbiztonsága van.

Aleppókeszi ostroma #papinapló 99.

Sok apró tulajdonságról derül ki állandóan, hogy tanítás nélkül is pont úgy csinálja ösztönösen Mimzer, ahogy Virág vagy én is tesszük. Általában picike dolgok ezek, el is felejtjük őket, annyira természetesek. De azért van, ami szemet szúr.

Aki ismer, tudja, hogy látványosan gyorsan eszem. Igazából olyan, mintha felszippantanám a kaját. Azzal szoktam megmagyarázni, ha valaki szóvá teszi, hogy aki lassan eszik, az sokáig célpont. De persze ez csak duma, hogy ne kelljen röstelkednem. Nincs ebben semmi tudatosság, sokáig azt gondoltam, hogy egyszerűen ezt tanultam el az anyukámtól. Engem nem zavar, sőt kifejezetten praktikusnak tartom. Enélkül a fícsör nélkül például soha nem nyertem volna óriáshamburger-evő versenyt. Se.

A múlt héten Mimm is tolt egy brutál hajrát: egy tál bulgurt baconbe tekert májjal úgy szippantott be humánporszívóként először villával, aztán inkább kanállal, mintha magamat látnám kicsiben. (Igaz, azt nem tudom,hogy ennyire ügyesen tudtam-e használni az evőeszközöket, de nem is ez a lényeg.) Virág ennek annyira nem örült, mert még terhesen előre aggódott, hogy mi lesz, ha tőlem tanul majd enni a gyerek. Ezért aztán tényleg visszafogom magam állandóan. Nincs más magyarázat, mint az, hogy bizony ez az ösztön öröklődik náluk már generációk óta. És nem is eltanultam Mamától, hanem egyszerűen ilyenek vagyunk. Értem, hogy Virág miért nem örül, de engem kicsit sem zavar. Azóta arra gondolok, milyen jókat fogunk majd együtt habzsolni a kisfiammal, ha nagyobb lesz.

Idén is úgy készültem a szilveszterre, mint aki az éppen érkező ukrán frontot várja rettegve. Nem is tévedtem túl nagyot. Akkora volt a robbantgatás és a rakétázás a ház körül, mintha Aleppóban laknánk. Még az egyik nyolcadik emeleti lakás erkélye is kigyulladt az utcában, mert a valamelyik gnómlelkű baromarc durrancsa berepült az idős lakókhoz. Szerencsére, nálunk nem volt tűz, csak a zajhatás volt gigászi, ami keveredett azzal a lármával, amit az alattunk lakó szomszédok és az alattuk lakók egymást túlharsogó, szokásos éves bulijai keltettek. Közben hosszú órákig tartott, mire Prüntyi el tudott aludni a megszokotthoz képest, de szerencsére egyelőre olyan, mint én: ha egyszer elalszik, akkor nehéz durva zajongással felébreszteni. Nekem ez a képesség évtizedeken át, több tucatnyi fesztiválon mentette meg a lelkem épségét.