Egészen érdekes, mennyire fontos tud lenni egy-egy apróság, aztán
pillanatok alatt jelentéktelenné válik, ha jön egy éppen sokkal fontosabb
bármi. Csak valami nagyon távoli emlék, hogy egy évvel ezelőtt mennyire
majréztunk az esküvő miatt, most meg már csak szép gondolat.
Kezdem az elejéről. Nagy meglepetés volt, hogy egyből a nászúton összehoztuk
Mimót (akit már akkor így hívtunk, amikor
még csak terv volt a családalapítás). Persze, már fél évvel korábban
elkezdtünk készülni tabimentességgel, meg nagy arccal, hogy majd egyből
összejön. De igazából az volt a helyzet, hogy sokan vannak körülöttünk, akiknek
csak nehezen fogant meg a gyerekük, így arra készültünk, hogy pár hónapig
legalább próbálkozni fogunk. Hát, ez nem jött be. A nászút végén már azt
kérdeztem Virutól, hogy azért émelyeg-e, mert megterhesült. Viccnek szántam, de
igazam lett.
A következő fontos pont a 33. szülinapom volt pár héttel később. Azzal
keltett Viru, hogy nicsak, kettő a csík. A nagy titoktartás persze nem sikerült
vagy legalábbis csak részben tartottuk be. Nyilván körbekukorékoltam a családot
azon nyomban, délután meg kb. minden szembe jövő ismerős nyakába ugrottam a
macifazon testemmel, és elmeséltem, hogy mi van.
Ezután sokáig csak örömködtünk, túl sok jele nem volt még a
terhességnek. Mígnem először mondta Viru, hogy pillangózik valami a hasában. Akkor
még nem éreztem semmit. Viszont láttam Mimót – vagy legalábbis egy mozgó pacát,
amire azt mondta a doki, hogy Mimó – az ultrahangon, amitől kicsit be is
mümükézett a szemem. Jóvanna, és? Apa leszek, jogom van pityeregni kicsit, ha
úgy van.
A 12. hét után már nyíltan beszéltünk a gyerekről, és persze mindenki
azt kérdezgette, fiú vagy lány lesz. Akkor még nyilván nem tudtuk, azt meg nem
hitték el, hogy nekünk tökmindegy. Pedig tényleg az volt. Amikor kiderült, hogy
fiú, már örültem, hogy így alakult, mert, ha lesz Samu Borisznak egy húga,
akkor majd jól megvédheti.
Amikor először éreztem, hogy valaki alienezik Viru hasában, az
alattunk lakók nem voltak túl boldogok: ugráltam kicsit örömömben. Kb. olyan
lehettem, mint egy táncoló medve a brassói vásárban. De még boldogabb voltam,
amikor először reagált a fiam a gyenge bökdösésre. Olyan volt, mint felvenni a
kapcsolatot a földönkívüliekkel: csipogsz valamit, ők meg visszacsipognak.
Houstonban meg egymás kezét szorongatják a tudósok.
De ezek már mindennaposak, főleg, mert majdnem mindig úgy alszom el,
hogy Viru a nagykifli, Mimó meg rugdossa a gerincem. Imádom. Viszont lassan
vége lesz, mert a minap voltunk a dokinál, aki közölte, hogy már a kora és a
mérete is tökéletesen alkalmas arra, hogy megszülessen, koraszülött már
biztosan nem lesz. Ráadásul, már irányba is fordult. A március 9-ei céldátumot
viszont nem korrigálta, szerinte tartható a menetrend. Ahogy mondta, a
következő hetek így fognak kinézni: CTG-CTG-szülés.
Addig meg alakítgatjuk a gyerekszobát, meg mossuk a bébiruhákat. És a
játékokat is kipróbáljuk, mert az borzasztóan fontos. És izgulunk. De ez kegyes
izgalom ám.
