2015. június 29., hétfő

Mesék, versek? Csócsálás! #papinapló 19.

A héten előkerült Nagyanyótól Szutyejev Vidám mesék című mesekönyve. Ez több generációban is kedves nyomot hagyott, eléggé örökérvényűnek tűnik a gombás mese vagy az okoska-botocska. Mimót nem különösebben izgatta, de azért csendben figyelt. Próbálkoztam Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor verseivel is, egyelőre azonban inkább a babakönyv-csócsálás tűnik izgalmasnak.



Újabb irányvonalhoz csatlakoztunk babahordozásban. Eddig is volt Virunak hordozókendője, amit nagy örömmel használ, mostantól azonban már úgynevezett karikás kendője is van. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnik, és mivel a pasi agyamnak az első igazán bonyolult, most kamaszos izgalommal várom, hogy beletanuljon az újba. Nagyon szeretném már én is magamon hordozni Prüntyőkét, ehhez pedig az kell, hogy az okos-ügyes feleségem biztonsággal tudja használni az új eszközt, hogy be tudjuk együtt állítani rajtam. Aztán egyszer majd, ha már Mimó tud ülni, hátizsákosok is leszünk. Az lesz igazán az én világom, érzem.


Új altatási technikával is próbálkozunk folyamatosan, nehogy úgy járjunk, hogy ha Baba úr már Kamasz úr lesz, még mindig mi kelljünk neki a szunyókáláshoz. Viru miközben simogatja, halkan, kedvesen dúdol neki. Ezt én is próbáltam, de a mackóbasszus hangommal esélytelen, hogy hatásos legyen. Egyelőre még sírdogál, keresi a kényelmes pozíciót, de jól láthatóan egyre hamarabb elalszik. Amikor született, azon gondolkodtam, vajon álmodik-e egy újszülött. Akkor sokaknak sokféle véleménye volt erről. Ahogy nézem alvás közben, mostanra már egészen biztos vagyok benne, hogy intenzív álmai vannak. Kár, hogy nem tud még róluk mesélni.


A héten volt az első olyan babaúszás, amin Viru volt Mimzivel a medencében. Már napokkal korábban mindent eltervezett, például, hogy babakocsi helyett kendőben menjenek, hogy tudjon aludni az úton Baba úr, és ne legyen álmos. Végre jól viselte a medencézést, többször merült is. Csak remélem, hogy a jól kitalált menetrend miatt volt így, és majd velem is nyugodt lesz legközelebb.

2015. június 22., hétfő

Olyan kiserdőnk van, hogy ihaj! #papinapló 18.

Az első nagy átfordulás után egy kis szünet következett, de néhány nap után úgy belendült Mimó, hogy már az a fura, ha nem forog el. Körbe-körbe kukackázik az ágyunkon, és váltogatja a hason és a háton fekvést. Ez remek szórakozás nekünk, attól függően, hogy találjuk meg, de nem lenne igaz, ha azt mondanám, nem féltem attól, hogy egyszer leesik. Viru a matracokat körbebástyázta takaró-védvonallal, így az még ideig-óráig megvédi. De tényleg kevés időnk maradt kitalálni, mi legyen később.


Egyből elkezdtük nézegetni a járókákat, de még nem döntöttünk, hogy az utazó változat, vagy a fa a legjobb. Abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán kell-e, vagy jobbat teszünk vele, ha a szobájának a padlóját habtapival és takarókkal vagy szőnyeggel lefedjük. Még gondolkodunk, mi legyen. Ahogy most áll, ha majd látjuk, mire van szüksége, akkor döntünk.


Hihetetlen, mennyire ismétli magát a történelem, vagy Karma úr piszkálgatja az életünket pozitívan. Ezen a héten felfedeztük végre a házunktól pár percre lévő ártéri kiserdőt. Eddig egy úttal följebb sétálgattunk mindig, mert babakocsival nagyon nehéz benne közlekedni. Hordozókendővel viszont tökéletesen bejárható.


Gyerekkoromban Papánál Tahiban volt ugyanilyen, mindenhez közel, mégis vadregényesen távol. Többször, egyfajta éber álomként láttam magam előtt, hogy Mimó hogyan fog száguldozni a bicajával, vagy fára mászni, mint ahogy én is tettem rég. Az idillhez a pluszt a szederfák adták, amik szintén voltak Tahiban, ráadásul az út végén még egy fagyizó is van. Mi kell még? Mivel a héten többször is voltunk az erdőben, végig volt egy boldogságbúra az agyamon, ahogy visszaemlékeztem a saját kölyökkoromra, úgy, hogy közben Mimó ott kuksizott végig. A hét végén, életem első sajátjogú apák napján hazafelé még egy fát is találtunk, amibe valakik sok-sok évvel ezelőtt belevésték a Samu és az apa szót. Ha ez nem Karma úr játéka, akkor mi?



Egy kisebb vitánk is megoldódni látszik. Amikor még csak készültünk a szülőségre, felvetődött a cumikérdés. Viru a kezdetektől azt mondta, hogy nem szeretné, ha betömködnénk Mimó száját, én meg úgy voltam vele, hogy kipróbálhatnánk. Hiába van két cumink is, végül soha nem bontottuk ki őket. Az elmúlt hetekben feltűnt, hogy Baba úr sokat nyammogja az öklét, mostanra pedig már szabályosan szopogatja a hüvelykujját. Úgy látszik, a cumik sorsa ezzel eldőlt. Maradnak a fiókban.


Most sem maradt ki a babaúszás, túl vagyunk az első merülésen is. Mimó nem szerette meg az úszkálást, pedig kivételesen Viru és a medencés óvó néni is megdicsért, mert láthatóan sokkal magabiztosabban tartottam Porontykát. Múltkor éhes volt, most meg túl jóllakott és fáradt. Nehéz eltalálni, mi a jó. Jövő héten Viru csobban vele, majd meglátjuk, hogy viseli. Abban bízom nagyon, hogy idővel, mire megnő, igazi hablegény lesz. 

2015. június 15., hétfő

Mimó Cirkusz, világszám! A magától átforduló csecsemő! #papinapló 17.

Márpedig ez a gyerek szívat! Igen, szívat. De persze ő ezt nem tudja, én meg igazából nagyon büszke vagyok rá. Merthogy hiába magyaráz egész nap, beszélni még nem tud, viszont úgy pörög a nyelve, mint ahogy nekem sose sikerült. Egész nap berreg. Álmatlan éjszakáim ugyan nem voltak emiatt, de kicsit izgultam, hogy ő is olyan raccsolós lesz, mint én. Ettől még lehet, de egyelőre jók a jelek. Maga a beszédhiba nem zavar, de engem sok mindenben meggátolt anno. Például nem lehettem sem rádiós, sem óvóbácsi. Az elsőt megértem, az utóbbinál az indok az volt, hogy „ne tőled tanuljanak a gyerekek beszélni”. Ez szerintem hülyeség, hisz ha valaki nem beszédhibás, nem válik azzá, csak mert azt hallja. Mindegy, Mimó nyelve jár, mint a rotor, aztán lesz, ami lesz.

A beszédtanuláshoz hozzá tartozik, hogy a nap nagy részében Virággal van Mimó. Ez azt is jelenti, hogy az etetésen kívül, ami központi, igazi nagybetűs Ügy Baba úrnál, egész nap szép beszédet hallgat. Például Viru egyik szokása, hogy felolvassa neki az éppen aktuális könyvet, amit olvas. Mivel szépen beszél, ha igaz is, hogy eltanulják a beszédhibát a gyerekek, akkor is jó eséllyel az marad meg, amit többet hall. Ha gyerek lennék, ennél jobbat elképzelni sem tudnék.


Ez azt is jelenti, hogy sokkal kevesebbet vagyok otthon, hiszen napközben dolgozom. Reggel, ha nem alszik Mimó, akkor éppen csak kel, így a hétköznapokon csak az este marad. Olvastam, hogy több nyugati országban hónapokig otthon vannak az apák a születés után. Ezzel nem lenne gond szerintem. De ha mondjuk, Virág vissza akarna menni nagyon hamar dolgozni, és nekem kellene otthon maradnom gyesen (vagy mi a neve) akkor már egészen más lenne a helyzet. Sokat gondolkodtam rajta, hogy alkalmas lennék-e rá, de nem vagyok benne biztos, hogy menne. Egyrészről persze biológiai okokból, hiszen megetetni nem tudom olyan gondosan, mint az anyukája. Ez szerencse, mert úgy is alakulhatott volna, hogy nincs elég anyatej. De van, így most csak ebben tudok gondolkodni. Másrészről pedig, és ezt nem túl menő bevallani, közel sincsen akkora türelmem, mint Virunak. Ha valahova el kell mennie, akkor simán itthon maradunk kettesben, de ha egész nap, minden nap mindazt kellene csinálnom, amit ő megtesz, lehet, hogy rövid úton fejre állnék. Ilyenkor tanulja meg igazán becsülni a nőket egy pasi. Sok év távlatából lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hogy nem lettem óvóbácsi.


A héten végre letisztázódott, hogy a legszűkebb családban kit hogyan hívunk Mimó előtt. Viru Mamaci, az egyik nagymamája Nagyanyó, a másik a Pesti Nagyi, a nevelőpapám pedig a Pesti Papó, én meg ugye Papi. Ahhoz képest, hogy már a fogantatás előtt, ami pont egy éve volt nagyjából, komplett gyereknév-adatbázissal rendelkeztünk, mókás, hogy a felnőtteknél ez eddig tartott. Szerencsére még nem késő.

Óriási mutatványt is csinált a kicsi fiam, igazi házi világszám: addig kukackázott körbe-köbe az ágyunkon, míg egyszer csak árfordult a hasáról a hátára. Virággal kicsit olyanok voltunk, mintha a ballagásán lennénk. Jó, és? Nekünk ez nagyon nagy dolog. Főleg, hogy éppen a legelső házassági évfordulónkon történt. Így nem csak év-, hanem Mimó-fordulót is ünnepeltünk. Persze egyből beindult a gondolatgépezet, mert már nem biztonságos az ágyunkon hagyni. Szükségünk lesz nagyhírtelen egy járókára, amiben pöröghet-foroghat kedvére.

A második babaúszás is megvolt, bár egy picivel több sírással az előzőhöz képest. A baj az volt, hogy eleve fáradt volt Mimó, de főleg éhes. Közvetlenül az úsztatás előtt nem szabad enni, mert ha bukik, akkor az nem túl kellemes a medencében. Jövő héten megpróbálunk pont annyival előbb érkezni, hogy legyen idő enni is, meg a vele járó dolgokra is.

2015. június 8., hétfő

Ha egyszer Mimó híres vízilabdás lesz, ez a poszt jusson eszébe mindenkinek #papinapló 16.

Pont jó, hogy Mimó tavasszal született, mert most, hogy hirtelen ránk tört a brutális nyár, már lehet vele mindenféle szabadtéri bármit csinálni. Virág például beszállt Endomondón egy anyukaversenybe, aminek a lényege, hogy az okos kütyüikkel mérik, ki hány kilométert mászkált a gyermekével három hét alatt. Viru 89 kilométerrel a tizenötödik lett nyolcvannégy résztvevőből. És ez csak a mindennapos kimozdulás. Döbbenetesen szuper, hogy ilyenek vannak, azért is, mert folyamatosan új útvonalakat fedez föl a környékünkön, például a Duna mellett, de a különböző egyéb mama-baba sport mellett ez is edzés, méghozzá az addiktív fajtából. Ráadásul még fagyizni is lehet, ha elkísérem őket.

Kétféle eszközt is használunk kimozduláskor: egyrészt nyilván a babakocsit, Viru pedig a Nandu kendőjét is gyakran. Mivel ennek a megkötésére tucatnyi módszer van, hívtunk egy tanácsadó lányt, aki elmagyarázott néhány praktikát. Virág egyre lelkesebb, és nekem is tetszik nagyon, ha rajtam csüng Mimó, azonban a pasi agyamnak elég pepecs melónak tűnik a kendő felvétele. Ezért megbeszéltük, hogy amint lehet, beruházunk egy csatos hordozóba, mert nem szeretnék kimaradni ebből az örömből.


A tűző nap okozott egy kis fejtörést, mert a babakocsit mindig le kellett takarni egy textilpelussal, hogy ne süljön ropogósra Baba úr. Aztán jött a babaguru sógorom, Peti Poppins, és az ő csodanapernyője. Így sokkal több a néznivaló Mimónak is.


A hétvége csúcspontja, amire már Porontyka megszületése óta vártunk, a babaúszás volt. Elsőre eléggé megszeppent, de kisebb sírásokat leszámítva jól bírta a gyakorlatokat. Mint mindent, ezt is meg kell szoknia, hogy a végén ő legyen a Delfinember, vagy valami hasonló nevű szuperhős. De ha olyan ügyes vízilabdás lesz, mint az egyik nagypapája, vagy a nagybátyja, vagy sárkányhajós, mint a másik nagybátyja, már sokat nyert vele a hazai sportélet.



A héten megint időszerűek voltak az oltások, én meg egyre nagyobbra becsülöm azokat az egészségügyi szaktündéreket, akik mindent megtesznek a gyerekekért. Az a szó, hogy „oltóanyaghiány” eddig csak rossz érzést keltett bennem, most azonban már kisebb frászt hoz rám. Pont, mint az „oltások átütemezése”. Brrr.

2015. június 2., kedd

Baba úr már három hónapos #papinapló 15.

Megkérdezte egy pajtilány, igaz-e, hogy amikor az embernek gyereke születik akkor egy kapcsoló átbillen az ember agyában, amitől új ember lesz. És amúgy mi változott az életünkben.

Mimó abszolút tervezett gyerek: megbeszéltük, hogy esküvő után, a nászúton gyereket csinálunk, aztán úgy is tettünk. Csak kicsit lepődtünk meg, hogy elsőre összejött a terv, de volt kilenc hónapunk felkészülni a szülőségre. Bár Mimót még nem ismeretük személyesen, már Viru hasával is úgy beszélgettünk, mintha régi pajtások lennénk. Ehhez kellett mondjuk, hogy már a fogantatás előtt megvoltak minden eshetőségre a nevek, sőt, a beceneve is, a 3D ultrahang pedig utólag visszanézve egész hasonló képet mutatott róla.


Amikor Baba úr megszületett, a nyilván még azóta is előforduló csetlés-botlásokkal együtt szerintem elég hamar belejöttünk a babázásba. Persze, ehhez kellett az a 12 hét, aminek az elején sok volt a kétség és a tanácstalanság. Azzal pedig, hogy Virág van itthon egész nap, sokkal nagyobb súly nehezedik rá. Már csak azért is, mert lényegesen kevesebbet van emberek között, mint korábban. Hetekig aggódva néztem, ahogy kereste önmagát. Mostanra úgy látom szerencsére, hogy egészen rendbe jött lelkileg. Ehhez az is kellett, hogy beletanuljon az anyukaságba, de az is borzasztóan fontos, hogy a teste is látványosan elkezdett visszaalakulni a terhesség előtti állapotra.

Ezért a válasz, a saját személyes negyvenkettőm, hogy bár sok mindent másképpen csinálunk, mint korábban, „kapcsolóélmény” nem volt. Az életünk, úgy ahogy van, megváltozott, de most még úgy érzem, hogy mi magunk maradunk azok, akik voltunk. Majd évek múlva megmondom, hogy ez tényleg így van-e.


Az elmúlt két hétben Mimó már úgy nyújtogatja a nyakát, mintha egy humánperiszkóp lenne. Javaslom is a hadseregnek, hogy fejlesszük ki a picike, egyszemélyes, Mimó-osztályú kémtengeralattjárót. Ha már drónt nem enged venni a feleségem, egy ilyen tuti tetszene neki is. A Balatonban kémlelnénk a halakat, mondjuk. Főleg, mert a hétvégén megyünk az első babaúsztatásra, ami igen komoly dolog. Az elmúlt hetekben annyira megszerette Mimó a fürdetést, hogy frankón vissza kell fogni, hogy ne repüljön ki a kiskádból a vad lábtempózástól. Kvadrokopter tengeralattjáró, na? Ugye.



Az alvási szokások is megváltoztak pár hét alatt. Amióta a nagymamája ötletét felhasználva az ágyunkon altatjuk Porontykát, este nyolckor kidől, és hajnali ötig, vagy még tovább alszik. Semmi éjszakai sivítozás, csak szuszmákolás és cuppogás. Ezek meg a legszebb hangok, amiket egy szülő hallgathat félálomban.