Aki külföldre megy, az onnantól rokon #papinapló 28.

Holnap féléves lesz Mimó (nyakunkon az érettségi – ahogy a drága, megboldogult ofőm mondta az első szülőin a gimiben). Lassan, de biztosan sikerült személyesen is bemutatni nagyon sok barátunknak. Persze, még közel sem járunk a végén, de mindennek eljön az ideje. Az elmúlt hónapokban olyan sokan jöttek bungyurgatni, hogy már egészen belejöttünk a vendéglátásba.

Külön öröm, amikor olyan jön, akit mi is már nagyon régen láttunk, mert nem hogy külhonba, de egyenesen a világ másik végére költözött. Az elmúlt héten két ilyen világjáró barátunk is útba ejtette Kesziforniát, és ha már távolság, akkor tényleg a világ két különböző pontjáról: Ausztráliából és az Egyesült Államokból ugrottak haza. Régóta poénkodunk azzal, hogy „aki külföldre megy, az onnantól rokon”, de igazából csak arra jó ez a kis móka, hogy azt mondhassuk: „X nénikéd innen, Y bácsikád amonnan”. Kelet-európai ökörködés.

Nem túl gyors reakcióidővel, de két évvel azután, hogy Kesziforniába költöztem, a nyár legutolsó hétvégéjén végre kipróbáltuk, milyen a háztól nagyjából 150 méterre lévő Duna-parton henyélni. Korábban már sokat sétáltunk, sőt, bográcsoztunk is arrafelé, de strandnak még nem használtuk a folyót. Úgy éreztem magam, mint egy nagy gyerek, és a nyavalyámnak is jót tett a hűvös víz, mert kicsit mérséklődött az SM miatti végtagzsibbadásom. Jövőre az első meleg hétvégén leköltözünk, és őszig nem is jövünk föl, csak ha nagyon muszáj. Egyszerűen fantasztikus.

A héten Mimó fejlődésében főleg az eddigi jó dolgok hoztak újdonságot. Ez számunkra minden percben izgalom. Például, a nem sokkal korábban még nagy dolognak számító lovacskázás már teljesen alap, épp csak álmában nem csinálja. Rájött, hogy úgy haladhat előre, hogy ha négykézláb van, emelgeti a térdeit. Ezt meg is teszi, csak még az egymás után rakosgatás nem stimmel.  

Az anyatejen kívüli kóstoltatásban is nagyot ugrottunk. A napi néhány kanálról emeltük a szintet, és almából negyedet, barackból pedig felet is megeszik Baba úr alkalmanként. Sőt, már nem hogy nem fintorog, hanem, ha meglátja a kanalat, nagy izgalomba jön és várja a fincsit.

Úszásban is látszik a fejlődés, mert egyre több a merülés. Már nem csak egy-, esetleg kétféle van a foglalkozáson, hanem a lapos, a delfin, a függőleges és a csúsztatott is játszik. A különböző kiegészítő játékok begyűjtése is egyre jobban megy. Az elején még nem érdekelték Mimzit a színes gumilények, most meg már célirányosan rámegy bármire. Kivéve a kedvencemet: az idióta gumipolipot. Hiába próbálom rávezetni, hogy azt halássza ki, csak nem érdekli.

Akinek tolatóradar lesz a jele az oviban #papinapló 27.

Egészen közel járunk már a négykézlábazáshoz. Persze még egy kis idő van addig. Egyelőre amikor Mimó ébren van, és nem háton fekszik, szinte minden időt lovacskázással tölt. Ez abból áll, hogy kitartja magát, és előre-hátra mozog. Halad is, viszont véletlenül sem előre, hanem főleg hátrafelé. Így viszonylag sokszor megesik, hogy valahol a sarokban köt ki, fenékkel a fal felé. Ha így marad, szerelek rá egy tolatóradart, vagy valamit, hogy ne érje nagy meglepetés.

Ahogy egyre nagyobb lesz Mimzi, határozottan többet érdeklődik minden iránt. Ez azzal is jár, hogy az esti fektetés nehezebb lett, mert esze ágában sincs unalmas alvással tölteni az időt, ha van sokkal izgalmasabb. Márpedig minden ilyen, ezzel kár vitatkozni. Viru továbbra is az etetés-dúdolás-simogatás aranyhármassal oldja meg a helyzetet, én azonban sem etetni, sem a baritonommal megnyugtatóan dúdolni nem tudok. Ezért a simogatás mellett az álomba puszilgatás a trükköm. Ettől úgy ellazul, hogy teli szájjal mosolyogva alszik el. Persze, ha éppen nem olyanja van, hogy az anyukája kell neki. Akkor Virun kívül senki nem nyugtatja meg.

Nem csak a gondolatai száma, de a mérete is egyre csak nő Prüntyőkének. A babakocsija mózeskosarából már folyamatosan ki akart nézelődni, ezért úgy döntöttünk, hogy bepöppintjük a nagyfiús sportülést. Ezt csak akkor kellene használni, ha már majd tud ülni. Azt viszont még nem tud, agresszíven meg nem akarjuk rákényszeríteni a pózt, ezért ledöntöttük, hogy feküdni tudjon. Egyelőre tetszik neki. Reméljük, mire megunja ezt a pózt, már át kell majd állítani az ülést.

Minden reggel nevet, egész évben Sziget! #papinapló 26.

A héten elkezdtük az anyatej mellé a kóstoltatást. Kezdetnek néhány kanál reszelt barackot kapott Mimó, aztán almát is. Elég jól fogadta az új ételeket, igaz, azért volt egy kis fintorgás. Azt még nem tudjuk, mi lesz a következő, de ősszel szeretnénk eljutni a sütőtökhöz, aztán a lekváros pacalhoz. Nyam-nyam. 

Azt hittem a tévétornának befellegzett húsz éve, de nem. Most élőben közvetíti egy edző anyuka a „Gyerünk, anyukám!” mamatornát az interneten, Virág meg a nagyszoba közepén ugrál buzgón. Tudtam, hogy ezt csinálja, de csak most láttam, hogy megy ez. Elsőre vicces látvány volt, de láthatóan nagyon kemény az edzés. Egy újabb online kihívásra is benevezett Viru. Mint múltkor, most is hetekig követik műholdakkal, ki hány kilométert sétál vagy fut a gyerekével. Nagyon bírom ezeket a kreatív megoldásokat, amikkel az anyukák feldobják a mindennapjaikat.

Mimó rászokott, hogy nevetve ébred. Ez hihetetlenül aranyos, és jó érzés, hogy nem ideges, hanem vidám. A lelkész barátom írta egyszer a lányáról, hogy „Minden reggel nevet, egész évben Sziget!” Ez egy nagyon fontos mondat, aki érti, tudja miért. Már akkor elképzeltem, hogy egyszer majd én is ezt mondom a gyerekemre, aki akkor még csak gondolat volt. Most eljött ez az idő, ráadásul éppen a Sziget alatt. Tuti, hogy ez Karma úr sugallata, hogy jövőre mindenképpen családostul menjünk ki pomákolni. Ha rajtam múlott volna, már idén is úgy megyünk, de Viru szerint még kicsi hozzá Mimzi. Az a helyzet, hogy igaza van. Na, de majd jövőre!

A heti babaúszáson kipróbálta Baba úr, mekkora móka az úszógumi. Vagyis inkábba az úszó főnökszék. Azt eddig is tudtuk, hogy kőkeményen nyomja a lábtempót, de eddig nyilván saját magától nem haladt semerre. A felfújt fotel viszont nagyon bejött neki, simán átnyargalt vele a medence egyik feléről a másikra. Ezzel el is dőlt, mi lesz majd jövő tavasszal az első szülinapi ajándéka.

Álmában dumcsikál kicsit #papinapló 25.

A héten hagyományteremtő jelleggel megejtettük Virággal a második olyan szülői randinkat, amire gyerek nélkül, csak ketten mentünk. Amíg Nagyanyó vigyázott Mimóra, mi elmentünk a partra a kedvenc éttermünkbe, utána pedig andalogtunk kicsit a Dunánál a sápadt holdfényben. Fontos az ilyen kis kimenő, mert éreznünk kell néha, hogy nem csak szülők vagyunk, hanem egy pár is. És az sem árt, ha gyakoroljuk, milyen másra hagyni Mimzit. Olyan kellemes volt, hogy a terveink szerint havonta egyszer csinálunk hasonlót. Még az is lehet, hogy eljutunk moziba és Mekibe is egyszer, újra csak kettesben.

Amióta megszületett Mimó, sok mindenkihez hasonlították már. A magam részéről Viruval találtam sok hasonlóságot a mélybarna szem és a sötét haj miatt, de legtöbbször azt mondták, olyan, mint Papa, aki neki a nagypapája volt. Ez szerintem amúgy nem igaz. Vagyis eddig gondoltam ezt, a héten azonban mégis felfedeztem két nagyon fontos hasonlóságot. A sokféle mosolya közül az egyik éppen olyan, mint Papáé volt. Azt tudtuk, hogy a szeme jórészt vidám volt, de a féloldalas kaján mosolyát csak nem sokkal a halála előtt ismertünk meg. Amikor elvesztette a terebélyes szakállát a kemótól, – mivel nem volt hozzászokva a csupasz archoz – lebukott, hogy az évtizedekig mogorvának hitt, szőrálarc mögé bújt fizimiska valójában végig vidám volt. Emellett új szokása lett Prüntyikének: csíkpofit vág. Ettől még az eddigieknél is kedvesebb lett.

A másik hasonlatosság, hogy az egyik nap úgy horkolt Baba úr, mint régen Papa. Ennek annyira nem örülök, de mivel csak egyszer fordult elő, még az is lehet, hogy csak véletlen volt. És beszélt is álmában, ami viszont az én örökségem. Sokan mondták az évek során, hogy rendes monológokat tartok éjjelente, amikre nyilván nem emlékszem. Állítólag nagyon szórakoztató, bár nem nagyon érthető, miről hadoválok. Hát, most a fiam is ezt csinálja a saját babanyelvén. Kb. ugyannyi értelme van, mint az enyémnek, csak sokkal cukibb.

A heti babaúszás hatalmas siker volt, mert Mimó már szabályosan lábtempózik, és kevésbé szabályosan a karját is lengeti. De csinálja, mi meg nagyon büszkék vagyunk rá. Már nem csak élvezi a hátúszást például, de rendesen megtartja magát a vízen. Nekem csak a tarkójánál kell fognom, hogy ne süllyedjen el, de a többit ő intézi. Nagyon jó lesz, ha a ház mögötti Duna-partra lejárunk, és ő is lubickol majd ügyesen.

Digitális tanítás Papáról Papira, blogról blogra #papinapló 24.

Több nagy sikerünk is volt a héten. Vagyis inkább Virunak, aminek én is részese vagyok.

Mimónak koszmós lett a feje. Azonnal elkezdtünk nyomozni, hogy akkor most mi van. Mindenhol azt írták, hogy nem kell megijedni, ez teljesen szokványos a babáknál, és türelem. Aztán Viru nekilátott minden nap babaolajozgatni a buksit, végül az úszás után egyszer lesöpörte, és azóta sem tért vissza. Azért ez megnyugtató, akármennyire természetes.

Nagy volt boldogság az egyik reggel, sőt, Virág picit sikoltott is örömében, mert belefért a kedvenc farmerjába. A különféle babás-mamás edzéssel és rengeteg sétálással az volt a terv, hogy mire Baba úr hathónapos lesz, fel tudja húzni a szeretett nadrágot. De a tervek arra jók, hogy idő előtt, akár a kitűzött cél előtt egy hónappal megvalósuljanak.

Új szokása is van Virunak: napközben, a legváratlanabb pillanatokban küld egy éppen akkor készült képet Mimóról. Ezzel a legfárasztóbb napon is ki tud zökkenteni, és megmosolyogtat. Lehet, hogy sok év múlva a mostani technológia elavult lesz, de ilyenkor azért nagyon örülök, hogy nem tíz-tizenöt évvel korábban vagyunk, amikor a mobilfónia, meg a digitális képek készítése és továbbítása még sokkal nehézkesebb volt.

A héten megtaláltam Papa elveszettnek hitt, kétezres évek elejei blogját, amikor az öcsém volt annyi idős, mint most a fiam. Nagy kincs, hogy megmaradt, és most, hogy ő már nincs, így mesélheti el a fontos dolgokat. Például, hogy Fülöpke hogyan sírt és mit csináltak vele, amikor jött a foga. Ez nálunk is téma mostanában, mert Mimzi két marokkal nyammogja önmagát, meg mindent, ami a kezébe kerül. A védőnéni ezért megnézte és kitapogatta, hogy bizony be van durranva az ínye. Ez persze nem azt jelenti, hogy holnap ki akar majd bukkanni az első fogacska, de valami készül, az biztos.

Egy – legalábbis számunkra – kedvesen vicces eset is történt. Prüntyőke az ágyunkban aludt el, és sikerült úgy fordulnia, hogy minden szempontból beterítse a lehető legnagyobb rendelkezésére álló teret. Felkelteni nem akartuk, ezért az ágyon keresztbe feküdtünk le, úgy, hogy lelógtam jócskán. Bosszankodhattunk volna ezen, de annyira cuki volt, hogy inkább boldogok voltunk, hogy így alakult.